Az úgy volt, hogy apukámmal és emberrel vásároltunk egy fürdőszobás-bútoros boltban, mert a már elkészült, a jövőben rendelőként funkcionálni remélt házikóba kellett egy s más. Előttünk fizetett egy velem korabeli hölgy az anyukájával, franciaágyat vettek, épp a házhoz szállítást rendelték meg. A hölgy azt kérdezte az eladótól, hogy vajon a helyszínen össze is szerelik-e az ágyat. Az eladó hölgy, kis mosolyt elfojtva, kedvesen felelt: dehogyis, nem. Erre a vásárló megkérdezte, hogy legalább tudnak-e ajánlani valakit, aki ezt a feladatot megoldaná. Az eladó ismét nemmel felelt.

Láttam az elképedést, megrökönyödést, majd a tanácstalanságot végigfutni a két ágyvásárló arcán, és megindult bennem az együttérzés. Mint azt már korábban írtam, hasonló helyzetben én is meg lennék lőve, nem tudván, hogy ember nélkül mit is kezdhetnék a problémával. Mivel épp ott állt mellettem, meg is kérdeztem tőle (mivel ő Orsolyával társalgott ezenközben, és nem figyelt az előttünk zajló drámára), hogy mai napi jócselekedetként nem rakná-e össze azt az ágyat. Mint az sejthető, nagy örömmel ajánlkozott volna, csak nem akarta, hogy a két hölgy félreértse a szándékát (és szerintem roppant szomorú, hogy mai napság egy férfiember nem léphet oda két, bajban lévő hölgyhöz, mert félő, hogy rossz, ártó szándékot tulajdonítanak neki, és az a legszörnyűbb, hogy a gyanú elég sok esetben még jogos is lehet), ezért rám testálta a feladatot. Közben mi is fizettünk (de nagyképű vagyok, az apukám fizetett), és én ott maradtam megvárni a számlát, a pasik meg Orsolyával együtt (és a vásárolt apróságokat cipelve) eltűntek, hogy én a magam csendességében megvárhassam a számlát és a kért házhoz szállításhoz szükséges akármilyen papírt. A két hölgy is erre a papírra várt mellettem, hát kínálkozott a lehetőség, és felajánlottam nekik ember szolgálatait. Láttam az arcukon, hogy nem nagyon tudják hová tenni, de azt is, hogy örülnek a kínálkozó megoldási lehetőségnek.

Rövidre fogva: délután ember elment, és összeszerelte az ágyat (mint kiderült, anya és lánya közül az előbbi a reményteljes tulajdonos), közben jól elbeszélgettek. A hölgy sokat panaszolta, hogy ő és a hozzá hasonló, egyedül élő hölgyismerősei bizony nagyon meg vannak lőve, amikor a háztartásban időnként adódó problémák megoldására keresnek embert. Mert hát, mindenre nem létezik iparos, amire meg igen, az sokszor túl pitinek, kevésnek érzi a feladatot, és legtöbbször ki sem jön, vagy horribilis összeget kér mondjuk egy simán csak csöpögő csap esetén. De például bútor-összeszerelésre, karnis felszerelésre egyáltalán nincs szakember.

És akkor itt megláttam a hatalmas üzleti lehetőséget: vajon miért nincsenek bejáróférfiak? De most komolyan: ahol az a gond, hogy a nőinek tekintett munkákat (takarítás, vasalás, főzés, stb.) nincs, aki elvégezze, ott teljesen természetes, hogy hívnak egy nőt, aki ezt hivatásszerűen űzi, ő a bejárónő. Ugyanez visszafelé miért nincs? A férfimunkákat kötelező az egyedülálló nőknek elvégezni? De miért? Vagy miért nem látják meg a lehetőséget azok a férfiak, akik egyébként a szolgáltatás területén tevékenykednek, és most folyamatosan sír a szájuk, hogy nincs elég munkájuk? Tény, hogy túl sok pénzt nem lehet elkérni egy ágy összeszereléséért, de a munka se nem nehéz, se nem sok. És, legalábbis önmagamból és a fenti hölgyből kiindulva, egy-egy ilyen látogatáskor elég sok dolgot rá lehetne bízni a bejáróférfira, azaz akár egyszerre is kikerekedhetne elég szép mennyiségű teendő - azaz ezzel párhuzamosan bevétel is.

Na? Mikor leszünk ennyire emancipáltak? :-)