Nyaralások

Még mindig nincs fénykép, mert már elaludt az egész család, én meg elfelejtettem idekészíteni a memóriakártyát, úgyhogy majd legközelebb.

Voltunk háromszor is nyaralni az elmúlt három évben, mióta nem írom a blogot. Kétszer ugyanott. Mert az úgy volt, hogy tavalyelőtt elmentünk végre a Zemplénbe (imádom, az egyik legszebb része Magyarországnak, csak korábban túl messze laktunk tőle, most meg egész kibírhatós az odaút, ha nem is éppen a legrövidebb). Szóval két éve közöltem emberrel, hogy márpediglen itten Zemplénbe nyaralás lesz, ellenvetés meg nem. Kerestem is, hová tudnánk menni, ami megfelel a lányoknak is, meg kellően vadregény, és jó helyen is van, sőt, még szépséges kártyát is elfogadnak (ez alap, cafeteriából nyaralunk). Rá is találtam erre, és rögtön az első lapon ott volt a két kulcsszó, ami számomra mindennél többet ért: gyermekbarát, és NINCS TÉRERŐ. Ez utóbbi azért nagyon fontos, mert ember képtelen kikapcsolni a telefonját. Van neki valami elemi erejű fontosság-tudata a bekapcsolt telefontól, és hiába van szabadságon, netalán a családjával, és mondjuk épp ebédel, az tuti, hogy a telefont felveszi, ha csörög. Na de, ugye, ha nincs térerő, nincs csörgés, nincs stressz - szóval ezt a helyet nekünk teremtették.

És tényleg. A családi apartman ugyan foglalt volt, de az egyik emeleti, három ágyas szobában remekül elfértünk, a lányok élvezték a kihúzott kanapét, nekünk kényelmes franciaágy jutott. Isteniek voltak az ételek, ugyan nem ötoldalas az étlap, de finom ízű, jól elkészített, és a lányok számára is ehető fogások vannak rajta. Nagyon finomak a limonádék is. Rengeteg játék van fönt, az emeleti játszószobában, és az udvaron is. A háziak kislánya az én két lányom között van korban, és amikor először voltunk ott, még nagyon barátságos, kedves leányzó volt, szívesen játszott együtt Dóriékkal. Az udvaron van egy hatalmas trambulin, ami a lányaimnak akkor mindennél többet ért. Volt ott néhány állat, csacsi, juhok, ez-az, amiket lehetett simogatni, szóval minden adott volt, hogy ha ki sem tesszük a lábunkat a panzióból, akkor is remek lesz.

Persze, azért kitettük a lábunkat. Voltunk a sárospataki várban, a füzérradványi Károlyi-kastélyt is útba ejtettük (istenem, gyönyörű a parkja!), festettek a lányok porcelán-nyulat a hollóházi porcelánmanufaktúrában, kisvonatoztunk Pálházán, és egyik nap elmentünk a komlóskai tanösvény egy részét bejárni (rettentő meredek, ha nincs velünk egy fiatal házaspár két icipici gyerekkel, akik hihetetlen energiával és elszántsággal mentek, szerintem az első kétszáz méteren visszafordulunk). Remekük éreztük végig magunkat, az öt nap gyorsan elrepült - úgyhogy a lányok szinte azonnal azt kezdték el kérdezgetni, hogy ugye, jövőre is ide jövünk nyaralni.

Én alapvetően nem vagyok híve annak, hogy ugyanott nyaraljunk. Éppen az a nyaralásban a szép, hogy mindig máshová menjünk, folyton új és új dolgokat ismerjünk meg. Ha csak a lányok hajtogatták volna, akkor nem is lett volna belőle semmi, de ember is folyton azt mondogatta, hogy menjünk vissza, olyan jó volt. Semmi gond, térkép elővesz - nagyobbak lettek a lányok, itt az ideje a várakat megnézni, szóval mehetünk ugyanoda, de akkor teljesen más programmal - Boldogkőváralja, Füzér, Regéc, mind csupa vadregényes vár (esetleg csak a romja), szóval lesz mit megmászni, illetve megnézni. Azon kívül épp érett a gönci barack, tehát rossz már nem lehet :). Így is történt, sőt, hazafelé jövet megnéztük (már csak a vártúra jegyében) a szerencsi és a diósgyőri várat is. Azóta be van ígérve, hogy az északi várak következő tagját, az egri várat fogjuk legközelebb megnézni, de erre ezidáig még nem került sor.

És hogy miért nem érdemes kétszer ugyanoda menni. Nos, azért, mert ha először mész valahová, akkor jóleső érzéssel veszed tudomásul, hogy kényelmes az ágy, finom az étel, kedvesek a vendéglátók, remekek a szórakozási lehetőségek. Ha másodjára mész, mindezt már tudod, és elvárásaid vannak. Egy év távlatából megszépült emlékeidnek a legjobb hely sem tud másodjára megfelelni, hiába fejlesztettek azóta láthatóan sokat, bővült az állatállomány, van már ló, nyuszikák, állatsimogató is. Másodjára már a háziak kislánya nem olyan kedves, mint először, hanem inkább kis királylány, szeszélyekkel, aki nem akar folyton veletek játszani. Másodjára már észreveszed, ha a családi vállalkozásban működtetett hellyel valami nincs rendben, mert mintha túl sok feszültség lenne a vendéglátó házaspár tagjai között. Előszörre minden csodás, másodjára - bár ugyanolyan remek színvonalon kapsz mindent - egyre több hibát, nehézséget, apró, de zavaró körülményt találsz.

Úgyhogy a második nyaralás, bár szintén nagyon remek volt, egyúttal bebizonyította, hogy nekem van igazam, minden évben máshová kell menni. Úgyhogy idén már jött valami teljesen más, ezúttal az Őrségben, Kercaszomoron voltunk, de ez már egy másik történet, melynek elbeszélésre egy más alkalommal kerül sor.

Címkék: család szórakozás boldogság élménybeszámoló

Félix

Előrebocsátom: nem lesz róla fénykép, mert még nem vagyunk olyan viszonyban. Egyelőre részemről heves udvarlás, részéről néma közöny és megvetés. Ez a viszonyunk.

Maine coon. Természetesen nem vártam tőle, hogy olyan iszonyúan kedves és bújós macska legyen, mint a sziámi Mici. Mert ő, ugye, nem olyan. Hihetetlenül méltóságteljes, ahogy battyog erre-arra a lakásban. Nem ugrik, mert hát ő, ugye, nem olyan (úriember sosem szalad), csak fellépdel ide-oda - gyakorlatilag bárhová, mert tényleg hatalmas, és mindent elér. Pipiskedés nélkül néz fel két lábra állva a konyhapultra például. Lassan sétál, csak a farka bojtját mozgatja. Hihetetlenül hosszú amúgy a farka, és eszméletlenül mozgékony a vége, folyamatosan tekergeti-csavargatja, azzal rengeteg rosszallását és kérdését tudja kifejezni. Meg persze beszélget is. Főleg Micivel, neki nagyon sokat szövegel, állandóan dumál. Hozzám szinte csak akkor szól, ha kaját akar. Olyankor még dörgölőzni is hajlandó, bár azt is elég sajátosan csinálja, tekereg a lábam körül, és a farkával simogat, a teste csak millimásodpercekre ér hozzám. Tegnap este, pontosabban éjjel, mikor az utolsó cigi után bejöttem, itt várt a közlekedő közepén, rám nézett, és közölte, hogy nyaff. Csak úgy. Egészen meghatódtam.

