Mai mese a falusi életről

Előrebocsátom: nem lesz róla fénykép, mert még nem vagyunk olyan viszonyban. Egyelőre részemről heves udvarlás, részéről néma közöny és megvetés. Ez a viszonyunk.

Maine coon. Természetesen nem vártam tőle, hogy olyan iszonyúan kedves és bújós macska legyen, mint a sziámi Mici. Mert ő, ugye, nem olyan. Hihetetlenül méltóságteljes, ahogy battyog erre-arra a lakásban. Nem ugrik, mert hát ő, ugye, nem olyan (úriember sosem szalad), csak fellépdel ide-oda - gyakorlatilag bárhová, mert tényleg hatalmas, és mindent elér. Pipiskedés nélkül néz fel két lábra állva a konyhapultra például. Lassan sétál, csak a farka bojtját mozgatja. Hihetetlenül hosszú amúgy a farka, és eszméletlenül mozgékony a vége, folyamatosan tekergeti-csavargatja, azzal rengeteg rosszallását és kérdését tudja kifejezni. Meg persze beszélget is. Főleg Micivel, neki nagyon sokat szövegel, állandóan dumál. Hozzám szinte csak akkor szól, ha kaját akar. Olyankor még dörgölőzni is hajlandó, bár azt is elég sajátosan csinálja, tekereg a lábam körül, és a farkával simogat, a teste csak millimásodpercekre ér hozzám. Tegnap este, pontosabban éjjel, mikor az utolsó cigi után bejöttem, itt várt a közlekedő közepén, rám nézett, és közölte, hogy nyaff. Csak úgy. Egészen meghatódtam.

Amúgy hatalmasságos, gyönyörűséges óriás. Fekete-fehér, óriási bundával. És egészen citromsárga a szeme. Folyton ott akar lenni, ahol mi vagyunk (ezért is van sok konfliktusuk Micivel, aki, ugye, ugyanilyen). Viszont azt nem akarja, hogy hozzáérjünk, felvegyük, vagy bármi mást. Csak itt van velünk, és figyel. Folyton érzem magamon az izzó sárga tekintetét. A tesóm azt mondta rá, hogy gonoszul néz. Szerintem úgy néz, mint aki azon gondolkozik, hogy fog eltenni láb alól. Pedig nem gyűlöl, ezt biztosan tudom, sőt, talán a maga módján még kedvel is kicsit. De az egész arcberendezése olyan, mint aki éppen a világuralmi tervein töpreng, és a tömegpusztító fegyverek létjogosultságáról ír esszét egyidejűleg. Nekem ellenállhatatlan késztetésem van, hogy felvegyem és gyömöszkéljem, amit néha akár hajlandó is eltűrni. Utána olyan sértett méltósággal tud rám nézni, mint egy őrgróf. Úgy is szoktam hívni, hogy őfenesége, vagy gróf úr.

Tegnap délután egészen furcsa dolog történt. Ebéd után kicsit lefeküdtem az ágyamra olvasni, és persze Mici kettő másodpercen belül a hasamon feküdt, ahogy szokott. Eltelt három perc, és bevonult őfensége, majd rövid töprengést követően felugrott a ágyamra, és a lábamhoz gömbölyödött. Nem ért hozzám, arra nagyon vigyázott, hogy ilyen hibát ne kövessen el, de amíg fel nem kellett kelnem, ott feküdt velem, velünk. Egészen idilli volt. El is határoztam, hogy csak azért is megszelídítem őuraságát, mert imádom, és nem élhetek együtt a gondolattal, hogy ő nem szeret. Éjjel hosszasan dünnyögtem neki, és többször is megsimogattam a feje búbját (azt még úgy-ahogy hagyja), hátha akkor kedvesebb leszek neki. Sikerült is elérnem, hogy ma napközben már hozzá sem érhettem, ahogy közelítettem a kezem, úgy hajolt el előlem.

Viszont javára legyen mondva, hogy a gyerekekkel szuperkedves. Ők gyömhetik, simogathatják, nyúzhatják, csak egészen extrém igénybevétel esetén hagyja faképnél őket. Eleinte határozottan úgy gondolta, hogy ő szeretne velük aludni - csak ezt Mici nem engedte, úgyhogy egyelőre, amíg kettejük között nem lejátszott a meccs, addig a lányok alszanak együtt, Félix csak éjjel mehet be a gyerekszobába, és akkor is csak átmeneti jelleggel. Ha lefekszem, általában a hálószobánk ablakpárkányára telepedik le.

Látszik rajta egyébként, hogy budapesti macska. Imádja a madarakat nézegetni az ablakból, hosszasan tud bennük gyönyörködni. Ugyanakkor eszébe sem jut, hogy ő kimehetne a házból, nem próbál meglógni, kislisszanni, nyugodtan elvan idebent, láthatóan a kanapé-ágy-ablakpárkány háromszög kielégíti.

Micivel roppant érdekes a viszonya. Szemmel láthatóan nagyon szeretné, ha a leányzó játszana vele, mindent igyekszik megtenni, hogy az a sötétlelkű nőszemély észrevegye végre. Mici eleinte rettegett tőle, ha három méternél közelebb ment hozzá, akkor lefújta, elszaladt, elbújt. Aztán elmentünk egy hétre nyaralni, és mire visszajöttünk, megfordult a hierarchia: Mici kergeti Félixet, és akkora pofonokat oszt ki neki, hogy a kandúr csak úgy nyekken bele. És Félix ennek ellenére szeretne vele játszani, ha tudja, orvul megnyalogatja, összeorrol vele. Éjjelente, mikor aludni megyek, kinyitom a lányok szobájának az ajtaját. Félix beoson, felébreszti Micit, és nagy kergetőzést csapnak, amit csak akkor fejeznek be, mikor én már az oldalamra fordulok, hogy alszom. Olyankor a sziámi mellém telepedik és álomba dorombol, Félix pedig az ablakpárkányra fekszik, és néz a sárga szemeivel. Ember állítása szerint hajnali négykor újabb kergetőzés veszi kezdetét, egészen addig, míg ő felkel, és odaadja nekik a reggelijüket.

Reménytelen, viszonzatlan szerelem az enyém. Esélyem sincs, hogy valaha olyan viszonyban legyek őfeneségével, mint rég halott Manó kandúrommal. Ugyanakkor akarom, vágyom, hogy szeressen, hogy csak úgy, kajaígéret nélkül hozzám bújjon, hogy keresse az érintésemet. Nem tudom, mennyi időbe fog telni, hogy legalább eltűrjön maga körül. De nem adom fel. Lehetetlen, hogy ne találjam meg az utat, ami a kőszívéhez vezet.