Luxus

Tegnap este arról elmélkedtem, hogy mi számít luxusnak úgy általában, és hogy mi számít luxusnak nekem, az én életemben. Hogy rögtön jó irányba tereljem a gondolatokat (azaz hogy egyértelművé tegyem, nem sírás-rívás jön a gazdasági válságról, szegénységről, nehézségekről), egy idézettel muszáj kezdenem:

   "Penelope hátradőlt a székben, szeme a nyílt tengerre tartó, barna vitorlájú halászhajón akadt meg.
   - Richard, szoktál gondolkodni azon, hogy mi a luxus?
   - Ha az, amire gondolsz, akkor arra én nem vágyom.
  - Szerintem a luxus az, hogy ha mind az öt érzékszervünket egyszerre és teljesen kielégítjük. Most például luxuskörülmények között vagyok. Érzem a meleget, ha akarom, odanyúlok és megérintem a kezedet, érzem a tenger illatát, és azt is, hogy valaki a hotelben hagymát süt. Isteni. Hideg sört iszogatok, hallom a sirályokat, a hullámokat és hallom a halászhajó motorját, mégpedig a lehető legkellemesebb módon. És te mit látsz?
   Penelope ránézett a férfira, ahogy ott ült szélborzolta hajával, régi pulóverben, bőrfoltos tweedzakóban, mely füstszagot árasztott.
   - Én? Téged látlak.  -  A férfi mosolygott.
   - Most te jössz. Neked mi a luxus?
   A férfi először csak hallgatott, hozzá akart szokni a játék szelleméhez, és meg akarta fontolni a válaszát. Végül így szólt:
   - Gondolom, talán a kontraszt. A hegyek és a hó hidegsége, amely a kék égtől és a könyörtelen naptól szikrázik. Vagy fekve napozni egy forró kövön, tudva, hogy ha már egy percig sem bírod tovább a hőséget, a mély és hideg tenger csak egy yardnyira van tőled, és hívogat, hogy beleugorj.
   - És mi a véleményed, hogyha egy fagyos, nedves nap után hazajössz csontig átfagyva, bőrig ázva, és belemerülhetsz egy kád forró fürdőbe.
   - Ez jó. Vagy eltölteni egy napot Silverstone-ban, a versenyautóktól megsüketülve, hazafelé megállni egy hihetetlenül szép, óriási katedrálisnál, bemenni és csak a csendet hallgatni.
   - Milyen rémes lenne például nercbundára, Rolls-Royce-ra és smaragdra vágyakozni. Mert biztos, hogy abban a pillanatban, ahogy megkapod őket, elveszítik a jelentőségüket és értéküket, csupán azért, mert már a tieid. Már nem is akarnád őket, és nem is tudnál mit kezdeni velük."
Rosemunde Pilcher: Kagylókeresők, Magyar Könyvklub, Budapest

Legelőször akkor tetszett meg ez az idézet, amikor még dolgoztam. A munkám során rengetegszer ütköztem abba, hogy a klienseim (na jó, aki még nem tudná: börtönpszichológus vagyok, főleg hosszú idős elítéltekkel foglalkoztam) mind a nyolc általános iskolai végzettségükkel, fél életüket a börtönben töltve közölték: ők aztán nem akarnak nyolc órát dolgozni, főleg nem gyárban, neadjisten szalag mellett, minimálbérért. Nekik ennyi aztán nem elég ahhoz, hogy éljenek, sokkal több jár az élettől. Mikor azt firtattam, hogy mégis, mennyi lenne az a minimális összeg, amivel már beérnék, a legkevesebb kétszázezer körül volt (2001-2004 között). Természetesen a végzendő munka, amit imígyen kellene honorálni, nem lehetett kötött munkaidős, valamint a nehéz fizikai sem szerepelt a listákon. Ja, és ne kelljen folyton dolgozni, leginkább csak néhány napot hetente. És ne kelljen tanulni hozzá, isten ments. De ami igazából számomra rokonszenvessé tette ezt az idézetet, az volt, hogy ezen klienseim kivétel nélkül alapvető dolognak tartották az élethez az autót (és nem valami tízéves roncsot ám), a legalább 70-80 nm-es városi lakást (lehetőleg sajátot, de végső esetben lehet albérlet is), esetleg elővárosi házat, a tévét, számítógépet, mobiltelefont, mikrót, márkás ruhákat, márkás órá(ka)t, márkás barátnőket...