Amúgy hatalmasságos, gyönyörűséges óriás. Fekete-fehér, óriási bundával. És egészen citromsárga a szeme. Folyton ott akar lenni, ahol mi vagyunk (ezért is van sok konfliktusuk Micivel, aki, ugye, ugyanilyen). Viszont azt nem akarja, hogy hozzáérjünk, felvegyük, vagy bármi mást. Csak itt van velünk, és figyel. Folyton érzem magamon az izzó sárga tekintetét. A tesóm azt mondta rá, hogy gonoszul néz. Szerintem úgy néz, mint aki azon gondolkozik, hogy fog eltenni láb alól. Pedig nem gyűlöl, ezt biztosan tudom, sőt, talán a maga módján még kedvel is kicsit. De az egész arcberendezése olyan, mint aki éppen a világuralmi tervein töpreng, és a tömegpusztító fegyverek létjogosultságáról ír esszét egyidejűleg. Nekem ellenállhatatlan késztetésem van, hogy felvegyem és gyömöszkéljem, amit néha akár hajlandó is eltűrni. Utána olyan sértett méltósággal tud rám nézni, mint egy őrgróf. Úgy is szoktam hívni, hogy őfenesége, vagy gróf úr.

Tegnap délután egészen furcsa dolog történt. Ebéd után kicsit lefeküdtem az ágyamra olvasni, és persze Mici kettő másodpercen belül a hasamon feküdt, ahogy szokott. Eltelt három perc, és bevonult őfensége, majd rövid töprengést követően felugrott a ágyamra, és a lábamhoz gömbölyödött. Nem ért hozzám, arra nagyon vigyázott, hogy ilyen hibát ne kövessen el, de amíg fel nem kellett kelnem, ott feküdt velem, velünk. Egészen idilli volt. El is határoztam, hogy csak azért is megszelídítem őuraságát, mert imádom, és nem élhetek együtt a gondolattal, hogy ő nem szeret. Éjjel hosszasan dünnyögtem neki, és többször is megsimogattam a feje búbját (azt még úgy-ahogy hagyja), hátha akkor kedvesebb leszek neki. Sikerült is elérnem, hogy ma napközben már hozzá sem érhettem, ahogy közelítettem a kezem, úgy hajolt el előlem.

Viszont javára legyen mondva, hogy a gyerekekkel szuperkedves. Ők gyömhetik, simogathatják, nyúzhatják, csak egészen extrém igénybevétel esetén hagyja faképnél őket. Eleinte határozottan úgy gondolta, hogy ő szeretne velük aludni - csak ezt Mici nem engedte, úgyhogy egyelőre, amíg kettejük között nem lejátszott a meccs, addig a lányok alszanak együtt, Félix csak éjjel mehet be a gyerekszobába, és akkor is csak átmeneti jelleggel. Ha lefekszem, általában a hálószobánk ablakpárkányára telepedik le.

Látszik rajta egyébként, hogy budapesti macska. Imádja a madarakat nézegetni az ablakból, hosszasan tud bennük gyönyörködni. Ugyanakkor eszébe sem jut, hogy ő kimehetne a házból, nem próbál meglógni, kislisszanni, nyugodtan elvan idebent, láthatóan a kanapé-ágy-ablakpárkány háromszög kielégíti.

Micivel roppant érdekes a viszonya. Szemmel láthatóan nagyon szeretné, ha a leányzó játszana vele, mindent igyekszik megtenni, hogy az a sötétlelkű nőszemély észrevegye végre. Mici eleinte rettegett tőle, ha három méternél közelebb ment hozzá, akkor lefújta, elszaladt, elbújt. Aztán elmentünk egy hétre nyaralni, és mire visszajöttünk, megfordult a hierarchia: Mici kergeti Félixet, és akkora pofonokat oszt ki neki, hogy a kandúr csak úgy nyekken bele. És Félix ennek ellenére szeretne vele játszani, ha tudja, orvul megnyalogatja, összeorrol vele. Éjjelente, mikor aludni megyek, kinyitom a lányok szobájának az ajtaját. Félix beoson, felébreszti Micit, és nagy kergetőzést csapnak, amit csak akkor fejeznek be, mikor én már az oldalamra fordulok, hogy alszom. Olyankor a sziámi mellém telepedik és álomba dorombol, Félix pedig az ablakpárkányra fekszik, és néz a sárga szemeivel. Ember állítása szerint hajnali négykor újabb kergetőzés veszi kezdetét, egészen addig, míg ő felkel, és odaadja nekik a reggelijüket.

Reménytelen, viszonzatlan szerelem az enyém. Esélyem sincs, hogy valaha olyan viszonyban legyek őfeneségével, mint rég halott Manó kandúrommal. Ugyanakkor akarom, vágyom, hogy szeressen, hogy csak úgy, kajaígéret nélkül hozzám bújjon, hogy keresse az érintésemet. Nem tudom, mennyi időbe fog telni, hogy legalább eltűrjön maga körül. De nem adom fel. Lehetetlen, hogy ne találjam meg az utat, ami a kőszívéhez vezet.

Címkék: állatok

Vegyük fel újra a fonalat

Az van, hogy hónapok óta gondolkozom azon, hogy újra írni kellene a blogot. Időről-időre rájövök, mennyivel könnyebb felidézni azokat az éveket, amikor írtam, mint az azelőttieket, vagy az azóta eltelt időt. És amúgy is imádom olvasni magamat :).

Meg az is történt, hogy idén az Őrségben nyaraltunk, és találtunk egy nagyon-nagyon kedves házaspárt, akik örömmel mutatták meg nekünk a rengeteg állatukat (Dóri nagy örömére), és nagyon sok közös témát is találtak emberrel (én még mindig nem vagyok egy társasági ember, sajnos), és ahogy szó szót követett, kiderült, hogy a háziasszonyunk, Annamari bizony blogger, és anno én olvastam is őt, mert kézen-közön eltévedtem az ő blogjára is. És persze, kiderült, hogy ő is olvasott korábban engem - csak hát én már nem írok semmit. És ahogy elkezdtem olvasgatni az ő blogját, rájöttem, hogy én is akarok. Úgyhogy megpróbálom felvenni a fonalat, és leírni, mi minden történt velünk a kimaradt időszakban.

