Tíz évvel ezelőtt kezdődött. Elvégezvén a felsőfokú tanulmányokat, úgy döntöttünk az emberrel, hogy elég volt Debrecen porából, piszkából, zajából, költözzünk hát falura el. Döntésünk könnyen jött, mivel a civis várost sem szülőföldként tisztelhettük, mindkettőnk gyerekkorában-fiatal felnőttkorában elég sok költözés szerepelt.

Mivel az ember akkortájt épp egy szabolcsi falucskában dolgozott (egy debreceni cég ottani lerakatánál), hát vettünk ott egy szép házat. Alig felépült, modern, kétszintes ház, ember választotta. Utáltam. A falut is. Munkát - természetesen - Debrecenben találtam, mi nekem az a 40 km bejárás. Utáltam. A melót nem, csak azt a gondolatot, hogy ha nem költözünk ide, elég lenne hétkor felkelni, lazán beérnék a fél nyolcas munkakezdésre, így meg kelhetek ötkor, hogy elérjem a buszt.

Telt-múlt az idő, ember másik állást kapott, elment Egerbe dolgozni, alig láttam, két hetente járt haza. Utáltam. Aztán ennek is vége lett, állása sem lett. Idilli lett volna, ha lett volna miből megélni. Nem volt.

Merész ötlet jött: költözzünk el messzire, a nyugati országrészbe, nem mintha ott kolbászból lenne a kerítés, de azért hátha...

Néhány gyors érdeklődés, igen, átvesznek a cégem soproni telepére, mehetünk. Hirdetések nézegetése, miegymás után kiderül: Sopronba, a városba konkrétan nem fogunk költözni, mert a szabolcsi házunk áráért ott telket sem adnak, nemhogy lakást. A környék szemrevételezése után megkerestünk egy ingatlanost, akkor már az én gyerekkorom óta dédelgetett álmommal: parasztházat szeretnénk. Igazi, mestergerendás, kemencés álomházat, amilyen a mesében van. Mutatott kettőt, egyet megnéztünk. Beleszerettem. Villámgyorsan, egy hónap alatt megvettük, eladtuk, elköltöztünk. Ez 2001-ben történt.