Mai mese a falusi életről

Elöljáróban el kell mondanom, hogy harmadik lány szindrómám van, emiatt gondolkodásomra elég kevéssé jellemzőek a "női logika" elemei. Ez konkrétan azt jelenti, hogy nem utalgatok, nem elvárok, nem sejtetek és megsértődöm, hanem szabatos mondatokban megfogalmazom, ha akarok valamit. Tehát ha valamire vágyom, azt közlöm, ha segítséget szeretnék, akkor megkérem rá, hogy ezt vagy azt tegyen meg nekem. Van összehasonlítási alapom, mivel a terhességek ideje alatt a megnövekedett hormonszint miatt igenis előfordult velem, hogy nem mondtam meg, mi is az óhajtásom, hanem elvártam, hogy találja ki, és elkeseredetten tudtam bőgni, ha a semmiből mégsem jött rá, hogy nekem most épp egy kis tejfölre szottyant volna kedvem, vagy épp némi szeretgetésre lett volna szükségem. Mivel már nincs hormontúltengésem (na jó, maradványtünetek vannak, de más jellegűek, majd legközelebb leírom őket), ezért tényleg semmi szőkenős nincs bennem, amit gondolok, azt mondom, amit akarok, azt kérem.

Ehhez képest tegnap este a lányok elalvása után épp vasalgattam (mint mindig), mikor ember már lezuhanyozva ellejtett mellettem, és közölte, hogy ő most leül a számítógépéhez, mert van ihlete. Mondtam neki, hogy üljön csak, én is mennék, mert lenne írnivalóm, de még vasalnom kell. Erre azonnal felajánlotta, hogy vasal helyettem ő, menjek csak én gépezni. Elképedtem, mégpedig az alábbi okok miatt:

1. utál vasalni, anno összeköltözésünkkor, mikor erőltettem, hogy állapodjunk meg a házimunkák elosztásában, nekem a takarítás, neki a vasalás volt a kivétel, amit sosem csinálna (vagyis az az egy munka, ami nem mehet semmiképpen sem a közösbe, hogy az csinálja, aki éppen ráér)
2. dolgozni ment a gépéhez, valami beszámolót körmölget szegénykém a maga kétujjas stílusában, szóval nem szórakozni akart volna
3. nem kértem, hogy vasaljon ő, egy szóval sem
4. ha nagyon boncolgatni akarom a motivációimat, hogy miért is tettem bármiféle megjegyzést, sokkal inkább arra lyukadok ki, hogy némi megértést-megbecsülést szerettem volna, amiért még éji órán is a háztartással vagyok elfoglalva, semmint gyakorlati segítséget.

Eme félreértés miatt kénytelen vagyok némi szövegmagyarázatot fűzni a gyermekével otthon maradó anya lélektanához.

Kedves Férfi!

Képzeld el, hogy olyan munkahelyen dolgozol, ahol:

1. a munkád napról napra ismétlődő, nulla szellemi kihívást jelentő, fizikailag viszont megterhelő munkafolyamatokból áll, melyeket leginkább az jellemez, hogy befejezni nem, csak abbahagyni lehet őket, reggelente nem is tudod, hol kezdj hozzá a folyamatosan feltorlódott feladatoknak
2. a munkádat nem kíséri sikerélmény, nemcsak a fenti okok miatt, hanem mert a főnökeid teljesen természetesnek veszik, hogy ellátod a feladataidat, ha nagy ritkán megdicsérnek, azt is inkább csak számításból teszik, esetleg elesett fizikai állapotod miatti szánalomból
3. a béred nevetségesen kevés
4. a munkahelyi stressz szintje rendkívül magas: a két vezető-helyettes folyamatos hisztériával szerez érvényt akaratának, és az általuk követelt dolgokat azonnal, haladéktalanul el kell végezned, függetlenül attól, hogy egyéb határidős munkáiddal is el vagy maradva
5. a stressz mértékét növeli, hogy a ritkán látható vezető viszont más elfoglaltságaiból származó dühét, frusztrációját igyekszik ezen munkahelyén levezetni, legalábbis meg kell hallgatnod, hogy mennyi gondja-baja van, de előfordul, hogy rosszkedve miatt téged talál meg céltáblaként, azt rajtad éli ki, bármit is próbálj ez ellen tenni
6. a munkaidőd naponta legalább 15 óra, a vezető-helyettesek betanítási időszakaiban ennél jóval több is lehet, hetente hét napot dolgozol, fizetett vagy fizetés nélküli szabadság nincs, szabadnap nincs, vagy legfeljebb évente egy-kettő, viszont az így elmaradt munkádat később pótolni kell, sztrájkjogod nincs, kollektív szerződés nincs, béren kívüli juttatás csak elvétve, főként évfordulókhoz kapcsolódóan esik le neked
7. rendkívül kis létszámú kollektívával érintkezel nap mint nap, a két vezető-helyettesen és a vezetőn kívül más a munkahelyen nincs, sem mellérendelt, sem alárendelt kollégáid nincsenek
8. semmi reményed előléptetésre, fizetés-emelésre, de még csak felmondásra sincs lehetőséged: az egyetlen, ami egész biztosan rád vár, hogy  ugyanezen feladatokat anyagi okok miatt másik főállás mellett kell majd ellátnod, még magasabb hatásfokkal, még több elvárással, még kevesebb bérért, bár a későbbiek folyamán elvileg a vezető-helyettesek hisztije enyhülni fog

Most komolyan: ha ilyen munkád lenne, te meddig bírnád? És meddig bírnád mosolyogva, minden főnöködnek napról napra erőt adva, pozitív kisugárzást teremtve?

Tényleg olyan nagy elvárás lenne részedről, hogy legalább időnként szeretnél spontán, tehát nem játszmával elérve, nem kierőszakolva olyan mondatot hallani a főnökeid szájából, hogy de jó, hogy megcsináltad ezt vagy azt a feladatot? Vagy hogy milyen jó minőségben készültél el vele? Vagy hogy milyen önfeláldozó, önzetlen dolog részedről, hogy még éjjel is a munkáddal foglalkozol pihenés helyett? Vagy hogy mekkora erőről árulkodik, hogy mindezen munkáid mellett még tanulni is hajlandó vagy? Netán némi empátiát tapasztalni irányukból?

Nem lenne pedig nagy dolog. Csak ennyi:
"De jó illata van a frissen mosott-vasalt ruhának!"
"Finom volt az ebéd."
"Szegénykém, nem elég a sok házimunka, még éjjel is a könyv mellett ülsz."

Persze, tudom én, hogy irreálisan sokat várok el. Pedig ettől még messze vagyok :-) :