A számomra legnagyobb változás az, hogy végre belevágtam. Előbb csak a rendes közalkalmazottság mellett, délutánonként, idén március elsejétől viszont már főállásban vállalkozó vagyok. A csodaszép rendelőm nagyon sokat alakult (igen, muszáj lenne fényképeket is feltenni, mert a honlapomon is már elavultak vannak, mert persze folyton átrendezem), maga a nyugalom szigete, imádok oda belépni is, ott dolgozni meg aztán pláne. És végre nincs főnököm, senki sem mondja meg, mit és hogyan csináljak. Megszűntek az állandó gyomorgörcsök, hányingerek, amik a remek államosítással együtt jártak (a gyermekvédelemből azért mentem át a nevelési tanácsadóba, mert azt államosították - erre pár hónappal később a nevtan is erre a sorsra jutott, és a KLIK égisze alatt kellett volna folytatni a tevékenységet). Sokkal több időm van a gyerekekre, mint korábban, és úgy általában sokkal jobban érzem magam. Volt egy szörnyű hét, amikor elkezdtem a magánvállalkozósdit, akkor zsigeri szinten rettegtem attól, hogy nem lesz elég munkám, és éhen fogunk halni - de szerencsére csak egy hétig tartott, és azóta sem jött vissza. Nem akarok dicsekedni (de igen!), kisadózóként ugyan nem lehetek beteg, meg nyugdíjam sem lesz semmi (az szerintem amúgy sem, hacsak nem öngondoskodok), de többet keresek kevesebb munkával, mint amit a Hoffman Rózsika-féle megemelt pedagógus-bérrel kerestem. És mindezt stressz nélkül, magamnak beosztva, sok-sok kedves klienssel találkozva, folyton új feladatokkal szembesülve. Ráadásul meg-megtalálnak más feladatok is, kicsit voltam még iskolapszichológus,  vizsgálok a gyerekvédelemben, tartottam tréninget börtönben, bedolgozom egy alapvetően telefonos támogatásra berendezkedett multinak a tanácsadásban - szóval szép feladatok találnak meg, és hihetetlenül élvezem, hogy ehhez legtöbbször még az udvarról sem kell kilépnem. Imádom, na.

Dóri iskolás lett, sőt, már a másodikat is sikeresen abszolválta. Gyorsan kiderült, amit korábban is sejtettünk, kissé diszes, ami mind az olvasásban, mind a helyesírásban, mind a számolásban akadályozza. Ugyanakkor iszonyúan kreatív, nem győzök rácsodálkozni a tehetségére. Viszont az iskolarendszer nem tolerálja a magas intelligenciával és nagyfokú kreativitással együtt sem a másmilyenségét, ebből elég sok negatív tapasztalatot sikerült összegyűjtenünk. Próbálok mindenfélét azért, hogy jobb legyen neki, kisebb-nagyon sikerekkel. Amikor itthon kezdtem el dolgozni, onnantól ha csak lehetett, elhoztam a suliból órák után, ez sokat segített. Érdekes, ha itthon, velem csinálja meg a háziját (és nem is kell segítenem, csak ott ülni vele), akkor hibátlan, ha a napköziben, akkor meg rettenetes. Nem is értem. És nyugodtabb és kiegyensúlyozottabb is lett csak attól, hogy nem volt muszáj minden nap nyolc órát a suliban töltenie.

Orsika kijárta az óvodát, szeptembertől elsős lesz ugyanott, ahová Dóri jár. Már nagyon várja. Kicsit érzékeny, de hihetetlenül okos, élénk eszű, nagy dumás leányzó lett. Állandóan mosolyog (mikor éppen nincs vérig sértve), viccel, remek a humorérzéke. Dórinál sokkal kevésbé tudja egyedül elfoglalni magát, nagyon igényli, hogy társaságban legyen, igazi extravertált leányzó. Barbie- és Monster High-mániás (óvodai szocializáció, sajnos), imádja a szép ruhákat, állandóan sminkelni és körmöt lakkozni akar, egy tünemény.

Ember kicsit öregszik, de ez rettentően jól áll neki. Az utóbbi időben lefogyott, amitől még férfiasabb és csinosabb lett. Elment hagyományőrző íjászkodni (kerestünk neki hobbit), amit nagyon-nagyon szeret. A hálószobánk fala már tele van íjakkal meg mindenféle más hozzávalókkal (hihetetlen, mennyi minden kell egy ilyen hagyományőrzéshez), a ruhásszekrénye meg gyönyörű íjászrucikkal, egyet-egyet el szoktam emelni, mert nekem is tetszik. Állandóan fúr-farag valamit, vagy éppen a kertet rendezi, nem véletlen, hogy aki belép hozzánk, az ledöbben, hogy mennyire szép a kert. Tényleg az, mondjuk hihetetlenül sok munkát is feccöl bele.

Időközben Riki is elment Sába után, tavalyelőtt mikuláskor az ölemben halt meg. Lett utána két újabb kutyánk, Boni belga juhász (malinois), Morzsa pedig tisztességes sarki keverék. Két leányzó, egy nagy, egy kicsi, szóval teljesen szakítottunk a korábbi hagyományokkal. A macska-helyzet május végén változott meg, Bandit elütötte egy autó, úgyhogy muszáj volt újabb macskáról gondoskodni. Ember nagyon vágyott egy maine coon típusú macsekra, úgyhogy beszerzésre került Félix (eredetileg Frankie, de az nem tetszett nekem, és úgysem hallgat semmire és senkire), egy éves herélt kandúr. Csodaszép, hatalmas mackó, teljesen sajátos személyiséggel és szokásokkal. Szerintem róla még sokat fogok mesélni, imádom.

Volt még egy csomó más minden is, de azokról majd külön posztban lesz szó. Fényképekkel.

Címkék: gyerek férfi hivatás

Új utakon

Mivel nem volt még elég feladatom - nem, nem igaz, csomó dolgot tehetnék, csak valahogy szeretném jobban kibontakoztatni a bennem lévő lehetőségeket -, jelentkeztem a hogyvolt blog felhívására, amiben sorozatok tartalmának zanzásításához kerestek jelentkezőket. Sok reményem nem volt, mert az általam kiszúrt sorozat első epizódjáról nem volt túl jó véleményem. Viszont nem nézek igazán tévét, ezt is csak azért sikeredett, mert véletlenül megláttam a beharangozóját, és felkeltette a figyelmemet. Azzal kellett jelentkezni, hogy az első részről mintegy 10-11000 karakternyi szöveget kellett írni, amiben én biza nem rejtettem véka alá, hogy nem lelkesedem túlzottan az unalomig ismert kliséket egymással váltogató első részért, aminek pont az lenne a lényege, hogy újdonságával felhívja magára a figyelmet, hiszen a sorozat ráér még ellaposodni később is.

