Tüdő-baj

Kissé hosszasan hallgattam. Leginkább azért, mert november elején Dóri megbetegedett. Előbb azzal hozta rám a frászt, hogy negyven fok feletti láza volt, ami minden általam ismert lázcsillapító módszernek konkrétan fittyet hányt. Naponta háziorvos, hét végén ügyelet, végül antibiotikum, két nap alatt láz elmúlt, mintha nem is lett volna. Megnyugodtunk, hurrá-hurrá. A kontrollon a háziorvos mondta, hogy ő hall valamit a jobb tüdő aljánál, szerinte ott valami kis gyulladás készülődik, de hát a gyermeknek nincs tünete. Azért ha lenne, menjünk el röntgenre, meg laborra. Ez persze megint pénteken volt, szombaton jelentette be a drága kisbogár, hogy neki szúr, ha levegőt vesz. Megint ügyelet, igen, tényleg tüdőgyulladás, másmilyen antibiotikum kell. Hurrá. Hétfőn röntgen, jól látható gyulladás, jaj. Háziorvos még egy másik antibiotikumot is felírt, de láza nem volt, és azon kívül, hogy ha hisztizett, látszott, hogy szúr az oldala, más baja nem volt. Kezdtünk megnyugodni. Ez volt hétfőn.

Kedden a drágám egyszer csak halálsápadt arccal elkezdte mutogatni, hogy nagyon fáj a mellkasa - de nem jobboldalt, ahol a gyulladt tüdő volt, hanem szívtájékon, bal felül. Természetesen azonnal elborított a pánik, mert valami kósza emlékem volt arról még az egészségügyi tanulmányaimból, hogy gyulladásos megbetegedéseknél lehet olyan szövődmény, hogy szívizomgyulladás. Néztem a pulzusát, legalább 150-es volt, ráadásul egy-egy extraszisztolét is éreztem. Azonnal telefon, rohanás az orvoshoz. Ott ő már extrákat nem hallott, de azt igen, hogy nagyon kalapál a kis szíve. Beutaló, ambulancia, majd ők megmondják. Az ambulancián a szívével már nem is foglalkozott senki. Újabb röntgenre küldtek minket a hallgatózás után (dacára annak, hogy előző nap készült már egy), azon látták, hogy tüdőgyulladás, és felvettek minket a kórházba. Kérdeztem, hogy na de a szíve, de azt mondták, annak semmi baja sincs. Ja, jó.

Mondtam, hogy szeretnék a gyerekemmel maradni. Mondták, hogy természetesen, felvesznek a kórházba, és akkor maradhatok, de nem mehetek el. Megvallom, én úgy gondoltam, hogy naponta egyszer hazamegyek, lezuhanyzok, tiszta ruhát veszek, addig ember lesz Dórival, de hát ez ugrott. Kérdeztem, hogy ha nem vesznek fel, akkor mi a helyzet. A kedves hölgy mondta, hogy akkor nem tudnak ágyat adni. Ez elég nyomós érvnek tűnt, mert azért széken nem szeretném tölteni az éjszakát, tehát belementem, hogy felvegyenek engem is.

Nahát. Ágyat így sem adnak ám. Az, hogy felvesznek, igazából csak a kórháznak jó. Mert így én is betegnek számítok, aki után kapnak térítést. Ja, és így azt is elvárják, hogy mindent én csináljak a gyerekem körül - nem mintha ez egyébként nehezemre esne, hiszen azért maradok ott vele, de gyakorlatilag így azzal a gyerekkel nekik nem kell foglalkozni - azon kívül, hogy a vénás injekciót beadják neki, ráadásul pénzt is kap a kórház. Én meg, mint jó anyuka, leszek szíves minden előírást apróra betartani. Volt egy nővérke, aki állandóan azzal jött, hogy rakjunk rendet a szobában. Ami persze, ha kupleráj lett volna, érthető lett volna. De csak annyi nem tetszett neki, hogy nem volt mindig minden bepakolva a nagyon pici, és nagyon mély szekrénybe, amiben lehetetlen volt normálisan tartani a cuccokat. Azaz, ha elővettünk egy játékot, vagy nem azonnal dobtam a szemétbe a kapott kaját, hanem tíz percig még ott volt a szekrény tetején, azonnal jött, hogy rakjunk rendet. Aztán persze azzal is szórakoztattak, hogy mikor mehetek pisilni meg zuhanyozni. Mert bár fel voltam véve az osztályra, az ott lévő wc-t, zuhanyzót nem használhattam, csak az egy szinttel feljebb lévő, elvileg a szülőknek kialakított helyiséget. Ami persze roppant puritán volt, de hát nem is vártunk mást. Még az ablakot sem lehetett becsukni, de hát egy szülő ne válogasson. Az ajtaja kulcsra volt zárva, a kulcsot kedves vagy nem kedves nővérkék orra elől kellett elvenni. És az egyik nem kedves nehezményezte, hogy este tízkor mertem felmenni pisilni. Merthogy este kilenc után takarodó van.

Szóval, felvettek minket a kórházba. Dórikát rögtön sokkolták azzal, hogy úgy rakták be a karjába a branült, hogy én nem lehettem ott vele. Nem tudom, ennek mi értelme van, de kicsuktak. Szegénykém borzalmasan ordított, de leginkább csak azért, mert egyedül volt, nem fogtam a kezét. De aztán fokozatosan megvigasztalódott, ráadásul apa hozott be egy sereg játékot, meg a netbookomat, ami tele van rajzfilmekkel. Onnantól kicsit jobb lett a helyzet, szépen berendezkedtünk, beszélgettünk, játszottunk, filmeztünk. Estére kaptunk egy szobatársat, egy nagyon beteg kislányt, akinek nagyon súlyos tüdőgyulladása volt. Szegény anyukája nagyon ki volt borulva, mert a háziorvos akkor már egy hete kezelgette a kislányt, és nem vette észre a tüdőgyulladást, csak kiszáradás miatt utalta kórházba, ahonnan azonnal hozták ide, a megyeibe, mert annyira súlyos volt az állapota. Ja, az ágy. Az első éjszaka valami kritikátlanul rossz volt. Egy nagyon keskeny ágyat kapott Dóri, ráadásul az amúgy is keskeny sodronyon egy 15 cm-rel keskenyebb, vékony matrac volt. Nekem ott, a lányom mellett kellett volna aludnom. Nem fértünk el, még ő is alig. Az éjszaka nagyobb részét ébren, az ágy végében kuporogva töltöttem, hajnalban aludtam el a stokin, ráborulva az ágy szélére. Akkor fordult meg a fejemben először, hogy na ezért aztán érdemes volt felvetetnem magam.

Szerencsére másnap egy kedves, emberséges nővérke kicserélte az ágyunkat egy nagy, széles, kényelmes ágyra, onnantól jól aludtunk. Egyre több játék vándorolt be a kórterembe, apának és mamáéknak hála. A kis szobatárs is jobban lett egy kicsit, már nem csak sírt meg aludt, jó volt látni, ahogy egyre jobban lesz. A főorvos azt mondta csütörtökön, hogy pénteken kontroll-röntgen, meg vérkép, és lehet, hogy hazamehetünk. Nagyon örültem, mert eléggé ... rosszul éreztem ott bent magam.