Én valahogy másként vagyok összerakva. Sosem vágytam semmi márkás cuccra. Szegény emberem időnként kétségbeesetten próbálja felvenni a harcot eme igénytelenségem ellen, legtöbbször sikertelenül. Nem szeretem lecserélni semmimet, amíg az még megfelel az elvárásaimnak (azaz kis hibaszázalékkal, de működik :-D). Nem szeretem, ha bármi, amit viselek-használok, akármilyen címkét visel magán a bevarrt használati útmutatót kivéve. Embertől néhány éve kértem, hogy közelgő házassági évfordulónk alkalmából vegyen nekem egy öngyújtót, ha már visszaszoktam, csak olyan egyszerűt. Vett nekem egy zippo-t, gravírozva. Gyönyörű, tényleg, de sosem használtam. Idén karácsonyra kaptam egy márkás órát. Igazán erősen próbálkoztam, de tényleg, mert tudtam, hogy ezt szeretné, és én szeretném, ha az lenne, amit ő szeretne. Majdnem két hétig képes voltam viselni, de aztán rájöttem, hogy többet van szegény óra a konyhapolcon, mint a kezemen, úgyhogy visszatértem a régi jó, márkátlan, ellenben az időt pontosan elolvashatóan mutató tucatórámhoz. Néha a lomisnál márkás ruhaneműkbe botlom, jó állapotúakra. A következő gondolatmenet fut rajtam végig: de jól néz ki! És még a méretem is! Meg kéne venni, Géza bácsiék biztos olcsón adják... Á, nem venném fel. Szegény ott ácsorogna a szekrényben, arra várva, hogy elég méltónak érezzek egy alkalmat a viselésére, de végül egy zsákban végezné a padláson, nem lévén eseménytelen életemnek olyan momentuma, mely megkövetelné a felvételét... Áh, itt hagyom, biztos lesz olyan, aki tényleg hordani is fogja. És veszek helyette valami kötött pulcsit - darabját kétszáz forintért -, hogy aztán lebontsam és a lányoknak kössek belőle ruhácskát, esetleg terítővé vagy függönnyé lényegüljön át.

Nem vágyom igazán anyagi dolgokra. Anyukám például tisztára megörült, mikor elmondtam neki, hogy szeretnék egy joghurtkészítő gépet, mert ritkán lehet engem azon kapni, hogy valamit tényleg akarok. (Lesz is ilyenem, ha minden igaz, hétfőre megjön, anyukám vette nekem :-D)

Számomra a luxus például a szabadidő, amit egyedül, magamban tölthetek. Amikor nem kell vasalni-tanulni-főzni-gyereket pesztrálni-bevásárolni-stb., hanem van időm gondolkozni, olvasni, bármit csinálni. Luxus az is, ha sikerül egy napot úgy eltöltenem a lányokkal, hogy egyszer sem húzom fel magam, ha nyugodt tudok maradni végig, és ettől sokkal szeretettelibb lesz az egész nap. Vagy az is, ha séta közben Dórival jót beszélgetünk, és süt a nap, és bújnak a virágok, és hármasban Orsit középre véve sétálgatunk egyet. Vagy az is nagy luxus, ha elmegyünk valamerre, mint múltkor Fertődre vagy előtte az állatkertbe, és jól is érezzük magunkat. Vagy ha nagy ritkán meglátogat valaki, akivel jót beszélgetünk. akinek főzhetek-süthetek. Lassan luxussá érnek azok az esték is, mikor ember itthon alszik.

Időnként eszembe jut, hogy jó ideje elfogytak a vágyaim. Persze, jó lenne olyan világban élni, ahol az őszinteség és az egymásnak segíteni akarás legyőz minden akadályt, de tudomásul kell vennem, hogy ez nem az a világ, úgyhogy erre - ahogy öregszem - egyre kevésbé vágyom. Nem vágyom olyan dolgokra, amikhez sok pénz kell (na jó, a magánrendelőhöz azért kell indulótőke :-D), sokkal inkább olyanokra, amik meghitt pillanatok az életben, amiket le lehet fényképezni, és néhány év múlva elandalodni, hogy de jó is volt akkor (is).

Teljesen korszerűtlen vagyok, igaz?

 

 

Címkék: boldogság luxus hitvallás

A bejegyzés trackback címe:

https://eletfalun.blog.hu/api/trackback/id/tr26999193

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.