Ennek ellenére szombaton kaptam egy levelet, hogy az én munkám tetszett a legjobban a beküldött Grimmek közül - erre persze a főnöknőm rögtön úgy reagált, hogy biztos csak én írtam meg ezt, senki más :-). Ez is lehetséges persze, de én - már csak önbizalom-fokozás céljából is - szeretném hinni, hogy azért két-három másik jelentkező csak akadt még. Szóval, megnyertem a Grimmet, és ezentúl hétfőnként fogom bemutatni a pénteken éjjel leadott epizódokat a nagyközönségnek. A héten az első és a második rész - mivel késésben vagyunk az induláshoz képest - fog megjelenni, az első éppen ma kilenc órától él.

Címkék: ajánló szórakozás boldogság

Bútor

Az úgy volt, hogy anyukámék karácsonyra számomra egészen elképesztően nagy összeget ajándékoztak nekünk. Az első ötletünk az volt, hogy nyárig lekötjük valahol, hogy valamennyit kamatozzon is, aztán veszünk a lányoknak belőle új bútort, merthogy Dórika megyen iskolába szeptemberbe', kell az íróasztal meg a szék is jó lenne hozzá. Igenám, de alighogy kinéztem, melyik pénzintézet hajlandó egyáltalán bármennyi kamatot is fizetni rája, egyből kezdtek megjelenni a cikkek, hogy a kormány nem veszi el a betétesek pénzét... Tekintettel arra, hogy eddig mindig mindennek az ellenkezőjét megcsinálták, mint amit mondtak, emberrel úgy döntöttünk: ugyan festetni most nem fogunk, de bezony mi megvesszük azt a bútort inkább most, amíg kezünkben a pénz, semhogy véletlenül úgy járjon, mint a magánnyugdíj-pénztári megtakarításom.

Ember addigra már szorgalmasan feltúrta a netet, és talált gyönyörűségesen szép galériaágyakat. Mert hát, ahogy az lenni szokott, mi nem tudjuk igazán egyszerűen elintézni a dolgokat. Mert ugye, ha Dórinak kell asztal, az kelleni fog Orsinak is, előbb-utóbb. És hát, bizony szekrénnyel is elég csehül állunk, mert amit két éve a jysk-ből vettünk, az már a használhatatlanság határán táncol. Részint az imádság tartja egyben, meg az a kb. 50 kiló szög és csavar, amivel ember megpróbálta valahogy az eredeti rögzítést - több részletben - megerősíteni, részint meg mert eszméletlenül penészedett a hátulja. Ne tessék kérdezni, hogy miért, fogalmam sincs róla. Sehol máshol penész a házban nincs, mióta leszigetelte a födémet felettünk, még a korábbi is eltűnt, ami a konyhában volt. Ez a szekrény meg bárhol volt is (mert korábban az egyik a hálószobánkban szolgált), rendületlenül penészedett nagy magányában, ő is, meg a fal is mögötte. Ami persze, semminek sem tesz jót.

Nade. Két íróasztal, két új szekrény... és akkor hol marad hely játszani, mesét olvasni, táblás társasjátékot elővenni, vasutat építeni, stb? Ezen gondolatsor mentén jutottunk el előbb az emeletes ágy, majd kicsit később a galériaágy gondolatáig. És aztán a tettig: megrendeltük, egyedi méretre (mert ez két ágy, de egybeépítve, kicsit lecsippentve innen-onnan néhány centit, hogy beférjen a rendelkezésre álló helyre), és tegnap meg is érkezett.

A lányok imádják - bár lehet, hogy csak az újdonság varázsa miatt, de ma délután pl. - szokásuktól eltérően - alig jöttek ki a szobájukból. Imádják a kihúzhatós íróasztalokat, a fenti ágyat, a nagy helyet. Meg a gurulós székeket is. Meg hogy rajzolhatnak a szobájukban (eddig csak az étkezőben lehetett, mert asztal nélkül nem annyira pártolom a rajzolást, pláne nem filctollal - tudom, nem vagyok megértő anya). Szóval, reményeim szerinti most már tényleg jó darabig nem fogunk semmit változtatni.

Képekkel. Rajzolás az íróasztalnál:

Igen, természetesen ketten egynél, mert a másikon ott a számítógép, hogy lehessen közben kedvenc zenét hallgatni a jutúbról :-).

Az íróasztalok kerekeken gurulnak, úgyhogy nem-használat esetén így néz ki az egész:

És persze, lett - vagy maradt - egy mesesarok is, összebújásra, meseolvasására, ölbéli játékra:

A szekrények, tárolóhelyek egyébként hatalmasak, egyelőre még nem igazán laktuk be őket, bár nincs kétségem, hogy gyorsan sikerül mindenfélével telerakni :-). A fenti sok kis polcra, gondolom, kiköltöznek majd a zsákban tartott kis jószágok, a lépcső alatti fiókokba játékok kerülhetnek, a ruhásszekrények már most is rendesen tele vannak, szóval lesz még mit rámolni. Tegnap egészen későn értek ide a helyszínen összeszerelő emberek, este hétkor mentek el, úgyhogy szegény ember csak ma tudott nekilátni olyan apróságoknak, mint hosszabbítók, lámpák, internetkábel, a képek meg a kis díszítő elemek felrakása pedig a holnapi nap feladata lesz.

A végére egy kis életkép. Bandi alszik:

Praxis

Ha így folytatjuk, tényleg átmegyünk praxis blogba. Novemberben Dóri betegsége, most meg... kezdjük az elején.

Január 6-én este, szokás szerint, elindultam esti füstölgésemre, mikor Orsolya bejelentette, hogy elkészült a nagy művel, lehet menni törölni a fenekét. Ember, kedvesen (vagy csak látva a nikotinhiány lobogását a tekintetemben) szólt, hogy menjek csak, majd ő intézi. Kimentem, rágyújtottam, majd kb. három slukk után Dóri kétségbeesetten kiabált kifelé az ajtón, hogy apa szólt, menjek azonnal, baj van. Mentem. Ember mellkasát markolva ült a kisszéken, halálsápadtan. Mivel 23 évesen már volt egy infarktusa, sőt, akkor bele is halt, csak megújrázták, hát azonnal az infarktus ugrott be, rögtön hívni akartam mentőt, orvost, bárkit, de nem engedte. Tapiztam a pulzusát, extrázott rendesen, de a hideg veríték nem verte ki, szóval gondoltam, hogy vagy enyhe infarktus, vagy nagyon erős angina. Kicsit jobban lett, de nem sokkal. Vasárnap pihengetett, de persze, a munka érdemrend arany fokozatú sztahanovistájának el kellett mennie hétfőn dolgozni. Természetesen nem érezte jól magát, úgyhogy sikerült rábeszélni, hogy kedden menjen el orvoshoz.