Hogy miért? Főként azért a lekezelő bánásmódért, amit tapasztaltam. Persze, én csak egy anya vagyok, és az ott dolgozóknak nyilván elegük van a sok okvetetlenkedő szülőből. De én igazán nem kértem tőlük semmit, nem próbáltam okvetetlenkedni, sőt, ott segítettem, ahol tudtam. De folyton, újra és újra éreztették velem, hogy a helyem nagyjából a takarítónő után van a rangsorban. Biztosan nagyon önérzetes vagyok, és biztosan velem van a baj olyan szempontból, hogy igénylem, hogy partneri viszonyban legyenek velem, azaz ne egy hierarchia részének tekintsenek. De minden nap egyre jobban zavart ez a fajta lenézés, lekezelés. Utáltam.

Ráadásul Dórikám nem egy jó beteg. Unatkozott, nem volt semmi tünete - a kezdeti ijedtséget leszámítva -, és a naponta háromszor ismétlődő vénás gyógyszer-beadást is nagyon rosszul tűrte. Főként az éjszakait, mert minden nap éjfélkor gondosan felébresztették a gyógyszerrel. És láttam rajta, hogy tényleg fáj neki, ahogy beadják. Meg amúgy is túlérzékeny. Eleinte persze nagyon élvezte, hogy folyton vele vagyok, figyelek rá, nem házimunkázok, nem olvasok, nem gépezek, csak vele beszélgetek, vele játszom. De ez a csoda is elmúlt két nap alatt, és onnantól már újra és újra rájött, hogy engem okoljon azért, amiért bekerült a kórházba - és amiben végső soron igaza volt.

Pénteken a röntgen pont olyan volt, mint kedden, amikor felvettek minket. Semmi nem változott, hiába a sok gyógyszer, meg inhalálás, meg kórházi tartózkodás. És nem engedtek minket haza. (Igaz, mi jobban jártunk, mint a szobatárs kislány, akit a kontroll után vittek is át az intenzívre, mert a látszólagos javulás ellenére elkezdett szaporodni a folyadék a tüdejében, amit le kellett szívni.) Nálam meg elszakadt a cérna. Addig gondosan távol tartottam magam Dóri gyógykezelésétől, de itt elegem lett. Bekértem a kis cuccaimat, és onnantól minden nap masszíroztam a talpát. Már szombaton azt mondta a doktor néni vizitkor, hogy sokat javult hallgatózás alapján, vasárnapra pedig már biztosan állította, hogy kezd elmúlni a gyulladás. Biztos kellett a másik antibiotikum, mondta ő, amit pénteken beállítottak. Hát, biztos. Nem tudom. Nem is érdekel, hogy most a gyógyszerek, vagy a reflexológia, vagy a kettő együtt hatott-e. A lényeg: hétfőn hazaengedtek bennünket. A hét vége elég szörnyű volt, Dórira menetrendszerűen rátört, hogy haragszik rám, és olyankor nagyon csúnyán viselkedett velem. Csak apa tudta kissé felvidítani, szerencsére ő sűrűn tudott jönni, mert mamáék tudtak vigyázni Orsira.

Ezt követően Dóri még két hétig itthon kellett legyen. Már nem fájt semmije, de még gyengécske volt, és ez látszott is rajta, főleg csak feküdt, és gyorsan elfáradt. Szerencsére ennek a hétnek a hétfőjére rendbe jött, igaz, addigra Orsi lett beteg, de már ő is jól van.

Szóval, voltunk kórházban. Nem szeretnék még egyszer oda kerülni. Azóta a lányok kapják a Béres-cseppet, hátha használ. Időnként eszembe jut, és megmasszírozom Dórit. És persze, elbeszélgettünk, hogy miért is nem akar oviba menni, mert ezt, persze, a betegség közepette sem felejtette el sűrűn a tudtomra adni. Kiderült, hogy az általam kissé erőltetett óvodai úszással van a baj. Az első kettőn, amikor csak pancsiztak, még semmi baja sem volt, de aztán a harmadik alkalommal már a fejecskéjét is bele kellett rakni a vízbe, és ott már elborította a pánik. Erre két napra betegedett meg. Szóval, most kiírattam a úszásról, és a héten annak ellenére járt szépen oviba, hogy apa itthon volt a beteg húgával. Most, úgy tűnik, minden rendben.

Címkék: család gyerek problémák

A sziámi cica természetrajza

Gyakran felteszem magamnak a kérdést, hogy vajon miért ragaszkodok én annyira ahhoz, hogy sziámi fajtájú cicám legyen. Rendben van, hogy Manó, a 11 évig társunk kandúr sziámi volt, de amikor őt vettük, még nem ismertem igazán a fajtát. Tudtam, hogy nagyon szép, meg hogy kék szeme van, aztán slussz. De most, amikor Micikét kerestem-kutattam, már pontosan és alaposan tudtam, hogy mivel jár egy sziámi tartása. A sziámi külön állatfaj, nem csak egy sima macska. Elmesélem.

A sziámi utál egyedül lenni. Tulajdonképpen félig ember - vagy legalábbis azt gondolja magáról -, ezért a család teljes jogú tagja akar lenni. Mindig. Azaz ha bárhol bármi történés van, neki ott kell lennie. Azon kívül tényleg utál egyedül lenni. Vagyis ha a lakásodban bárhol becsuksz egy ajtót - függetlenül attól, hogy ez mondjuk a lakás legkisebb helyisége -, a sziámidon el fog uralkodni a pánik. Hogy egyedül hagytad. Hogy bezártad őt. Holott - a lehető legtisztább szándékoktól vezérelten - kizártad, nem be. És oda fog állni az ajtót elé, és szívszorító hangon neki fog állni siránkozni, hogy mit tettél vele. A fajta tulajdonságaiból adódóan ezt 120-140 decibellel fogja megtenni.

Egészen biztosan hangot fog adni azon véleményének is, hogy tűrhetetlenül ritkán eteted őt - függetlenül attól, hogy valójában iszonyú kövér már, és hogy bőven kétszer több kaját kap enni, mint amit az állatorvosok tanácsosnak látnának. Ezen véleményét a következő esetekben fogja nyomatékosítani: hajnal négykor, mikor épp átfordulsz a másik oldaladra. Este fél tízkor, mikor gyermekeid végre elaludtak. Napszaktól függetlenül bármikor, ha kimész a konyhába, akár csak azért, hogy igyál egy pohár vizet. Ha a kertedbe bejáró macskáknak adsz enni, és látja az ablakból. Ha a kutyáidat eteted. Ha a gyerekeidet eteted. Ha délután épp sikerül elbóbiskolnod. Ha vendéged érkezik.

A sziámi olthatatlan vágyat érez arra, hogy mindenhez kommentárt fűzzön. Ez élesen elkülöníthető az "adj ennem" nyávogástól, vagy az "engedj be" nyávogástól, ez ugyanis, azoktól eltérően, halk. Amolyan dünnyögés. Viszont egészen folyamatos. Ha mászkálsz a lakásban, a sziámid ott lépked melletted, és dünnyög. Ha mesét olvasol a gyerekeidnek, a sziámid az öledbe fog telepedni, rosszabb esetben a könyvre, amit olvasnál, és dünnyög. Ha lefekszel valahová, a sziámid rá fog telepedni a hasadra, és dünnyög, esetleg dorombol - ezt képes 100-120 decibellel tenni -, de mindenképpen dünnyög hozzá. Ha fürdesz, zuhanyzol, akkor a - fentiek alapján a fürdőszobából sem kizárható - sziámid ott fog állni előtted-melletted, bámul, persze biztonságos távolságból, nehogy vizes legyen, és dünnyög. Rosszabb esetben, ha úgy érzi, esetleg olyasmit forgatsz a fejedben, hogy őt is megfürdeted (pedig nem vagy te öngyilkos-típus, eszedbe sem jut ilyesmi), akkor rettentő hangosan tiltakozik, és időnként dünnyög. Ha lefekszel aludni, a sziámid várni fog egy kicsit, épp csak annyit, hogy félálomba szenderülj, majd apró lépteivel rád mászik, a füledhez hajol, és dünnyög. Tényleg.

