Mai mese a falusi életről

Az úgy volt, hogy nagyon hosszasan keresgéltem szálláshelyet. Az időpont adott volt, sőt mi több, kőbe vésett. Eleinte Kehidakustányba szerettem volna menni, de az idő egyre fogyott, és egyre több szálláshely esett ki a lehetőségek közül, mert embernek is megvoltak a maga sajátos szempontjai, meg nekem is. Ebből következően teltek-múltak a hetek, de még mindig nem volt szállásunk lefoglalva. Egy éjjel egészen kétségbeesetten keresgéltem, immár nem ragaszkodva a helyszínhez, csak a Dunántúlhoz, és egyszer csak, egy keresés során rátaláltam a Pajta Portára.  A képek és a szöveg is megtetszett, mutattam embernek, ő meg azt mondta, foglaljam le gyorsan. Még éjjel írtam egy e-mailt, másnap reggel jött is rá a válasz, hogy a kérdéses időpontban szabad a ház, némi átutalással le is foglalható. Gyorsan utaltam, és nagyon örültem, hogy ilyen szép parasztházban fogunk nyaralni. A gyerekeket is beizzítottam: csacsik, cica, parasztház, vezetett túrák csacsiháton (ami egy kisgyerekes szemében igazán jó pont, hiszen jó lenne járni a természetet, csak a gyerekek nem bírnak annyit gyalogolni, ami egy ilyen programnak óhatatlanul velejárója. A nyakban cipelt, halálfáradt és nyűgös gyerek meg nem álmaink netovábbja). Szóval nagy lelkesedéssel láttunk neki a csomagolásnak, már előre örültem, hogy ilyen szép parasztházban fogunk megszállni.

Nem tudom, a felvezetésből kiderült-e, de nem igazán éreztük jól magunkat. És erről csak részben tehet az időjárás (az ott töltött négy napból kettőn zuhogott az eső). Mindjárt ízekre cincálom, mi minden nem felel meg a valóságnak abból, amit a szállásadók magukról mondanak. Az információk a fenti linkről és a saját oldalukról származnak.

Tényleg 150 éves. A jellegében felújított nem tudom, igazából mit jelent. A tető egészen biztosan nem lett felújítva, szörnyen görbe, ember szerint gerendákkal van kitámasztva a tető a padláson. A falakat kívülről kőporral vonták be, ez nem tudom, mennyire természetes azon a környéken, egy biztos: a fal jópár helyen meg van szakadva, és kívülről nagyon lehangoló látványt nyújt a ház, mikor megláttuk, el sem hittük, hogy tényleg ez a ház az, amit kerestünk. A bútorok valóban eredeti parasztbútorok, és nagyon szépen néznek ki, látszik, hogy tényleg dolgozott velük a mesterember. Ámde: az ágyakba rakott matracok szerintem valahonnan kiselejtezett, vagy lomistól vett, régi, kifeküdt ágybetétek, és iszonyatosan kényelmetlenek. Még ez sem lett volna baj. Megérkeztünk, felhívtam a tulajt, mondta, hogy hol a kulcs, meg hogy ők majd négy óra után jönnek, mert addig dolgoznak. Ezen a ponton kicsit kiakadtam, mert a honlappal ellentétben már korábban megírta, hogy csak két óra után foglalhatjuk el a szállást (tessenek megnézni, ott az áll: "A szállást tetszőleges időben el lehet foglalni és hagyni."), ugyanakkor előző nap beszéltem a férjjel, aki mondta, hogy épp akkor húzza az ágyneműt az asszony a házban. Azaz tulajdonképpen hétfőn bármikor mehettünk volna, a ház készen várt, ők meg dolgoztak, de mindegy. Kinyitottuk a házat, bementünk, és hirtelen rettenetesen fázni kezdtünk. Nem volt nálunk hőmérő, de érzésem szerint a házban maximum 15 fok lehetett, iszonyú hideg volt. Gyorsan elővettem a pulóvereket, felöltöztünk, a lányokat betakargattam, de még így is hideg volt. Két nagyon szép kályha van a házban, egyik az konyhában, a másik az általuk dühöngőnek nevezett közlekedő helyiségben. Mivel a honlap képein is mindenhol be van készítve a fa a kályhák elé, és a vendégkönyvben is olvastuk, hogy van fűtés, elkezdtünk reménykedni, hogy csak négyig-ötig kell bírnunk a hideget, és de jó is lesz a kályha melege. Hát, tévedtünk. A házigazda fél öt körül érkezett, majd közölte, hogy nem lehet befűteni, mert egy nap kell, mire kiégetik a kéményt. Vannak takarók, takarózzunk be. Köszi. A két kislánynak nagyon meg lehet ám magyarázni, hogy ne szaladgáljanak, meg játszanak, hanem kucorodjanak be az ágyba fényes délután, mert a bácsi szerint nem lehet befűteni. (Folyomány: Orsolya ma reggel harmincnyolc fokos lázzal ébredt, délre még magasabbra kúszott a láza, és a torkát fájlalja. Nem tudom, mi a baja, de eléggé megfázás-gyanús a dolog.) A bácsi azt is volt kedves közölni, hogy csacsis kirándulásról szó sem lehet, ő nem ér rá ezzel foglalkozni, itten csacsigolás nem lesz. Köszi. Kb. a parasztházon kívül ez volt a másik vonzereje a helynek. Remek.