El is ment, a netről vadásztam össze magánrendelő belgyógyász-tüdőgyógyászt, aki saját bevallása szerint a kardiológiai zűrökhöz is ért. Ő megállapította, hogy az EKG nem mutat kóros eltérést (hálistennek), tehát lehetett enyhébb infarktus, de... és itt jön a dolog szépsége. Mért mindenféle tüdőkapacitásos értékeket, és megállapította, hogy ember 85%-ot szaturál, és 53%-on működik a tüdeje. Összesen. Mindenféle gyógyszert, oltást, inhalálót felírt, atyai tanácsokkal ellátta embert, és megegyeztek, hogy kontrollra is fog menni. (Bár úgysem kommentel senki, tehát nem fogjátok megkérdezni, de azért elárulom: a munkája miatt az elmúlt évtizedekben annyi szennyeződést lélegzett be, többségükben maró hatású vagy nagyon apró porszennyeződést, hogy valamiféle krónikus obstruktív tüdőbetegséget sikerült összeszednie. Nem, ő nem dohányzik.)

Mivel táppénz kellett, meglátogatta a háziorvosát is. Az újabb EKG-t készített, és megállapította, hogy a szívének semmi baja. Sőt, rögtön diagnosztizált is: szombaton embernek pánikrohama volt, szedjen xanax-ot, naponta kétszer. De azért kitöltött egy sereg beutalót (a teljesség igénye nélkül: labor, mellkas- és gerincröntgen, reumatológia, kardiológia, gasztroenterológia), hogy akkor most már vizsgáltassa ki magát, irgumburgum.

Másnap ember elindult. Labor, rtg. ment azonnal. Telefon a reumatológiára: most azonnal mehet, ha viszi a leleteit, fogadják. Ment is. Az orvos, kezében a háziorvos beutalójával, egy jó negyedóráig azt kérdezgette embertől, hogy miért küldték őt ide. Hát szívbeteg, miért kell megnézni a gerincét?! Aztán, de csak aztán, miután gyakorlatilag lehülyézte, hogy miért is van ott (még egyszer: háziorvosi beutalóval!), megnézte a leleteit, megállapította, hogy van némi gerincferdülés, illetve némi diszkopátiát talált, ami az ő korának megfelelő állapot, kezelést nem igényel. Oké.

Ember ekkor visszament az első tüdőgyógyászhoz, mert erre a napra már elég erősen fulladt. Fekve is. Két lépés megtétele után is. Ha lehajolt, akkor meg végképp. Doktor bácsi megnyugtatta, hogy igen, ez ilyen, lesz ez még jobb is, fújkáljon szorgalmasan. Igaz, a befújkálós gyógyszeren, amit a doktor bácsi felírt, vastagon szedve szerepelt, hogy anginás, infarktusos ne használja, mert jajaj.

Másnap irány a kórház, időpontkérés. Kardiológia (ekkor január 12-énél járunk!): március 2-án 10 órára előjegyezték vizsgálatra. Csak halkan jegyezném meg: a háziorvosi beutalón részletesen le volt írva a szombat esti rosszullét, angina pect. diagnózissal. Mondtam embernek, hogy ha legközelebb rosszul lesz, azonnal mentőt hívok, mert akkor az összes vizsgálatot elvégzik soron kívül a kórházban, nincs ez az előjegyzős izélés. Jelzem: ha  tényleg szívbeteg lenne, addigra feldobná a pacskert kezelés nélkül. Vagy nem. Gasztroenterológia: január 23. Remek.

Hét végére elmentünk kettesben kastélyszállózni. Láttam, ahogy a legkisebb megerőltetéstől is elfogy a levegője. És hallottam, hogy éjszaka is alig kap levegőt, kapkodja, sokszor nekem lett légszomjam, csak attól, ahogy hallgattam.

A múlt hetet itthon töltötte, nyugalomban, sokat feküdt, pihent. Január 17-én elment - szintén előjegyzős, de egy hétre előjegyzős, előző héten kért - kardiológiára, magánrendelésre. Készült szívultrahang, mindenféle terheléses vizsgálat, egyéb nyalánkságok. Ott megállapították, hogy a szíve nagyjából rendben van, nagy valószínűséggel nem az volt a ludas, hanem a tüdőbetegség. Az ugyanis látszik, hogy a jobb kamra fala jelentősen meg van vastagodva, ami arra utal, hogy a tüdő környékén kell a zűröknek lenniük. Ez a doktor néni mondta, hogy nyugodtan használja az inhaláló spray-ket, jót fognak tenni. Ember visszament első tüdőgyógyászhoz, az még két marék recepttel ellátta, örültünk. Részletesen elmondta, hogy használja azokat, adott valami hosszabbító izét is hozzá, hogy az segít belélegzés közben sprézni. Oké.

Elkezdte fújkálni magát ezekkel a cuccokkal, előírt adagban. Ezzel párhuzamosan egyre többet kezdett el panaszkodni: fáj a tüdeje, folyamatosan, de nagyon. Néha láttam összegörnyedni. És egyre jobban fulladt is, egyre kevésbé kapott levegőt. Ja, és egyre többet köhögött, egyre kínzóbban, egyre hosszabb időre. Felhívta három nap után első doktor bácsit, hogy ezt így most hogy, az pedig megnyugtatta: a gyógyszerek, amik tágítják, javítják kicsit a tüdő kapacitását, most kezdenek hatni, ez ezzel jár, kb. két hétig ilyen lesz, bírja ki, jobb lesz idővel. Oké.

Hét végén nagyon nem jól volt. Láttam rajta. Vasárnap éjjel már alig tudott aludni, olyan köhögőrohama volt. És fulladt. Gyakran.

Hétfőn visszament a háziorvoshoz, hogy írja vissza táppénzről. A munkáltatója egy angyal, állapotáról értesülve felajánlotta, hogy dolgozzon itthonról, nem kell táppénzen lennie, maradjon, amíg meg nem gyógyul, és hát ilyet ki utasítana vissza. A háziorvos ismét megvizsgálta, nagyjából átnézte az eddig keletkezett papírhegyet, majd írt egy beutalót a tüdőgondozóba. Ember átment.