Próbáld csak ki. Szerezz magadnak egy sziámit. A fajta tulajdonságaiból adódóan te leszel a legboldogabb és a legboldogtalanabb ember. Tökéletes közelségből fogod tudni tanulmányozni az ambivalenciát. Odi et amo, ahogy régen mondták. Imádni fogod, mert amikor vágysz egy kis gyengédségre, a sziámid ott lesz melletted, és dörgölőzni, dorombolni fog, és - ami a fajta elválaszthatatlan része - a gyönyörű kék szemeivel úgy fog rád nézni, hogy azonnal istenkirálycsászárnak fogod érezni magad. Imádni fogod, mert intelligens, okos, mindent megért, amit mondasz neki. És szobatiszta, magától értetődő természetességgel alkalmazkodik valamennyi családtaghoz, és egyszerűen fantasztikus társ. Ugyanakkor utálni fogod, mert mindig a legédesebb álmodból fog felnyervákolni. Állandóan a bútoraidon fogja élezni a karmait, függetlenül attól, hogy beszereztél egy-tíz-tetszőleges számú kaparófát, macskaházat, miegyebet. Sosem találsz meg semmilyen véletlenül letett tárgyat, ami könnyebb egy kilónál, illetve megtalálod: az ágy alatt, a sarokban, a sosem használt polcok alatt, bárhol, csak nem ott, ahová letetted. Folyton hányadékba, kajadarabba fogsz lépni, mert kedvenced nem szeret egyedül lenni, azaz ha lehetősége van rá, akkor a mondat elejéből következő két tevékenységet is a közvetlen közeledben szeretné bonyolítani. Előbbit lehetőleg a hasadon. Elvégre ez számára roppant kellemetlen tevékenység, és jogos elvárás részéről, hogy veled lehessen ezekben a nehéz pillanatokban. Tele leszel karmolással, harapással - tudod, csak játszik, és merő gyengédségből próbál húsz körömmel rád mászni, még akkor is, ha te nem akarod.

Unatkozik? Vásároljon mosóm... illetve, egy sziámit!

Masszázs a léleknek

Hétvégén tanultam valami nagyon csodálatosat. Már régebben is hallottam a lélekmasszázsról (eredeti, vagy lánykori nevén holistic pulsing-ról, csak a magyarítás így sikerült), de most végre kértem anyukámtól a szülinapomra, és megkaptam a tanfolyamot.

Hihetetlen érzés, de komolyan. Először is, nem egy klasszikus értelemben vett masszázsról van szó, nem kell levetkőzni, nincs olaj, törölköző, semmise. Van zene - ez nagyon fontos része -, van fekvés a masszázsasztalon, de háton, arccal felfelé. Aki masszíroz, az sem dögönyöz-gyürmölészik, hanem nagyon finom mozdulatokkal ringat, helyenként és időnként ezt a ringatást váltogatva enyhe nyomással vagy pulzáló mozgással. Nincs kimozgatás, fájdalmas mozdulat, izmok gyúrása, semmise. Csak ringatás, ami viszont olyan szinten mozgatja meg az energiákat, meridiánokat, vagy kinek mi tetszik, szóval olyan szinten ellazít és oldja a feszültséget, hogy az valami hihetetlen. Én teljesen elolvadtam, mikor nekem csinálták, de ami még jobb, amikor én csináltam másnak, akkor is inkább feltöltődtem, és átéltem annak az élményét, hogy valaki általam, a segítségemmel lazult el, engedett el minden feszültséget magából. És tényleg lehet érezni. Lehet érezni a csakrákat, meridiánokat, energia-áramlást. Sőt, még azt is, hogy amikor az elején erőt kérek, akkor az tényleg érkezik, mikor a végén tisztítást-tisztulást kérek, az is érkezik. Valahonnan.

Lehet materiálisan gondolkodni. Én is szeretek a mindennapokban. De a lélekmasszázs alatt, közben valahogy nem sikeredik. Olyan, mint egy mozdulatokkal elmondott imádság. És tényleg használ. Láttam blokkoldódást. Elsőre kicsit félelmetes, de jó látni, hogy megkönnyebbül, nagy súlytól szabadul meg az, akinél oldódik egy-egy energiablokk. Szóval, lehet, hogy nem ez a módszer váltja meg a beteg embereket, de azoknak, akik a mindennapi rohanásban elfáradnak, tele vannak feszültséggel, vagy valamilyen pszichoszomatikus betegségben szenvednek, használ.

November közepén lesz a második fele a tanfolyamnak. :-) Most már csak egy masszázságyat kell szereznem, mert sajna, anélkül nem megy. Embert meg Dórit megpróbáltam házilagos körülmények között lélekmaszizni, dohányzóasztalon, puffal, és nekik jó is volt (ember kb. 10 perc alatt belealudt, és a 45 perc végén úgy ébredt fel, hogy teljesen elsimult az arca, legalább 10 évvel fiatalabbnak nézett ki utána), de az én derekam teljesen beállt attól, hogy 85 cm helyett 45 cm-re kellett lehajolnom.

Nincs valakinek egy alig használt, eladó összecsukhatós masszázságya? :-D

Címkék: ajánló boldogság hivatás

Boldog...

A lányoknak nyolc napon belül van a szülinapja, ami rettentően kényelmes, mert általában két hétvégén is tartjuk a szülinapjaikat, kettő nagyszülőpárral rendelkezvén. Múlt hét végén voltak itt anyukámék a nagymamámmal, most vasárnap pedig anyósomék jönnek, így kétszer is lehet mindkét gyereknek ajándék hegyeket és dőzsölést tartani. Lehet sajnálni embert, nem elég, hogy három nővel él együtt, ráadásul mindhárom Mérleg, és ebből kettő duplán, azaz a napjegyünk és az aszcendensünk is az... :-).

A lányok általában már akkor izgatottá válnak, mikor áthajtunk a hercegnős naptárban (anyukám vette) az októberre, mert azt, ugye, már év elején tisztázni kell, hogy melyik hónapban van a szülinap. Szóval ilyenkor már elsejétől kezdődik a hány nap van még addig, mikor is lesz kezdetű kérdezősködés. Dóri még hagyján, a hétfő, szerda még ugyan neki sem jelent semmit, de a tíz nap múlva már kézzel fogható, akkor már ő elkezdi kiszámolgatni, hányat kell még addig aludni, szépen számon tartja a fogyatkozó időt. Orsolya viszont még nem tart itt, neki a nem ma, akkor holnap a logikai alap, a majd nyolc nap múlva teljesen felfoghatatlan időtávlatot jelent. Azért ezt is sikerült átvészelni, ma már tényleg mondhattam neki: holnap. És akkor örültünk.

A szülinap képekben.

