Karácsony

Szerintem én vagyok minden idők legszerencsésebb, illetve ez nem is jó szó, mert nem a szerencsén múlt, szóval én egy olyan feleség vagyok, aki - megérdemelten vagy sem - a világ legtökéletesebb férjével dicsekedhet. Ember egyszerűen fantasztikus, és bár ennek folyamatosan tudatában vagyok, karácsony közeledtével fokozottan hangsúlyossá válik. Mert például: beszélgetek a munkahelyemen a kolléganőimmel, mind fiatalabbak, ketten gyermektelenek, de mind sok éve (8-10) fennálló kapcsolatban élnek. És hát igen, elég sokat panaszkodtak az utóbbi néhány napban, hogy mennyi dolguk van, takarítani, főzni, vásárolni, gondolom, mindenki ismeri. És hát igen, én boldog mosollyal az arcomon hallgattam. Mert nálunk ember kitakarított. Bevásárolt. Közben vigyázott a gyerekekre, míg én dolgoztam. Megfőzte a kocsonyát. Minden, de minden előkészületet megtett. És most, karácsony délelőttjén én kényelmesen hátradőlve írom a blogomat, isteni illatok szállnak körülöttem, míg az én szorgalmas uram a konyhában gályázik, főzi a csirkepaprikást és a harcsapaprikást ebédre (a vacsora - hála az égnek - az anyukámnál lesz, úgyhogy arról nem nekünk kell gondoskodni), mosogat, közben takarított is kicsit, hogy minden tökéletes legyen. És még időről időre a szerelméről is biztosít. Kell ennél több? :-)

Amúgy sokat gondolkoztam azon, vajon miért vagyok mindig beteg karácsony előtt. Semmi komolyra nem kell gondolni, általában csak némi felsőlégúti vacak, kis köhögés, takony, ilyesmi, de már sok éve mindig pont a karácsony előtti héten kap el. Szerintem a csoda miatt. Vagyishogy azért, mert gyerekkoromban - anélkül, hogy bármi vallásosat kevertek volna bele, tehát nem volt mennyből az angyal, és nem a jézuska hozta az ajándékot - a szüleim egészen nagy koromig képesek voltak megteremteni a csodát. Hogy gyermekszívvel tudjak örülni, hogy csillogós legyen az egész este, hogy valahogy legyen benne valami plusz, amitől jó volt várni rá, és visszaemlékezni később.

Most meg már felnőttem. És minden transzcendens gondolatom mellett a karácsony tárgyában legalábbis, meglehetősen materiálisra sikeredtem. Ez egy este, amikor együtt vagyok azokkal, akiket a legjobban szeretek a világon. De nem csillog. Ráadásul, bár gyűlölök hazudni a gyerekeimnek, és eleinte nem is tettem, kénytelen voltam behódolni a társadalom nyomásának. Azaz nekik az angyalkák hozzák az ajándékot. És levelet írtak az angyalkáknak, és lesték-várták őket. És most pajkos örömmel készülődnek az estére, hogy az angyalkák meghozzák-e, amit kértek. Látom a szemükben a csodát, amit nem akarok elvenni tőlük, ugyanakkor nagyon nehezen veszem rá magam, hogy tápláljam azt. Mert még emlékszem. Arra, hogy nekem milyen csalódás volt, amikor elmúlt a csoda...

Talán ezért vagyok mindig beteg. A csalódás emléke miatt. És riadt, tanácstalan anyaként hányódok a kétségeim között: jobb-e, ha van csoda, de van csalódás is később, vagy jobb, ha a csalódás kivédése céljából a csodát is elvesszük tőlük...

Címkék: család férfi gyereknevelés

A bejegyzés trackback címe:

http://eletfalun.blog.hu/api/trackback/id/tr173493094

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.