Nem kellett volna. Itt ugyanazt a vizsgálatot végezték el, mint korábban első doktor bácsi, de terhelés nélkül, azaz egyszer fúvatták meg vele a műszert. Nem tudom, mi a protokoll, azt tudom, hogy a fulladó, folyamatosan köhögőrohamokat kapó férjemről megállapították, hogy nincs semmi baja. Szinte tökéletes a tüdeje, 97%, úgyhogy csak lélegezzen nyugodtan. Mert hogy meg mert szólalni, hogy ő szívből örül, hogy egészséges, csak épp levegőt nem kap. Erre közölték vele, hogy vegye rendesen a levegőt, orron be, szájon ki, és nyugodjon meg. Mikor mondta, hogy ettől sem kap jobban levegőt, a doktornő - dacára annak, hogy a teljes papírkupac-előzmény nála volt - közölte, hogy biztos a szívének van baja, menjen kardiológushoz. Meghallván, hogy ott már volt, közölte, hogy akkor irány a reumatológia, mert van egy kis gerincferdülése. Mivel ez sem jött be neki, hiszen onnan is volt papír, kénytelen volt a gasztroenterológiára irányítani, mert akkor biztos attól köhög, hogy túl sok a sava (aha, és ez rögtön fulladással is jár, remek). Ja, és közölte, hogy szokjon le a dohányzásról - mint említettem, ember nem dohányzik. Valamint több körben elmondták neki, hogy egészen biztosan rosszul használja a sprézős inhalálós orvosságokat. Mert ők tudják.

Ember egészségének teljes tudatában visszasétált a pár méterre lévő háziorvosi rendelőbe, ezen úton is kifulladva. Itt a háziorvos roppantul megörült, hogy jé, nincs is semmi baja, látja-látja, minek magánrendelésre elszórni a pénzt. Felírt egy savlekötőt, és részéről le volt zárva az ügy. Illetve, ember panaszára, miszerint ő azért még fulladna kicsinyég, felírt egy spray-t, szükség esetére, mármint ha fulladna. Minden más gyógyszert leállított.

Itt tartunk most. Ember nem inhalálja már a másik két gyógyszert, ezért a tüdeje már nem fáj állandóan. Viszont időről időre rettenetesen rosszul lesz, kőkemény légzési gondokkal, alig kap levegőt, fullad, köhög, és olyankor fáj szegénynek az egész mellkasa, tüdeje. Viszont legalább tudja, hogy teljesen egészséges, és a tüdejének semmi baja sincs.

Egy érdekes megfigyelés: a fizetős magánrendeléseken mindkétszer embernek nézték, kedvesek és előzékenyek voltak vele, alaposan megvizsgálták, akár fél-egy órát is foglalkoztak vele, és részletesen elmagyarázták az állapotát, a gyógyszerelést, a teendőket, mindent. Kérdéseit türelmesen megválaszolták, megfelelő emberi hangnemet alkalmazva.

A TB-finanszírozott háziorvosi és szakorvosi ellátások során mindannyiszor kioktatták, több helyen őt tették hibássá az állapotáért, nem vették figyelembe korábbi kivizsgálások, a saját kollégáik véleményét. A legszebb történet nem a gyógyításról szól: bemenvén az egyik rendelőbe, azt tapasztalta, hogy az orvos és az asszisztens beszélgetnek, egymás felé fordulva, de nem értette, hogy mit. Rákérdezett, hogy hozzá szóltak-e, mire kioktatták, hogy nem, csak egymással beszélgetnek. Oké, akkor nem is figyelt oda, nem kívánván egy nem neki szóló magánbeszélgetésbe belekeveredni. Kicsivel később rákiabáltak, hogy miért nem válaszol a kérdésre, mindezt úgy, hogy a két hölgy továbbra is egymás felé fordult, egyikük sem nézett még csak az ő irányába sem. Kérdezte, hogy milyen kérdésre, erre nekik állt feljebb. Persze, ember kissé emeltebb hangon kérte meg a hölgyet, hogy ha hozzá kíván szólni, akkor legyen kedves legalább felé fordulni, hogy tudja, hogy neki szólnak. Na, ezek után következett az a bizonyos műszeres vizsgálat, amivel kiszűrték, hogy teljesen egészséges.

Én részemről nem vagyok nyugodt. Nem tudom, a sok orvos közül melyiknek higgyek, hogy az egymásnak ellentmondó vizsgálatok közül melyiket fogadjam el érvényesnek. A magánrendelését, ahol valóban akár anyagi érdek is lehetne a kliens betegnek nyilvánítása, hiszen úgy rendszeres kontrollra úgyis visszajár, de ahol normálisan, hozzáértőnek tűnően, részletesen elmagyarázva, a beteget partnernek tekintve bántak emberrel. Vagy a tüdőgondozóét, ahol semmibe vették, őt hibáztatták, úgy beszéltek vele, mint valami szeméttel, és ahol mindenféle magyarázat nélkül le akarták passzolni, más szakorvosi területekre átirányítani. És ahol viszont nincs anyagi érdekeltség, sőt, kifejezetten abban érdekeltek, hogy minél kevesebb beteg járjon vissza.

Szerintetek?

Kettészakítva

Döbbenet. Ma figyeltem fel rá, de biztos már megint egy ideje így megy. Legutóbb 2006-ban volt ugyanez, és most megint előjött. És én nem akarom, hogy ez legyen.

Pontosan tudom, hogy működik. Meg hogy milyen - egyébként roppant hasznos - énvédő mechanizmusok és mindenféle szociálpszichológiai tényezők alakítják. Azt is tudom, hogy korábbi évszázadokban - mondjuk úgy a törzsközösségi társadalmak korában - az ilyen működések valóban életet mentettek, és tényleg segítették a természetes kiválasztódást. Ha innen nézném, akkor egy fantasztikus végtermék vagyok (legalábbis pillanatnyilag), aki arra választódott ki, hogy pontosan ilyen túlélési mechanizmusokkal rendelkezzen.

Na jó, rákanyarodok. Minden esti rendes elfoglaltságomnak hódoltam, olvasgattam a facebook-on az ismerőseim által feltett hivatkozásokat, cikkeket, híreket. Szeretem ezt csinálni, egy csomó olyan cikkre, véleményre és persze vicces vagy megható dologra is felfigyelek, amit amúgy magam nem bányásznék elő (és igen, baromi sok időmet el is viszi, és tudom, hogy teljesen boldog lennék enélkül is, és sokkal több időm és energiám jutna sokkal fontosabb dolgokra, és mivel már idáig eljutottam, lehet tudni, hogy egy-két héten-hónapon belül le fogok állni ezzel). Szóval nézelődtem. És hirtelen rádöbbentem: kezdek szelektálni. Nem a híreket, mert azt amúgy is meg kellene tennem. Hanem az emberek között. Hirtelen felfigyeltem rá, hogy azon ismerősök illetve oldalak bejegyzéseit, amik a politikai paletta nekem tetsző oldalán vannak, szinte minden esetben megnyitom, részletesen végigolvasom, ember felé kommentálom, szóval hosszasan törődöm vele. Azon ismerőseim bejegyzéseinek, melyek a számomra kevésbé szimpatikus oldalt képviselték, legfeljebb az egy-két mondatos bevezetőjét olvastam el, és nem voltam belőlük többre kíváncsi. És közben biggyesztettem. Vagy húztam a számat.