Dóri és a tüzijátékos gyertya:

szulinap.jpg

Azért persze két külön tortájuk volt:

szulinap2.jpg

Ajándékbontás 1:

szulinap3.jpg

Ajándékbontás 2:

szulinap1.jpg

És a legjobb, hogy ezt most vasárnap újra el lehet játszani :-).

Hat éve történt...

Amikor gyerek voltam, minden egyes év egy örökkévalóságnak tűnt. Vánszorgott az idő az iskola közben, és vánszorgott nyáron is, hosszú, forró nyarakra emlékszem, végtelen délutánokra, rettentő sok szabadidőre.

Most meg egyszer csak azt veszem észre, hogy hat éves a nagylányom. Éppen ma. És egyre csak azon gondolkozom, hogy abból a csöpp pici lányból hogy lett ilyen nagy. Meg okos. Meg ügyes. Meg feleselős. Meg egyéniség. Meg miért nem én vagyok már neki a világ közepe, mint régebben...

Szóval már nagyon régen, jóval több, mint hat éve, egy január végi napon történt, hogy jelzett a teszt. Illetve, úgy illenék írni: végre jelzett a teszt. Akkor már több, mint két éve próbálkoztunk emberrel, hogy ez az esemény bekövetkezzen. Vártunk, csak vártunk, és egyre csak vártunk. Illetve, kezdtünk teljesen belenyugodni, amolyan ami nem megy, ne erőltessük módon. Volt benne egy kis savanyú a szőlő életérzés is, de azért alapvetően elég fatalisták vagyunk mindketten, úgy voltunk vele, hogy majd lesz, ha ideje lesz.

És lett. Február első hétfőjén (az volt a szabadnapom a munkahelyemen) elmentem a doktor bácsihoz, aki mondta, hogy rendben, de majd szerdán menjek el ultrahangra, mert akkor fogja tudni biztosan megnézni, hogy valóban ott lakik-e, akinek ott kell laknia. Én már ekkor nagyon boldog voltam, felhívtam anyukámat, aki szintén nagyon boldog volt.

Kedden délután csörgött a telefonom. Anyukám volt. A nagy boldogságomban alig tudtam megérteni, amit mond. Az én drága, szeretett nagypapám meghalt. Elaludt az ágyában, és nem ébredt fel többé. De az előzmény sokkal szörnyűbb. Mert a papikám életvidám, rendkívül aktív ember volt, aki még nem akart meghalni, rengeteg terve volt. Nem, nem félt a haláltól, és már húsz évvel korábban elkezdett rendezkedni, és az utolsó éveit már tényleg azzal töltötte, hogy a munkáit, diáit, emlékeit rendszerezte, de ezzel még tíz-tizenöt évig biztosan elfoglalta volna magát, közben persze rendkívül termékeny alkotóként egyre szaporítva a rendszerezésre váró anyagokat. Meleg szívű, mindenkivel kedves, rendkívül készséges emberként ismerte mindenki. Volt neki egy háziorvosa, Erzsi doktornő, aki még engem is sokszor meggyógyított gyerekkoromban, ha a papánál tartózkodva elkapott a szokásos felső légúti akármim. Erzsi doktornő nem csak orvosa volt papának, annál sokkal több. Barátok voltak, a szó legnemesebb értelmében. A két család együtt ment nyaralni, a papám, ha arra járt, mindig sütit, virágot vitt neki, mindent megbeszéltek, legalábbis amennyire én emlékszem. És a doktornőt aznap reggel elgázolta valaki. Nem nagyon tudom a részleteket, mert akkor és ott nem ez volt az, amire figyeltem. Hanem arra, hogy a papám, aki maga volt a megtestesült élet, még aznap lefeküdt a szokásos délutáni alvására, és nem ébredt fel többé. Aki látta, azt mondta: mosolygott álmában.

Nagyon szomorú voltam. Hétfőn, amikor a doktornál voltam, fel akartam őt hívni délután. El akartam újságolni, hogy babát várunk. De aztán úgy gondoltam, megvárom a szerdát, hogy már tényleg biztosat mondhassak. De szerdán már nem volt kinek elmondani...

Valahányszor arra gondolok, hogy milyen jó, hogy Dóri van nekünk, mindig eszembe jut: ahol Isten becsuk egy ajtót, ott kinyit egy ablakot. Az ő érkezésének jó híre és a nagypapám halálhíre nekem már örökre összefonódik...

A terhesség alatt volt még egy jel, azóta sem tudom, hogy figyelmeztetés volt-e, vagy csak valami olyan véletlen, ami nem rólunk kellett szóljon. Hosszú vajúdás után lecseréltük az autónkat (vagy beszámították és vettünk másikat, erre sem emlékszem már pontosan), és az én kérésemnek megfelelően egy Renault Twingo-t sikerült venni. Mindig is szívem csücske volt a kis bumfordi autó, szerencsére ember is megbarátkozott vele. Nagyon tetszett nekem, és el is határoztam, hogy ezt az autót meg fogom próbálni vezetni, olyan kis édes. Volt még némi üdülési csekkünk, úgyhogy az akkor néhány napos autóval el is indultunk utolsó kettesben töltendő hosszú hétvégénkre, Pécs mellé. Pénteken odaértünk, tetszett a hely, jó kis panziót fogtunk ki, sétáltunk, jól éreztük magunkat, beszélgettünk. Szombaton reggel bementünk Pécsre, jókat nézelődtünk, becipeltem embert a Vasarely Múzeumba (szerintem azóta sem bocsátja meg nekem), én lementem vele a földalatti bányászati kiállításra (iszonyatosan rosszul érzem magam a föld alatt, szűk helyeken, úgyhogy ez meg tőlem volt hőstett), finomat ebédeltünk, bóklásztunk a pécsi állatkertben, etettünk a helyes kis zoocsemegés automatákból mindenfélét, még struccot is, ha jól emlékszem (vagy valami egyéb futómadarat), aztán fél négy tájban elindultunk kifelé Pécsről, vissza a panzióba. Szerpentines, kanyargós út vezetett oda, ember szépen lassan, 30-40 közötti tempóval haladt előre, mert tudta, hogy másállapotban lévén kissé hányós-émelygős vagyok. Szemből egyszerre csak négy-öt egymás mögött száguldó motor jött, zitty-zutty-ziúúúú, majd a kanyarból iszonyatos sebességgel kivágódott egy lada, előbb jobbra táncolt az autója, majd a szegélyről visszapattanva egyenesen keresztbe fordult előttünk, és ember már hiába fékezett: orral nekimentünk, ráadásul olyan sebességgel érkezett, hogy a mellettünk lévő árokba repült. A biztonsági övekbe épített patronok felrobbantak, és csak azt éreztem, hogy nagyon feszíti a hasam. Biztosan nagyon önző vagyok: eleinte nem érdekelt, mi van a másik kocsi vezetőjével. Csak az érdekelt: mi van a babámmal? Persze, menetrend szerint jött az ilyenkor szokásos adrenalin-fröccs (mondja meg valaki, esemény után már minek?), egymás számba vétele, majd az érzés: jó nagyot rántott rajtam az öv. Közben a ladából sértetlenül és nagyon bűnbánó arccal kiszállt a vezető (utasa hál istennek nem volt), és leginkább csak azt akarta tudni, hogy jól vagyunk-e, megsérült-e valaki. Ember nem látott az idegtől, azonnal mentőt hívott nekem, mikor hallotta, hogy fáj a hasam. Aztán elég csúnyán beszélt a ladással, én meg sajnáltam szegényt, látszott az arcán, hogy tényleg nagyon bánja, és hogy tudja: az ő hibája az egész. Megjött a mentő, bevittek Komlóra (szerintem Pécs közelebb lett volna, de talán ez a mentő oda tartott amúgy is, és csak útközben kapta a hívást, úgyhogy nekik így volt egyszerűbb). Gyorsan leadtak a nőgyógyászaton, és egy nagyon kedves doktor bácsi vizsgált meg. Szerencsére tényleg nem volt semmi baj, cserébe viszont ott és akkor tudtam meg: lányom lesz (az előző ultrahangon nem látszott még). A twingo viszont totálkárosra tört. Nem is lett belőle többet autó, egy Renault 19-es lett az utódja, arról meg sosem jutott eszembe, hogy vezetni szeretném. Szóval, az alig pár napja miénk, nekem is tetsző kocsi ennyit bírt ki...

