Lakótársak

Nem is tudom, hogy nem írtam még róluk. Talán mert annyira természetes a jelenlétük, és mert annyira nem tudom, hogy mi fog történni velük...

Két kutyánk van, és egy macskánk. Mindegyikük hozzánk kerülésének története van...

Amikor ideköltöztünk, volt két németjuhász kutyánk, ők voltak a hősök, akik kibírták a hosszú utat. Nagyon szerettük őket (mindkettőt menhelyről hoztuk el, mindkettő fültetovált, feltehetőleg törzskönyvezett, gyönyörű állat volt), sokat sétáltunk velük a faluban és környékén. Ebből adódott az, hogy a falusiak eleinte azt hitték, osztrákok vagyunk, vagy németek, vagy ilyesmi, mert rendes magyar falusi ember nem sétáltatja a kutyáját :-). Brúnó azonban diszpláziás volt (degeneratív, öröklött betegség, fájdalommal nem jár, ám gyógyíthatatlan és progresszív, amely azt okozza, hogy a kutya hátsó fele egyre gyengül, míg egy szép napon már nem tud felállni sem). Amikor elhoztuk a menhelyről, tudtunk erről, de úgy voltunk vele, hogy egy-két szép évet még együtt tölthetünk, és neki biztosan jobb nálunk szabadon, egy másik kutyával élni, mint a menhelyen meghalni. 2001. novemberében egy reggel a sírására ébredtem: már nem tudott felállni. Eljött az állatorvos, elaltatta. Két hónapra rá Jenny is elment utána, nagyon szerették egymást. Nem volt más baja azon kívül, hogy 13 éves volt, egyszerűen csak nem akart tovább élni.

Akkor azt kértem embertől, ne hozzunk most menhelyről kutyát, vegyünk egyet tenyésztőtől, nem akarok megint diszpláziás kutyát, egyszer elég volt végignézni... viszont a kertünk akkor állt éppen telepítés után sok kis bokorból, fából, miegyébből, ezért nem akartunk kölyökkutyát, mert az semmi perc alatt képes felszámolni több évi ültetést is. Tenyésztők nagyon ritkán árulnak felnőtt kutyákat, hiszen azok a tenyészalapanyagok. Sok utánajárás, miegyéb után találtunk egyet Mosonmagyaróváron, aki azt mondta, hogy tenyészkannak szánta Rico-t, de a sztenderdvizsgán nem felelt meg. Nagyon jó vérvonal, diszplázia-mentes család, ő kiképzésre is járt vele, gyönyörű, vegyük meg. Az ár, amit mondott, mellbe vágott, de nagyon szerettem volna, ha nem üres az udvar, kell egy kutya, és ez legalább biztos. Megvettük. Tényleg gyönyörű kutya, átneveztük Rikire, imádom, ő az én kutyám.

 Hihetetlen erőfeszítéseket tettünk vele kapcsolatban, a tenyésztő mondta, hogy kicsit finnyás, meg nagyon ragaszkodó, nehéz lesz etetni eleinte. Nos, evett macskaeledelt, de csak whiskast, aztán tesco májkrémet, meg ilyeneket. Neki még külön sütögettem csirke farhátat is, mert nyersen nem ette meg. Szerencsére ez elmúlt, amikor Sábát a házhoz hoztuk. Ő úgy került ide, hogy láttuk: Riki, aki mindig sok kutya között élt, unatkozik, szenved egyedül. Elmentünk egy menhelyre, megláttuk Sábát, akit előtte nap vittek be kóborlásból. Elég elvadultan nézett ki, félt is nagyon, nem is akart megint autózni, de azért csak sikerült betuszkolni a kocsiba. A kertünk már nagyon tetszett neki, az meg külön, ha rögtön kapott enni, ráadásul finom konzervet, nem száraztápot meg puffasztott kukoricát, mint a menhelyen, de igazán akkor döntötte el, hogy nálunk akar lakni, mikor ember nekiállt a gyönyörű bundáját megfésülni, a kóborlás során összegyűjtött tízezer bogáncsot kiimádkozni. Hiába, a pasikat a gyomrukon meg a farkukon, a nőket a hiúságukon keresztül lehet megfogni :-).

 Sába nagyon puha szőrű, szerintem nem is teljesen tiszta vérű, de gyönyörű:

 Érdekes módon az ingyen beszerzett menhelyi kutyával semmi baj sincs, a méregdrágán tenyésztőtől vett kutyánk viszont diszpláziás. A tenyésztő onnantól soha többet nem vette fel a telefonját, annyit meg nem ér az egész, hogy személyesen megkeressük, de azért megvan róla a véleményem...

 A kutyákból általában csak ennyi látszik télidőben:

 

És a macskák. A költözéskor még velünk volt Manó, az imádott sziámim. Ő volt az én nagy szerelmem, ám hajlott korában - mivel az állatokat nem kell szenvednünk hagyni, mint az embereket - őt is az állatorvos segítette át könnyedén a másik oldalra (meg is mondta, hogy őt többet ne hívjuk, nem bírja ő ezt folyton...). Nem akartunk több macskát, nekem Manó úgyis pótolhatatlan, és hát valljuk be, a macskával több a baj, mint a kutyával, nyavalyás egy jószág. Ehhez képest a szomszédék macskája előbb csak akkor, mikor szomszédék nem voltak itt, később már állandóra is beköltözött a padlásunkra, ember nem kis bátorítására. Eleinte én is sajnáltam, mert a gazdái csak hét végén voltak itt, egész héten nem, és folyton jött enni szegényem, de aztán... szóval, egy pákosztos, folyton nyávogós, dorombolós-dagasztós kandúr a drága, ráadásul szerinte a padlás nem méltó élethely neki, és nem kéne folyton kizárnunk a házából. Ember, a korábban erős macskaellenes érzelmeket hangoztató hím, aki elindította a "macskának kint a helye, semmi keresnivalója idebent, és már megint minden tiszta macskaszőr, meg macskaszag" akciót Manó ellen (aki természetesen velem-alvós, folyton rajtam lógos szobamacska volt, sosem ment ki a házból), magától értetődően előbb csak az előszobába, majd mindenhova beengedte ezt az önkényes lakásfoglalót. Én meglehetős ellenérzésekkel viseltetek Peti iránt, de rajtam kívül mindenki más feltétel nélkül imádja, még a kutyák sem bántják. Ő az a gazdája karjaiban:

 És itt a feltétel nélküli imádat is:

 

 Orsi az, aki folyton rámszól, hogy engedjem be a macskát, mert ő játszani akar vele. Dóri meg egyszerűen csak beengedi, ha itt nyávog az ajtó előtt... :-)

 A végére most egy állatos videó illenék, de láttam valamit, ami eléggé a szívembe markolt (és nem azért, mert közel van), így inkább most ezt teszem közkinccsé...

 

 

Címkék: kutyák állatok

A bejegyzés trackback címe:

https://eletfalun.blog.hu/api/trackback/id/tr25940110

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.