Mindezt úgy, hogy az ismerőseim nagyrészt fele-fele arányban ilyen vagy olyan politikai meggyőződésűek. És hogy nagy részükkel régi élmények, akár régvolt barátságok is összekötnek. Akiknek a szakmai tudását vagy emberi helytállását nagyra becsülöm. És mégis. Elkezdtem szűrni a hozzám érkező információt, és elkezdtem az általam vélt politikai meggyőződés szerint szelektálni embereket.

Nem akarom ezt. Képtelenségnek érzem, hogy azért, mert így vagy úgy ítélünk meg helyzeteket, hozzáállásokat, intézkedéseket vagy embereket, azért össze kelljen vesszünk. Hogy ne legyen más témánk. Hogy azt keressük, hol és hogyan tudjuk meggyőzni egymást.

Kérem szépen, hiszen még nincs is választási év! Most egészen ki tudja, meddig ez lesz? Nem lehetne, hogy ne kelljen a politikával foglalkozni? Nem lehetne, hogy akiknek ez a dolguk, csinálják jól, nekünk pedig, akiknek más a dolgunk, ne kelljen ezzel foglalkozni? Nem lehetne ezt úgy csinálni azoknak, akiknek ez a dolguk, hogy ne osszák ketté az országot, helyeslőkre és ellenzőkre? Nem lehetne ezt valahogy együtt csinálni?!

Gyerekkoromban nagyon szerettem egy számot, talán Sztankay István... hát, azt nem mondanám, hogy énekelte, inkább mondta rá a zenére. Rengetegszer meghallgattam, már nem emlékszem, hogy még a lemezes, vagy már a magnókazettás korszakban. A szövegre is csak nyomokban emlékszem, egy nagy korongról szólt, ami felett angyalok fáztak, alatta meg az ördögök unatkoztak. És a kíváncsi emberek elindultak, és elmentek a korong széléig, és a sok súly alatt a korong szélei elkezdtek lassan gömbbé hajlani. Így egy helyre került a sok kíváncsi, és most együtt kell valami jót csinálni... (ez utóbbi két részmondatban szinte egészen biztos vagyok, hogy szó szerint így volt benne). Nem tudom, kislányként miért fogott meg ez az egyébként nem túl zenetörténeti jelentőségű alkotás. De megfogott. Főleg ez a két sor, hogy ha már együtt vagyunk, mindegy, honnan jöttünk, de együtt is kellene valami jót tennünk.

Én szeretnék hinni ebben. És nem szeretnék olyan világban lakni, ahol nem így van. Kérem szépen.

(És persze, ezért is imádom az internetet, mert a keresett dal kettő kattintásra meglett, de már nem írom át az emlékeimben megmaradt sorokat.)

Címkék: politika álom problémák

Bandi

Amíg kórházban voltunk, az állatorvos doktor bácsi átsegítette Sábát a szivárványhídon. Majd megszakadt a szívem, hogy el sem tudtam tőle búcsúzni, de lélekben azért már fel voltunk rá készülve, hogy ez a pillanat előbb-utóbb bekövetkezik. Még tavasszal vettük észre, hogy daganat nő az egyik emlőjében. Mivel nem egy fiatal állatról van szó, az állatorvos is azt tanácsolta, hogy inkább ne műttessük meg. Mondta, hogy ő szívesen elvégzi a műtétet, de igazából az nagy valószínűséggel csak rövidít az életén, ráadásul egy csomó felesleges kellemetlenségnek is kiteszi. Úgyhogy csendben aggódtunk, és próbáltuk minél kényelmesebbé, könnyebbé tenni neki a napokat. Novemberre már nagyon sok daganata volt, és láthatóan egyre jobban és jobban szenvedett, így ember döntött, és elhívta az erre már előzetesen felkészített orvost.

Viszont az ajtós-ablakos történet ezúttal is igaz lett. Sába még élt, amikor az udvarunkra előbb félénken, majd egyik napról a másikra barátságosan elkezdett belátogatni egy kandúr. Ennek az az előzménye, hogy egy nőstény macska a kölykével már korábban elkezdett hozzánk járni eszegetni (igen, ember marha jó szíve), és egyszercsak ez a kandúr is megjelent. Egy-két napig ha meglátott minket, elszaladt, de egy reggel ember arra ment ki, hogy a macska nemcsak nem szalad el, hanem már törleszkedik, egyáltalán, úgy viselkedik, mint aki ide tartozik. Amíg még Sábácska élt, nem volt felhőtlen a kutya-macska viszony (nos, Sába sosem szerette a macskákat, illetve csak azt szerette, ha kikísérhette őket a kerítésig). Sába halálával viszont az addig csak etetés-időben megjelenő kandúr itt ragadt. Azt vettük észre, hogy már nem megy el, bárhol lakott is előtte, hanem mindig nálunk van. Hol az ablakban üldögélt, hogy valamelyik lócán. És elkezdett Sába magára hagyott táljából enni, és Rikivel is egyre barátságosabb viszonyt ápolt. Mostanság már az is előfordul, hogy hideg estéken, ha kimegyek, a kutyaházból látom előbújni. De egyébként macskahordozóból csinált neki ember meleg, bebélelt, kényelmes alvóhelyet a szerszámoskamrában, aminek az ajtajára még macskaajtót is ügyeskedett.

És persze, előbb-utóbb az is eljött, hogy Bandi bejöjjön a házba. Eleinte Mici nagyon ellenséges volt vele, gyanakodva figyelte egy-egy szék, vagy asztal alól, és ha a kandúr arra járt, jó nagyot odacsapott neki. De minél többször engedtük be, annál inkább felengedett, most már egymás mellett is jól elvannak, bár az egymással játszás csodája még várat magára. De ami késik, az nem múlik, gondolom.

Bandi pedig gyönyörű. Iszonyúan hatalmas, fiatal kandúr, alul fehér, felül cirmos bundával, olyan fejjel, amilyen rendes esetben csak egy tigrisnek járna. Barátságos, dorombolós, de önmagának való cicus, ha be van engedve, óraszám elfekszik a szőnyegen vagy a sarokülőn, és nem csinál semmit. Vagyis nem tépi a bútort, nem jár utánunk hangosan nyervákolva, úgy egyáltalán, nagyon visszafogottan viselkedik. Szereti a gyerekeket, nem karmol, nem harap, pedig ők aztán nem igazán gyengéden bánnak a macskákkal. Ha akar valamit (ugyanis szól, ha ki akar menni könnyíteni magán, vagy ha harapna még pár falatot), akkor odajön hozzánk egész közel, és finoman beszél. De komolyan. Nem nyávog, vernyog, nyivákol, hanem beszél. Halkan. Szóval egy csodalény. Én nagyon szeretem, még ha érzelmeim viszonzatlanok is: Bandi valamiért embert fogadta a szívébe, és engem csak etető automatának tekint sajnos.