Dórival október 8-ra voltam kiírva. De sem aznap, sem másnap nem volt semmi mocorgás. Két nappal később viszont a doktor bácsim már aggódni kezdett: nem jók az értékek, be kell feküdnöm a kórházba. Rettenetesen kétségbe estem, mert én úgy képzeltem, hogy majd otthon szépen elvajúdok, ameddig kell, aztán bemegyek, sitty-sutty, gyerek kint, én meg gyorsan mehetek haza. Hát nem. Ráadásul a doki közölte azt is, hogy eléggé hamarosan el kellene indulnia a kisasszonynak kifelé, mert különben felvágja a hasamat, és ő veszi ki. Na, azt meg aztán végképp nem akartam. Egyáltalán nem szerepelt a terveim között sem altatás, sem vagdosás, sem semmi. Úgyhogy szerdán beszédbe elegyedtem szívem magzatával, és közöltem vele, hogy eleget pihizett már, ne akarja megvárni, hogy egyszerre legyen a szülinapunk, spurizzon kifelé. Szerda estére már szépen jöttek a jósló fájások, reggelre beindult a folyamat, és október 13-án, csütörtökön délelőtt 11 óra 10 perckor megszületett Isten Ajándéka, azaz Dóra.

Jelzem: azóta is húzza az időt, mindenben. Akármit kérek, mondok neki, hogy meg kellene tennie, elkezd időt húzni. Még ezt is, még azt is megcsinálja, csak éppen azt nem, amit kértem. Külön szerencse, hogy a születés kérdésében toleránsabb volt.

Boldog szülinapot, Dórikám!

Címkék: család gyerek boldogság

Újság

Elkészült ám a gardrób, már jó régen, csak szegényke nem igazán fotogén. Próbálgattam én, de ha a szoba végéből fényképezem, csak az ajtó látszik, ha meg belülről próbálkozom, akkor meg csak a polcok egy része, az akasztós résszel, és eléggé vérszegénynek tűnik úgy. Pedig gyönyörű, és nagyon-nagyon praktikus, és telepakoltuk mindenféle, a lakásban ezerfelé hányódott volt holmival, és még mindig félig üres (vagy félig tele van, mint tudjuk), szóval nagyszerű lett. Egészen nagyon imádom, de tényleg.

A héten meg felhívott a kiemelt ügyek osztályáról az ügyintéző hölgy, és neki is szóvá tettem, hogy miért vagyok én kiemelt ügy, mikor a jogszabály már nem vonatkozik rám. Annyi volt a reakciója összesen, hogy ő is oda tartozik, mivel ott dolgozik, és egyáltalán nem baj, ha valaki oda tartozik, sőt, még jó is. Mondtam neki, hogy ezt én értem, hogy hátrányom nincs belőle, de ha egyszer jogszabály szerint nem vagyok már az, akkor miért? Nem vette a lapot, továbbra is csak azt bizonygatta, hogy nem baj az nekem. És tényleg elbizonytalanodtam, hogy most én vagyok a hülye, vagy én vagyok a hülye?! Mert értem én, hogy nem hátrány, csak hát én úgy vagyok összerakva, hogy tartsuk csak be szépen a szabályokat, mert a szabál az szabál. Márpedig ha az a szabál, hogy az tartozik oda, akire vonatkozik a paragrafus, akire meg nem, az nem, akkor nekem ott semmi keresnivalóm. De úgy tűnik, hogy ezzel a véleményemmel egyedül maradtam. Elvileg jövő hétre már postázódik az én kis adószámom, úgyhogy nem is érdekel, legyen az ő gondjuk, hogy jogszabály-ellenesen járnak el. Úgyis ők ellenőrzik saját magukat...

Hamarosan hat és négy évesek lesznek a lányok. Bezony. Nekem olyan, mintha még csak most lett volna, hogy Dóri a pocakomban lakott, aztán már négy foga kihullott, olyan nagylány. Orsolya meg időnként teljesen kétségbe ejt, és megnevettet a szövegeivel. Igen határozott egyéniség, kifejezetten erős elvekkel a kis fejecskéjében. Példának okáért úgy gondolja, hogy nem én vagy az apjuk vagyunk a főnökök, hanem ők ketten, Dórival. Ezt sűrűn hangoztatja is, mindannyiszor, mikor valami nézeteltérés támad közöttünk, például a takarodó időpontját, vagy a felveendő ruha mennyiségét és milyenségét illetően. De a legjobban azt imádom, mikor nekiáll osztani a tesóját, hogy mi helyes és mi nem. Ma például ő magyarázta meg Dórinak, miért nem viheti ki a benti játékait az udvarra. Igaz, az indoklás nagyjából kimerült abban, hogy a benti játékkal csak bent játszunk, és kész (előtte én hosszasan magyarázgattam a koszos lesz, elviszi a kutya, kint hagyod a homokban kérdéskörökben, de úgy tűnik, a racionális érvelés nem az ő világa). De akkor is imádni való, ahogy a tőlem hallottakat igyekszik hasznosítani.

Most épp dolgoznom kéne ezerrel, rettentő sok a munkám, és nem is szeretem, úgyhogy nagyon lassan érem utol magam. Ráadásul másfél hete meg vagyok fázva, ami nem akar elmúlni sehogy sem, vagyis el kellene végre gondolkoznom rajta, mit akarok üzenni magamnak a betegségemmel. Mert már azért nagyon elegem van belőle, egyik nap jobban vagyok, kezdek örülni, aztán a másik nap már megint rosszabbul. Ember sem nagyon bírja már, folyamatosan noszogtat, hogy szedjek gyógyszert, menjek orvoshoz, pedig nagy bajom tényleg nincs, végig nem volt lázam egy csepp sem, és igazából egy picit sem mennek túl a tüneteim egy normál megfázáson, csak folyik az orrom, meg köhögök, ennyivel azért egy felnőtt ember nem rohangál orvoshoz. Gyógyszert meg a gyógyteán kívül mit lehet erre szedni? Néha spriccelek az orromba, ha nagyon folyik, meg eszem mézet, oszt részemről passz. Nem látom értelmét a különféle köhögéscsillapítóknak, nekem még egyik sem csillapította soha a köhögésemet, a kakukkfű meg sokkal hatékonyabb az összesnél.