Ember itt már erősen emlegette, hogy menjünk most azonnal haza, de én rávettem, hogy másnap már szép idő lesz, maradjunk, adjunk még egy esélyt a helynek. Az éjszaka meglehetősen regényesen telt, a gyerekeknek szokatlan volt az idegen hely, sokszor fent voltak, még annál is többször mentem be, hogy betakargassam őket, mert tényleg nagyon hideg volt.

Másnap elmentünk a veszprémi állatkertbe, gyönyörű idő volt, be is vásároltunk, és délután visszaérve a házba nekiálltunk volna bográcsolni. A bográcsot kis telefonos segítséggel megtaláltuk, de aztán beleütköztünk egy nagyobb problémába: nem volt száraz fa. Ami ki volt készítve, hogy a kedves vendég rakjon abból tüzet, az előző napi esőben totálisan elázott, mindenféle fortélyok hatására is csak füstölni volt hajlandó. Ismét telefon a házigazdáknak, akik végül hoztak száraz fát egy zsákkal. Itt már sikerült némi kedvesebb hozzáállást tapasztalni, de a csacsigolásra továbbra sem értek rá. Köszi.

És ha már a csacsik: szerintem egy emberről nagyon sok mindent elmond, hogyan bánik az állataival. A négy helyett már csak három csacsi (nem tudom, mi lett a negyedikkel, nem mertem megkérdezni) egy istállóban és egy elkerített karámban él, szigorúan villanypásztor vigyázza, hogy ki ne jöjjenek, egyszersmind azt is megakadályozza, hogy az egyszeri szülő jó szívvel odaengedje a gyerekét csacsit simogatni, hiszen a csacsi fél a villanytól, nem jön a karámhoz, a gyerek nyújtózkodik, és előbb-utóbb csak sikerül hozzáérnie a villanymadzaghoz. A csacsik alatt kb. 40 centi vastagságban gyűlik a gané. A szénarácsuk el volt törve, ember meg a fia megcsinálták, de a tulaj utána is csak a földre volt hajlandó tenni nekik a szénát, egyszer még úgy is, hogy csak összekötözve bedobta a bálát, tegyen vele a csacsi, amit akar, ember vagdalta el a zsinórokat. Minden ételt a földre dobálnak nekik, semmit sem kapnak szénarácsba vagy az istállóban látszó vályúba. Vizet három műanyag vödörből ihatnak. A tulaj napjában egyszer, de teljesen változó időpontokban érkezik hozzájuk, hol délután kettőkor, hol négykor, hol este fél hétkor tette tiszteletét az állatoknál etetésügyileg.

A cica. Első nap nem láttuk, másnap reggel már megjelent, gyönyörű szép szürke cirmos kandúr, egészen fiatal állat. Nagyon jót simakodtunk vele, vettünk neki kaját, mert a házban csak száraztápot találtunk, amit láthatóan nem igazán szeretett. Még aznap délután megnézte ember is, és közölte, hogy akkor innentől ne igazán simogassuk a kis drágát, mert hullanak a fenekéből a férgek, féreghajtóra lenne sürgősen szüksége. Úgyhogy onnantól a cicázásnak is befellegzett. Ember szerint a csacsik is rettentően férgesek.

Szóval, a parasztházban nagyon hideg volt (ami mikor kint volt harminc fok, eleinte még jó is volt, de amikor esett, vagy beesteledvén lehűlt a levegő, már kifejezetten kellemetlen volt), a honlapokon ígért csacsigolásból annyi lett, hogy szerda este a tulaj azt mondta, majd csütörtökön ugyanakkor (ez este hétkor volt) eljön, és a lányok egy kicsit felülhetnek a csacsi hátára. Mivel csütörtök délelőtt a folyamatos eső miatt hazajöttünk, ez sem valósult meg, de szerintem mindegy is. A "vezetett gyalogtúrák, szamaras túrák" volt az a plusz, ami igazán vonzóvá tette a helyet, de sajna, arra éppen nem értek rá. Én persze megértem, hogy dolgoznak, de akkor írják azt magukról, hogy ilyesmi csak hét végén lehetséges. És azt is megértem, hogy drága a fa, és hogy augusztus elején furán néz ki begyújtani, de egyfelől nagy örömmel fizettünk volna akármennyit egy kis fáért-melegért, másfelől meg azt gondolom, hogy aki vendégeket fogad, annak ennyi rugalmasság bele kellene férjen: ha fázik a kedves vendég, a kedvéért begyújtok, és pont.

Azért láttunk szép dolgokat is, de azt majd egy másik posztban.