És az evés. Hihetetlenül sokat eszik. Reggel együtt reggelizik a kutyával, általában a kutyakonzerv (1,2 kg-os konzervről beszélünk!) harmadát-felét ő kebelezi be, sokszor még a kutya maradékát is megeszi. Aztán falatozik néhányat a kutyának kitett száraztápból. Aztán bejön, egy-két órát alszik, majd ismét enni kér. Szerencsére szinte mindenféle maradékot megeszik (az elkényeztetett sziámival ellentétben), úgyhogy most ő lett a konyhamalackánk. És bár óriási a bundája is most, télvíz idején, de azért szépen látszik, hogy a folyamatos evésnek van hatása az alakjára is.

Ja, és elüldözte a nőstény macskát a kölykével. És a rigókat is. Eddig rengeteg madár élt a kertünkben, minden télen etettük is őket, tavasszal drukkoltunk, hogy minél kevesebb fiókát lökjenek ki, nyáron szurkoltunk a repülni tanuló kicsi rigóknak. Hát, ennek, úgy tűnik, vége. Banditól minden madár elijedt tőlünk, már a kertünk közelébe sem jönnek.

Szóval, a szeretett kutyusunk helyett lett egy óriás macskánk. És azóta Riki is megfiatalodott. Én nagyon féltettem, hogy ha eltűnik Sába, mi lesz vele, biztos depresszióba esik, de nem. Ezerrel védi a házat, rohangál, vidám, kiegyensúlyozott. És szereti Bandit is, elfogadta, hogy mostantól ő a társa. Néhány napja kutyakozmetikában is járt, úgyhogy szebb, mint valaha.

Címkék: kutyák állatok

Karácsony

Szerintem én vagyok minden idők legszerencsésebb, illetve ez nem is jó szó, mert nem a szerencsén múlt, szóval én egy olyan feleség vagyok, aki - megérdemelten vagy sem - a világ legtökéletesebb férjével dicsekedhet. Ember egyszerűen fantasztikus, és bár ennek folyamatosan tudatában vagyok, karácsony közeledtével fokozottan hangsúlyossá válik. Mert például: beszélgetek a munkahelyemen a kolléganőimmel, mind fiatalabbak, ketten gyermektelenek, de mind sok éve (8-10) fennálló kapcsolatban élnek. És hát igen, elég sokat panaszkodtak az utóbbi néhány napban, hogy mennyi dolguk van, takarítani, főzni, vásárolni, gondolom, mindenki ismeri. És hát igen, én boldog mosollyal az arcomon hallgattam. Mert nálunk ember kitakarított. Bevásárolt. Közben vigyázott a gyerekekre, míg én dolgoztam. Megfőzte a kocsonyát. Minden, de minden előkészületet megtett. És most, karácsony délelőttjén én kényelmesen hátradőlve írom a blogomat, isteni illatok szállnak körülöttem, míg az én szorgalmas uram a konyhában gályázik, főzi a csirkepaprikást és a harcsapaprikást ebédre (a vacsora - hála az égnek - az anyukámnál lesz, úgyhogy arról nem nekünk kell gondoskodni), mosogat, közben takarított is kicsit, hogy minden tökéletes legyen. És még időről időre a szerelméről is biztosít. Kell ennél több? :-)

Amúgy sokat gondolkoztam azon, vajon miért vagyok mindig beteg karácsony előtt. Semmi komolyra nem kell gondolni, általában csak némi felsőlégúti vacak, kis köhögés, takony, ilyesmi, de már sok éve mindig pont a karácsony előtti héten kap el. Szerintem a csoda miatt. Vagyishogy azért, mert gyerekkoromban - anélkül, hogy bármi vallásosat kevertek volna bele, tehát nem volt mennyből az angyal, és nem a jézuska hozta az ajándékot - a szüleim egészen nagy koromig képesek voltak megteremteni a csodát. Hogy gyermekszívvel tudjak örülni, hogy csillogós legyen az egész este, hogy valahogy legyen benne valami plusz, amitől jó volt várni rá, és visszaemlékezni később.

Most meg már felnőttem. És minden transzcendens gondolatom mellett a karácsony tárgyában legalábbis, meglehetősen materiálisra sikeredtem. Ez egy este, amikor együtt vagyok azokkal, akiket a legjobban szeretek a világon. De nem csillog. Ráadásul, bár gyűlölök hazudni a gyerekeimnek, és eleinte nem is tettem, kénytelen voltam behódolni a társadalom nyomásának. Azaz nekik az angyalkák hozzák az ajándékot. És levelet írtak az angyalkáknak, és lesték-várták őket. És most pajkos örömmel készülődnek az estére, hogy az angyalkák meghozzák-e, amit kértek. Látom a szemükben a csodát, amit nem akarok elvenni tőlük, ugyanakkor nagyon nehezen veszem rá magam, hogy tápláljam azt. Mert még emlékszem. Arra, hogy nekem milyen csalódás volt, amikor elmúlt a csoda...

Talán ezért vagyok mindig beteg. A csalódás emléke miatt. És riadt, tanácstalan anyaként hányódok a kétségeim között: jobb-e, ha van csoda, de van csalódás is később, vagy jobb, ha a csalódás kivédése céljából a csodát is elvesszük tőlük...

Címkék: család férfi gyereknevelés

Hiszen meztelen!

Olvastam ma este a lányoknak egy mesét, a királyról, akinek mindene az öltözködés, és ezért felfogad két csaló takácsot. Ezek elhitetik vele, hogy az általuk szőtt kamu kelmét nem látják azok, akik méltatlanok a hivatalukra, vagy buták. Miután ezt senki sem gondolja magáról, hát minden udvaronc lelkesen dicséri a csodás szőttest, így maga a király is elhiszi, hogy az általa látott semmi fokozhatatlanul gyönyörű. Ennek következtében az egyik talpnyaló javaslatát, hogy ebben menjen a következő ünnepi körmenetre, simán elfogadja, hisz hiú, és tetszeni akar. Így aztán egy egész ország csodálja őt, amikor meztelenül, udvaroncai által körülvéve elindul a körmenetre. Csak egy kisfiú meri kimondani: hiszen a király meztelen! Néhány perc alatt az összes alattvaló elkapja a szót, és már gúnyos kacagás közepette ismétlik: hiszen meztelen.

És a király pontosan tudja, hogy igazuk van, de már nem hátrálhat meg: szégyenkezve, piruló arccal, de feszesre húzott háttal, még nagyobb méltósággal vonul tovább, mintha mi sem történt volna.

Nem vagyok politizáló alkat, de ahogy olvastam, végig az elmúlt két hét történései jutottak egyre-másra eszembe. És az, hogy egy dolgot azért hiányolok: a piruló arcot. Értem én, hogy nem tehetnek mást, hogy végig kell menniük, hiába tudják, hogy már mindenki látja a meztelenséget. De legalább néha-néha, egymást közt, nem szégyellik egy kicsit magukat?!

Címkék: politika gyerek mese