Micike meg teljesen családtaggá vált. Már el sem tudnám képzelni, hogy nem fogad hangos óbégatással, mikor hazajövök, nem gömbölyödik mellém, ha leülök, és éjszaka nem dorombol hangosan, mikor kihozom a lányok szobájából. Mert ott szokta első álomra hajtani a fejét, őket dorombolja kötelességtudóan álomba, majd ha én megyek aludni, és előtte betérek betakargatni a mindig kitakarózó lánykákat, elvárja, hogy ölben szállítsam ki őfelségét, hogy mellettem is aludhasson egy sort. Hajnalban meg kötelességtudóan ébreszti embert, mert tudja már, hogy én ugyan akkor sem ébredek fel olyan korán, ha ágyút sütöget mellettem. Ember viszont nyuszimód alszik, neki elég, ha a cicuskánk finoman figyelmezteti rá, mi a kötelessége:

Címkék: család szolgálati közlemény állatok

Az adóhivatal is sóhivatal

Úgy tűnik, bármilyen hatósággal, vezetőséggel van is közös ügyem, az valamiért a szánalmas közröhej kategóriába torkollik. Mesélek...

Az történt, hogy a jelenlegi munkahelyem megnyert egy TÁMOP-os pályázatot, amiből nagyon sok minden más mellett indítanak egy agressziókezelő csoportot, amit én fogok tartani. Mondta nekem a gazdasági vezető, hogy kellene nekem vállalkozói, vagy hetes adószám (ne tessenek kérdezni, halvány fogalmam sincs, mi az), mert az úgy jobb lesz. És hogy segít. Oké.

Az egyébként nagyon jó gazdasági vezető hölgy háromszor telefonált valami ingyenesen hívható számra, mire kiderített minden szükséges részletet, és kitöltötte azt a nyüves nyomtatványt. Az adóhatóságtól letölthető, automatikusan válaszokat kínáló, önellenőrzős nyomtatványt. Úgy, hogy útmutatót is nyomtatott hozzá. De most komolyan, én már itt leakadtam. Mi a ...-nak egy útmutató, ha az pusztán törvényhelyre hivatkozik, és a törvényhelyet kikeresve sem lesz okosabb az egységsugarú felhasználó, hogy most akkor az egyest vagy a kettest kell írnia, mert fogalma sincs, hogy mi vonatkozik rá? De tényleg: honnan kellene nekem tudnom, hogy mi a jómanó az én TEÁOR-számom (egyáltalán: mi az a TEÁOR-szám?!), és hogy alanyi adómentes vagyok-e? Na mindegy, ezeken átvergődtünk, nyomtatvány kinyomtat, postáz, elégedettséget érez.

Tegnap kaptam egy levelet az adóhatóságtól, hogy hivatalból továbbították az én nyavalyás kis nyomtatványomat a kiemelt adóügyek osztályához, Budapestre. Vér meghűl, te jó ég, mit vétettem az égiek ellen, én csak két hetente két órában agressziókezelést akarok tanítani tizenegy eléggé elvetemült állami gondoskodásban élő fiúnak, mitől leszek én kiemelt? A levélben indoklásként természetesen jogszabályhely szerepel, de sebaj, gugli, kikeres, letölt, elolvas. Mi a manó. Attól lesz valami kiemelt, ha nem rendelkezik magyarországi telephellyel, vagy nem magyar állampolgár, vagy... rendvédelmi dolgozó. Azta. Egy teljes éve otthagytam a börtönt. Lehet, hogy ezek még mindig azt hiszik? De sebaj, majd telefonálok, rájönnek, jót nevetünk, és kész.

Hát nem. Mindig mondtam az elítélteknek, hogy amíg élnek, rajtuk lesz a bélyeg, akármennyi idő is telt már el a szabadulás óta. Igaz, azt nem gondoltam, hogy ez az ott dolgozókra is igaz.

Felhívtam az ügyintézőt. Mondom neki, mitől vagyok én kiemelt. Végigmegyünk, cím, állampolgárság, stb. A hölgy (aki egyébként mivel köztisztviselő, az érettségijével is kb. duplaannyit keres, mint én) legalább ötször elmondta, hogy neki aztán fogalma sincs róla, hogy miért is került át a nyomtatványkám a kiemelt ügyek közé, csak azt tudta szajkózni, hogy neki a renccer autóóómatikusan kiszűri, ő nem tud vele mit tenni, tovább kell küldenie. Végre eljutottunk az én bűnös múltamhoz, hogy börtöntöltelék vagyok. Erre türelmet kért, hogy konzultál a kolleganőjével, majd visszahív. Oké.

Visszahívott, becsületére legyen mondva, kb. öt percen belül. Ketten együtt már nagyon okosak voltak: azt mondta, írjak ÉN egy levelet a kiemelt ügyekhez, hogy már nem, de tényleg nem vagyok rendvédelmi dolgozó, és töröljék ezt a szégyenfoltot le az adószámomról. Picikét meg voltam rökönyödve, úgyhogy kissé emelt hangon kérdeztem meg a hölgytől, hogy ezt komolyan mondja-e. Rendes, adófizető, közalkalmazottacska vagyok. Minden, de minden adatomat ők tartják nyilván. A börtön kijelentett, a mostani munkáltatóm bejelentett. Adtam már le adóbevallást azóta, fizettek is egy csomót, mint a katonatiszt, szóval tudják, hogy már nem ott dolgozom. Szerinte, ezek után valóban az én dolgom az, hogy megírjam nekik, hogy nem ott dolgozom?! És tényleg, miután vele megbeszéltem, és ellenőrizte, hogy nem, tényleg nem ott dolgozom, az én feladatom a levélirkálás? Esetleg nem tehetné meg ő, hogy felveszi a telefont, és odaszól Józsinak vagy Pistának vagy Katikámnak, hogy nézd, rossz a rendszer, még a fene nagy elektronika korában is, tévesen jelzett, ez a szegény pógár már nem bűnös, kűggyétek már vissza nekem azt a tetves kis nyomtatványát szegénynek?! Nos, nem, ő nem teszi ezt meg. Írjak én levelet. Mert ez így szokott kiderülni. Mert a börtönnek kellett volna levetetnie rólam a bélyeget. Visszakérdeztem: ön szerint, ha a börtön tudta volna, hogy ez az ő dolga, nem tették volna meg? Hát, azt ő nem tudja. Írjak levelet.

Na, ez volt az a pont, ahol elköszöntem és letettem a telefont. És piszkosul felhúztam magam. Nem, nem gondolom, hogy a létező világok legjobbikában élek. De azt igenis gondolom, hogy ezek a sóhivatalok legalább annyit megtehetnének (ha már a milliomos minimálbéresekkel szemben tehetetlenek), hogy az adataimat megfelelően kezelik. Tényleg, olyan nagy kérés az, hogy ha már úgyis belelátnak a gondolataimba, na jó, abba nem, de minden fontos munkáltatással kapcsolatos adatomba, akkor az egyik rubrikából a másikba átvezessék azokat? Ha én most nem akarok adószámot, akkor lehet, hogy az adóhatóság életem végéig úgy tart majd nyilván, dolgozzak bár akárhol, mint rendvédelmi dolgozót?

Szóval, Magyarország, én így szeretlek.

Holnap írok levelet, de nem a kiemelt ügyekhez adom fel postán, nem. Én annál öntudatosabb vagyok. Simán fogom, és elfaxolom a mai ügyintézőhöz. Pont azon az útvonalon, amin a nyomtatványkámat elindította, na, azon továbbíthatja a faxomat is a pesti központba. És akkor még hozzá sem fűztem, amit amúgy kedvem szerint megtennék.

