Drámai csúcspont

Évek alatt tehát szépen elrendeződött minden, rendbe hoztuk az álomházat, beilleszkedtünk, megtanultunk egy sor dolgot... és itt jön a de.

Emberrel 1997 óta vagyunk házasok, eleinte nem is nagyon óhajtottunk gyermekáldást (egyetem, költözés, miegyéb), de aztán ketyegni kezdett az a bizonyos biológiai óra, és bizony szerettünk volna. Eltelt pár év a próbálkozással, nem sikeredett (igaz, nem is mentünk orvoshoz, vagy egyéb sarlatánhoz ezügyben), és már kezdtünk belenyugodni, hogy eléldegélünk mi kettecskén, jól megvagyunk, minden szép, tudunk teljes életet élni gyerekek nélkül is.

Aztán derült égből villámcsapás: megérkezett Isten ajándéka (Dóra), majd a legteljesebb természetességgel, majdnem pontosan két év múlva Orsolya is. Teljessé vált a család is, a boldogság is. Az a terhesség első pillanatától fogva világos volt, hogy a korábbi, imádott állásomat nem tarthatom meg, mert azt a cigányéletet, hogy hajnal ötkor megyek, este hétkor jövök, gyerek mellett nem lehet folytatni. Én kis naív, azt gondoltam, hogy sebaj, keresek állást a közeli kisvárosban, szolgáltató ágazatban dolgozom, csak lesz rám kereslet. Vagy ha mégsem, akkor a szintén dédelgetett álom kategóriába tartozó magánrendelő lesz belőle, mert legalább lesz egy elég nyomós kényszerítő ok, ami segít legyőzni a létbizonytalansági félelmemet.

Aztán egyre-másra alakult a politika, alakult a helyi élet is: megszüntették eme kies faluban az iskolát (illetve még most van összevont alsó, de tagintézményként, és a szülőknek helyben is azt javasolják, hogy inkább elsőtől járassák a gyereküket a közeli kisvárosba), és jelenleg egyensúlyoz borotvaélen a meglévő óvoda is. Ha egyetlen gyereket elvisznek, meg kell szüntetni, legalábbis ezt beszélik a nyelvek. Embert 2006-ban megválasztották önkormányzati képviselőnek (azóta már lemondott), jobban belelát kicsit, és nem sok jóval biztatott: igazából akarat sincs a nevelési intézmények megmentésére, olcsóbb, könnyebb azokat a kistérségi társuláson belül, más helyen működtetni.

(Némi adalék a faluról: a rendszerváltás előtt többezres lélekszámú falu a termelőszövetkezetek megszűnésével viharos gyorsasággal elnéptelenedett. A település legalább négy éve nem frissített honlapján még 750 fő szerepel, 2001-ben, mikor ideköltöztünk, még 810 fő volt, manapság meg 650-ről beszélgetnek, de 700-nál biztos nincs több lakosa. Majd minden héten van temetés, születés évente 5-6, legfeljebb 10, de az itt született babák is - ha csak tudnak - gyorsan elköltöznek innen. A polgármester ugyanaz, aki korábban a tanácselnök volt. Személyére nincs alternatíva, az ellene indult jelöltek általában rettentően kikapnak. Fejlődés, bármilyen lehetőség nincs, de nem is keresik, a próbálkozások hamar kimerülnek. Holott szép is, kedves is a falu, ha itt is igyekeznének bármit megmenteni - mint sok más megyénkbeli településen, ahol házat, telket ajánlanak beköltözőknek - a rengeteg önkormányzati ingatlanból, üresen álló házból, telekből biztosan lehetne valamit kezdeni...)

Vagyis ha itt maradunk, a két lányunkat alapvetően elzárjuk a normális oktatástól (holott ezer tanulmány igazolja, hogy az alsó tagozatos tanító néni az, aki megkedvelteti vagy megutáltatja a gyerekkel a tanulást, olvasást, számolást), mindenféle plusz lehetőségtől (különórák, zenetanulás, tánc, bárakármi), amit városon élő társaik megkaphatnak. Alapvetően hátrányból indulhat csak egy olyan terepen, ahol nem a képességeitől, illetve nem csak attól függ, hogy mi lesz belőle, és ami már hat évesen determinálhatja a pályaválasztását.

Nem azt akarom ezzel mondani, hogy nekem mindenáron egyetemet végzett, diplomás gyerek kell. Arra szeretnék rámutatni, hogy egy faluban élő gyerek (és szándékosan nem használom a mára már pejoratívvá vált "falusi"-t) közelében sincs az esélyegyenlőségnek. Nincs módja tanárt, iskolát, módszert választani, el kell fogadnia, be kell érnie másod- harmadvonalbeli iskolákkal, ha problémás, viselkedészavaros, akkor megfelelő kezelés helyett megbélyegzéssel, stb. stb. stb. Ha itt bármit is akar a szülő, akkor legalább 12 km-re, de sokkal inkább 50 km-re kell elvinnie a gyerekét, ennek minden költség- és idővonzatával együtt.

Én nem tudok vezetni. A tömegközlekedés arra van belőve, hogy reggel elmegy, este hazajön, a napközbeni járatok ritkák, túlzsúfoltak. Arra gyereket egyedül felengedni nem lehet, az iskolabusz pedig nem várja meg, hogy végezzen a zeneiskolában, nyelvórán vagy edzésen.

És itt a bibi. Bármennyire is megszoktam, beilleszkedtem, képtelen vagyok azt szánni a gyerekeimnek, hogy "falusi" gyerekek legyenek. Szeretném az élet teljességét, annak minden örömét-bánatát biztosítani nekik, pontosabban szeretném biztosítani nekik a választás szabadságát. Ha akar, tehesse, ha nem, annak ne a lehetőség hiánya legyen az oka.

És ez az, amiért ez a blog született. Sok-sok év munkájával, küszködéssel, állandó felfordulással sikerült rendbe tenni, még álomibbá tenni az álomházat. Végre élvezhetnénk. És most kint van a tábla... ELADÓ.

Nem kicsit vérzik a szívem. Mára már csak egy dal marad. A folytatás holnap (mielőtt még teljes érdektelenségbe süpped korábban szépreményű irományom :-D).

 

Köszönet Editnek ezért a dalért... nagy vigasz ez most nekem.

 

Címkék: oktatás politika gyereknevelés esélyegyenlőség falu

A bejegyzés trackback címe:

https://eletfalun.blog.hu/api/trackback/id/tr45927651

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Messzenéző Minyon 2009.11.15. 22:44:57

Most találtam a blogodra és elkezdtem olvasni az elejétől. Elolvastam az első két bekezdést, aztán a legutolsót és nem értettem. Most, hogy ideértem, már értem.
A mi történetünk nagyon hasonló: 2001 szeptemberében vettünk meg egy 15 éve lakatlan parasztházat, de mi első lépésben "nyaralónak". Szépen lassan újítgatjuk fel, oda szeretnénk költözni, de már tisztában vagyunk azzal, hogy már csak ketten fogunk, mert a gyerekeink nem fognak velünk jönni. Emiatt meg kell várnunk, amíg legalább elérik a felnőttkort. Pedig az ő (elég jó) oktatásukat meg tudtuk volna oldani 15 km-es körzeten belül, de mi a még jobb, pesti oktatást választottuk, ha már egyszer méltónak bizonyultak hozzá (vagyis fölvették őket egy nagyon nívós gimnáziumba).
Végig fogom olvasni a blogot, de ahhoz idő kell...
Ja, és ez enyém: enkisfalum.freeblog.hu/
Illetve indítottam egy másikat a felújításról: kisfalusihazunk.freeblog.hu/