A tanya

Volt az életemnek egy folyton emlegetett, amolyan "paradicsomi" időszaka, amikor emberrel nagyon boldogok voltunk. Aki most valami olyasmit képzel el, hogy bizonyára valami tengerparti kiküldetés, esetleg hosszú nászút, annak teljesen igaza van abban, hogy a normális ember mit tekint álominak, mindig visszasírtnak.

De hát - mint az eddig is kiderülhetett - én aztán tényleg nem vagyok normális. Ez a bizonyos időszak 1996. augusztusa és októbere között történt meg velünk. Én még egyetemre jártam, ember meg épp júniusban lett munkanélküli, egy talán három hónapos munkaviszony után. Nagyon kellett, hogy dolgozzon, én nem kerestem, valamiből célszerű lett volna megélni. Így jött az ötlet, valószínűleg a kétségbeesés szülhette, hogy egy olyan hirdetésre is telefonáljon, miszerint "tanyára keresek megbízható embert állatgondozásra". Nagyon keveset fizettek, de az is több, mint a semmi, ráadásul szép kis tanya volt, erdőben, fák között, hét tehénnel, öt bocival. Megbeszéltük, elvállalta.

Egy városi lánynak, mint én is, gyakorlatilag fogalma sincs róla, mivel jár az állattartás. Aranyos bocika, messziről szép, közelről, ha barátságos, meg lehet simogatni, kész. Na igen. Az állat minden nap korán kel, szombat-vasárnap is. Minden nap el kell takarítani alóla a trágyát, ünnepnap is. Minden nap fejni kell, ráadásul kétszer. Etetni kell, de legalábbis kihajtani a legelőre. Itatni kell, a vályúban magától nem terem víz. Mire egyik melót befejezed (dehogyis fejezed be, csak egy kicsit abbahagyod), kezdheted a másikat.

A tulaj ráadásul kitalálta, hogy ne a csarnokba adjuk már le a tejet, az olyan egyszerű lenne, kitenni a kannát a kocsinak, dehogy! Csináljunk belőle túrót, azt majd ő jól eladja, mennyire klassz lesz. Tényleg, napi 70-80 liter tejből túrót csinálni, teljesen házi körülmények között, valóban nagyszerű volt. Este, fejés után még álltunk neki a meglevő, kettő darab fazekamban (egyik három, a másik három és fél literes) túrót csinálni, pelenkába kötözni, akasztgatni. A már lecsöpögött túrót zacskókba csomagolni, lezárni. A lefejt tejet a kiürült, kimosott műanyagedényekbe töltögetni, hogy aludjon kicsit. A használt pelenkákat kimosni, a szárazakat vasalni. Ja, és még időnként az egyetemre is illett bemenni, mondjuk szeptember első két hetében, beiratkozás, tülekedés a szemináriumi helyekért, miegyéb :-). És persze, a vasútállomás három kilométerre volt tőlünk...

Mintha panaszkodnék, ugye? Pedig egészen 2005-ig soha nem voltam olyan boldog, mint akkor és ott. Ott voltunk egymásnak emberrel, ketten az egész világ ellen, soha annyira mély lelki-fizikai kapcsolatban, mint akkor. Volt rengeteg munka, ami megkímélt a luxusnyűglődésektől. Volt jó levegő, erdő, rengeteg gomba (én még annyi gombapörköltet életemben nem ettem, mint ott, és mennyivel finomabbakat, mint az addigi konzervest!), tej, túró, vaj, tejföl minden mennyiségben, és persze sok-sok állat. Eleinte - természetesen, hisz nem én lennék - rettenetesen féltem a tehenektől, de aztán egyenként megismertem őket, a jámbor természetüket, és nagyon megszerettem mindegyiket. Rigó csökönyös, engedetlen jószág volt, de ha egyszer sikerült vele megértetni, hogy mit is akarunk, imádni valóan tudott bújni, törleszkedni, mint egy kiskutya. Rózsi volt a nagyasszony közöttük, méltóságteljes, kimért, de az embert imádta, szinte dorombolt, ha ő beszélt hozzá. Kati volt a legöregebb, szegényke már a fél szemére vak is volt. Úgy ment be az istállóba (ahol minden tehénnek a maga helyére kell beállnia, hogy elférjenek a fejéshez), hogy lép-lép-koppan (a nem látó szeme miatt), és ha koppant a feje az oszlopon, tudta, hogy akkor kell balra fordulnia :-). Fánitól féltem a legtovább, de főként előítéletből: a szeme elé meredő, görbe szarvai voltak, amitől én gonosznak láttam. Persze, kiderült róla, hogy nagyon kedves tehénke, imádta, ha vakaróval kapargattam. Volt még két magyartarka (az előbbiek holstein frízek voltak), Piros és Tangó. Őket az első pillanattól kedveltem, Tangót különösen. A legelőn szerette elengedni magát (mármint addig rángatta a kötelet, amíg az engedett), és aztán táncolni kellett vele, hogy újra meg lehessen fogni.

Életemben nem voltam olyan fáradt, mint ott és akkor. De életemben nem nevettem annyit. Nem volt pénzünk, hullák voltunk állandóan, ezerféle túrós ételt főztem folyton, meg persze tojásost, mert tyúkokat is szereztünk. A szüleim arcát rossz volt látni, ahogy folyton aggódtak, meg igyekeztek legalább pénzzel, étellel tömni, hogy kicsit jobb legyen. De tényleg hihetetlenül jó volt. Nagyon sok éven keresztül emlegettük, hogy úgy kéne élni, ha ebből meg lehetne élni (nem lehet). Vagy hogy olyan melót kellene szerezni, amit otthonról el lehet végezni, és akkor vehetnénk egy tanyát, sajátot, egy-két állattal, kis földdel. Persze, a gyerekvállalás óta szóba sem került, sőt, maga a tanya sem, de ettől függetlenül számomra még mindig egyik legszebb korszaka az életünknek.

A barátunk, aki költöztetett minket a tanyára, odaérve ember kezébe nyomott egy kazettát, nesze, bameg, hallgassad akkor! felkiáltással. És - bár iszonyú távol áll tőlem a műfaj, az előadó, minden - mi hallgattuk is, folyton és újra meg újra. Sokszor az egyetemről hazaérve már jó messziről hallottam, hogy na, ember megint istállót ganéz, mert ezt a számot szinte csak ahhoz hallgatta, de akkor teljes hangerőn:

 

Címkék: álom boldogság tanya

A bejegyzés trackback címe:

https://eletfalun.blog.hu/api/trackback/id/tr82972697

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.