És ezek után még örülhetek, ha nem jönnek ki véletlenszerűen adót ellenőrizni nálam.

Címkék: oktatás munka problémák

Függőség

Sok drogossal beszéltem már életemben. Mindegyik azt mondja, legalábbis eleinte, hogy ő aztán nem. Vagy csak néha. És különben is, ő pontosan tudja, mennyi az elég, és azt sosem fogja átlépni. És attól még, hogy időnként csinálja, még nem lesz a rabja, dehogy...

Hát, valószínűleg én is függő lettem. De remélem, még nem késő leszokni.

Arról van szó, hogy kész lett végre a felújítás, gyönyörű színűek lettek a falak, felkerült minden kép, minden apró részlet a helyén volt végre, és aznap este valami hihetetlen jó érzéssel feküdtem le: kész van végre, és milyen szép lett!

Aztán reggel felébredtem, végigfutott a szemem a hálószobánk gyönyörű trombitavirág színű falán, és az nyilallt belém: ide egy kis gipszkarton fal, két harmonika-ajtó, polcok, akasztók, azta, de remek gardróbot lehetne ide csinálni! (A történethez az is hozzátartozik, hogy az ideköltözéskor vett, Jysk-ből származó szekrények egyfelől rémesen kicsikék a rettentő sok cuccunkhoz képest, másrészt meg ezt a kicsit több, mint másfél évet is alig-alig bírták ki. Amikor a festetésnél kellett ide-oda taszigálni őket, nyeklettek-nyaklottak, mintegy húsz-ötven csavarral sikerült csak embernek megkérni őket, hogy szíveskedjenek még egy darabig ellátni a feladatukat.)

Szóval, mikor felébredt ember, elmondtam neki, hogy nézd csak, ha ezt így begipszkartonoznád, meg bepolcoznád, két ajtót rá, mekkora királyság lenne. Rám nézett, nem a szebbik nézésével, majd közölte: kicsivel előbb ezt nem tudtad volna kitalálni?

És szépen megbeszéltük, hogy a felújítás miatt kialmoztunk magunk alól, nincs rá pénz, különben is, épp most végeztem a festők... Az ötlet jó, de majd, egyszer... felvesszük a listára.

Embert viszont ha egyszer egy ötlet elkezdi foglalkoztatni, akkor foglalkozik vele. Folyton azt láttam, hogy számol, méreget, gondolkozik, sőt, hallottam, hogy a szomszéd bácsival is megtárgyalja az ötletet.

Kicsivel később derült égből váratlan pénzt kapott. Innentől nem volt kérdés: hiába alig végeztek a festők, itt bizony falazás-szekrényépítés leend.

És lőn. Még ajtó ugyan nincs rajta, és lámpa is kell még bele, de minden másban elkészült a nemrég megálmodott tárolóhely. Igazából nem tudom, hogy hívjam, mert beépített szekrénynél nagyobb, hiszen be kell lépni bele, de gardróbnál kisebb, mert éppen csak egy embernyi hely van benne. Viszont hatalmas tároló-felületet jelent. És végre nem éreztem azt a vasalásnál, hogy minek csinálom, ahogy beteszem a szekrénybe, oda az egész eddigi erőfeszítés. Mert VAN HELY!

Szóval, most nagyon örülök. Meg közben aggódok is: lehet, hogy én átalakítás-függő vagyok? Hogy folyton csak azon jár, tudtom nélkül, az agyam, hogy mit és hogyan lehet megváltoztatni az életteremben? Szerencsére gyakorlatilag a gyerekek szobáján kívül már nincs olyan helyiség, amit tovább lehetne osztani falakkal, úgyhogy, remélhetőleg, most jó ideig befejeztem. Annál is inkább, mert ember, amikor éppen hulla fáradt volt a gipszkartonozástól, haragosan rám meredt, és azt mondta: törjön el a kezeD, ha még egyszer csinálok valamit ezen a házon. Saját bevallása szerint kezeM-et akart mondani, de hát, mint tudjuk, Freud bácsi is megmondta, hogy az ilyen elszólások bizony az őszinte gondolatok forrásai. Szóval, azon túl, hogy nem akarok függő lenni, még a kis kezem épségére is oda kell figyelnem, úgyhogy ünnepélyesen bejelentem: a ház kész.

Fénykép akkor, ha már fent lesz az ajtó. És nem mellékesen jegyezném meg: hihetetlenül büszke vagyok arra, hogy ember olyan ember, akinek ha egy reggel azt mondom, kéne ide egy szekrény, akkor néhányat alszunk, és kapok oda egy szekrényt. Nem győzök hálát adni, hogy ilyen férjem van, és hangsúlyozni, hogy nem tudom, mivel érdemeltem meg a sorstól Őt.

Címkék: férfi boldogság felújítás új ház

Micike

Amióta ideköltöztünk, fájón hiányoltuk a macskatársaságot. Mióta együtt vagyunk emberrel, mindig volt macskánk. Néha több is. Ennek a háznak a sajátosságai viszont nem igazán tették lehetővé a macskatartást. Kinti macskánk nem lehet, mert nincs egy hely, ahová behúzódhat (persze, nem számítva a kutyaházat, de Sába eléggé macskautáló ahhoz, hogy ez ne legyen alternatíva). Benti macskát meg eleinte nem akartunk, aztán mikor akartunk már, akkor szembesültünk azzal, hogy igen nehezen lehetne bent tartani, tekintve, hogy a bejárati ajtó rögtön a nappaliba nyílik. Onnantól elkezdtük azt mondani, hogy majd az átépítés után lesz nekünk macskánk. És lett!

Az úgy volt, hogy mikor már látszott a dolog vége (azaz a válaszfalak már álltak, csak még a festés volt hátra), ember szólt, hogy keressek macskát. Illetve nem is. Mert úgy kezdődött, hogy a facebook-on megláttam egy bannert, onnan eltévedtem egy macskaalmot kínáló webshopba. Ami azt ígérte, hogy nincs többé alomtakarítás, meg kakaszedegetés, meg állandóan szétszórt kavicsok. Ez pedig roppant vonzó alternatíva minden olyan macskatartónak, aki valaha is próbálkozott a lakásmacska-tartással. Mutattam embernek, hozzátéve, hogy egy fél vagyon, és nem is vagyok biztos benne, hogy tényleg működik. Ő is rácuppant a témára, de azt mondta, hogy ha már ilyen drága felszerelést veszünk, akkor legyen fajmacskánk. És rögtön a main coon-ra szavazott. Ami tényleg gyönyörű, jó természetű, meg minden. Csak veszett drága. Rettenetesen.

Én meg közben szorgalmasan olvasgattam a Noé macskamentés oldalát, láttam, mennyi gyönyörű, kidobott cica keres gazdát. És amikor már látszott a dolog vége, nekiálltam keresgélni az interneten. Így találtam rá egy gyönyörű képre (nem tudom, még meddig lesz fenn, most még ott van), ami egy pont olyan cicát ábrázolt, amilyen Manó, a korábbi lakásmacskám. Akit imádtam. Mutattam embernek, ő felhívta a megadott számot, majd hosszas e-mailváltásba bonyolódtunk, ő a cica ivartalanításának elvégzése, mi a festés miatt kértünk időt, majd megegyeztünk a hölggyel, hogy a felújítás végeztén megyünk a macsekért.

Csütörtökön elérkezett a várva várt nap, elautóztunk családilag Budapestre, átvenni a cicust. Mivel a hölgy dolgozott, reggel bedobozolta őkelmét, mi siettünk, ahogy lehetett, így fél tízkor találkoztunk a hölgy munkahelyén. Ott ért a meglepetés: nem a képen elöl látható, Manó-hasonmás, öregebb cica, hanem a kép hátterében meghúzódó, alig másfél éves, fiatal, gyönyörű sziámi cica volt a dobozban. Pont olyan, mint a csak másfél évig a mi cicánk fiatal sziámi nőstény volt, Gombóc. Aki ember cicája volt, még meghalni is az ő kezébe mászott fel. (Erről majd később még mesélek.) Természetesen nem reklamáltunk, hiszen őcicasága gyönyörű, és első pillanatra is nagyon barátságos volt.

Az utat végigvernyogta, ahogy minden rendes sziámi teszi. Kicsit féltettem, hogy lesz valami baja (nagyon meleg volt, bár a kocsiban ment a légkondi, és elviselhető volt a hőmérséklet, csak a macskák nagyon sok baromságra képesek, ha szabadulni akarnak valahonnan), de minden rendben ment. Itthon kiengedtük, és fel voltam rá készülve, hogy innentől egy-két hétig csak etetéskor látjuk, bujkálni fog. Nos, a cicus mintegy tíz percet töltött a takarók között, majd úgy döntött, neki tetszik a hely. Előbújt, evett, ivott, körbeszaladt mindent, majd hangos dorombolásba kezdett. Mivel meglehetősen fáradt lehetett, gyorsan lefeküdt, előbb ember ölébe, majd távozásakor csak úgy az ágyra, ahol persze a lányok körbevették. Íme:

És amikor elkezdtem azon gondolkozni, hogy mi legyen a neve a MI CIcánknak, magától adódott a megfejtés, ami illik is rá (tényleg micikés), és ő is elfogadta, első perctől hallgat rá (na persze, hiszen a cicic és a mici között van hangalaki átfedés). Mici egyébként fullautomata. Szól, ha éhes, eszébe sem jut nem használni a csodás macskavécéjét, szól, ha játszani akar, tűri, hogy a csajok mérsékelten nyúzzák (ha nagyon nyúzzák, elbújik, nem harap, nem karmol), rengeteget dorombol, kifejezetten szereti a társaságot (ha egyedül marad, azonnal nyivákol, még jó, hogy nem társasházban lakunk), bújós, szeretetéhes, nagyon kedves cicus. Nem mászik a konyhapultra, nem kuncsorog, amikor mi eszünk, egyedül a nyitott szekrényajtók gyakorolnak rá mágikus vonzóerőt. Ja, és imádja a pörkölt sós mogyorót. Szóval jól jártunk vele, na.

Ui.: a lányok nem értelmi fogyatékosok, csak egyre nehezebben fényképezhetők. Ez pl. az eredménye a "nézzetek ide és mosolyogjatok" instrukciónak.

Címkék: család boldogság állatok

Hogyan készíts szilvás sajttortát

Először is kérd meg az anyukádat, hogy rendelje meg neked ezt a könyvet, mert ilyen melegben sütni nem akarsz, a sütit viszont nagyon szereted. Mikor kézhez kapod, nagy örömmel olvasd át, majd állapítsd meg, hogy nagyon szép könyv, de te soha az életben nem fogsz abból egy receptet sem megcsinálni, részint mert elég különleges hozzávalók kellene hozzá, részint mert a receptek nagy részében van valami olyan összetevő, amit extra finnyás lévén nem szeretnél megenni te sem, a még finnyásabb gyermekeid pedig pláne nem. Fusd át az elején a jó tanácsokat, állapítsd meg, hogy tulajdonképpen keksz, vaj, mascarpone, tejszín és valami zselatin-féle az alap, a többi meg teljesen fantázia dolga.

Második felvonásként vegyél a könyörgő gyerekeidnek egy kiló szilvát, mert állításuk szerint ők azt imádják. Nézd végig, ahogy két hét alatt minden kínálgatásod ellenére ketten összesen három darabot esznek meg belőle. Állapítsd meg elkeseredetten, hogy a kiló szilva már erősen ráncosodik, és valamit kellene kezdeni vele. Isteni szikraként gondold ki, hogy szilvás lepény is van a világon, tervezgesd, hogy majd megsütöd. Ezzel tölts el újabb két napot, minden napon megállapítva, hogy nincs az az isten, hogy negyven fokban még a sütőt is begyújtsd.

Menj el bevásárolni, hirtelen ötletből tégy a kosaradba vajat, mascarponét, tejszínhabot és zselatin fix-et. Menj haza, fogd az erősen megöregedett szilvákat, válogasd ki belőlük a már teljesen kritikán aluliakat, a maradékot darabold fel, magozd ki, tedd edénybe, engedd fel vízzel, tegyél bele cukrot, fahéjat és szegfűszeget, és főzd, amíg megpuhul. Eközben hajtsd el a férjedet, aki az iránt érdeklődik, hogy mit is csinálsz, hiszen még magad sem tudod, majd lesz belőle valami. Hajtsd el a nagyobb, majd a kisebb gyermekedet, akik szintén ezt firtatják. Ha kész a szilva, próbáld meg az egyetlen szűrődön átpasszírozni, mert valami gasztroblogban olvastad valahol, hogy akkor nem lesz benne a héja sem. Rövid kísérletezés után állapítsd meg, hogy a szita és a szűrő két külön dolog. Halkan, mivel kisebb gyermekeddel egy légtérben tartózkodsz, állapítsd meg válogatott kifejezésekkel, hogy háztartásod nem kellően felszerelt ilyen bonyolult műveletekhez, szita ugyanis nincs. Fogd az egész, már meglehetősen trutymékos cuccot, tedd át a turmixolós akármidbe, és turmixold le. Eközben halkan, de sok érzelemmel állapítsd meg, hogy kár volt lustának lenni, elő kellett volna bányászni a szinte sosem használt teatojást, mert egy fahéj benne maradt a trutymóban, ebből következően a turmixos akármi erősen füstölögni látszik az erőfeszítéstől. Kanalazd ki a masszát, kissé hagyd hűlni, majd jó alaposan cukrozd meg, és hangyányi jamaicai rum-aromát is adagolj hozzá, nem fogja elrontani. Rakd hűtőbe, hogy lehűljön, az sem baj, ha csak másnap fogsz hozzá a többi munkálathoz.

Végy 12 dkg vajat, 20 dkg darált kekszet, egy evőkanál cukrot, némi vízzel gyúrd masszává, lapogasd egy tortaforma aljába az egészet, majd tedd a mélyhűtőbe, amíg a krémet készíted. Két deci tejszínt a zselatin fix-szel verj habbá, közben a szilvás truttyot keverd össze a mascarponéval. A felvert tejszínt óvatosan forgasd össze a sajtos-szilvás akármivel, és az egészet simítsd rá a kekszes alapra. Szórd be a tetejét csokireszelékkel, majd legalább két órára tedd hűtőbe. Ezt követően fogadd a gratulációkat.

Ui.: Egy szeletet egyél. De tényleg. Ne egyél belőle kettőt egyszerre. A vaj, zsíros sajt és tejszín egészen tömény keveréket alkot. Sajna, igen finom, ebből következően eteti magát. De ha kettőt eszel, meglátod, hogy problémáid lesznek az este további részében. Komolyan.

Címkék: ötlet recept
süti beállítások módosítása