Szinkronicitás

Nem túl szép szó, igaz? De még nem találtak rá jó magyar kifejezést, vagy legalábbis én nem találkoztam vele. A fogalmat Jung alkotta meg, a Wiki szerinti értelemben, én azonban egy másik aspektusát szeretném körüljárni.

Nekem a szinkronicitás abban nyilvánul meg, amikor egymástól teljesen független események elkezdenek mind egy irányba terelni. Mélyen hiszek abban, hogy vannak dolgok, helyzetek, események, amiket előbb vagy utóbb át kell élnem az életemben (nevezzük sorsnak, ami persze nem zárja ki a szabad akaratot, mert a döntés az enyém, csak épp az élet újra és újra meg fog kínálni a lehetőségekkel, amiket elutasítok). Sok-sok "véletlen" dolog, amik mind egyfajta döntés felé orientálnak.

Ilyen volt például az is, ahogy ideköltöztünk. Éldegéltünk békességben, csak embernek nem volt munkája. Elmentem egy céges fejtágítóra, ahol az ország legtöbb börtönpszichológusa is jelen volt. Beszélgetünk a kőhidai kollégával, meséli, hogy épp most kértek létszámbővítést, mert sok a rab, ő meg egyedül van, nem tudja, hogy megadják-e, és ha igen, akkor lesz-e valaki, aki hajlandó lesz ott dolgozni. Én meg mondom neki, kár, hogy az ország másik végében lakunk, fél kezemet odaadnám, hogy ott dolgozhassak. Megyek haza emberhez, mondja, felhívták, és Sopronban ajánlottak neki munkát, és de jó lenne, ha nem kellene nemet mondania, de nem akar itt hagyni, mint amikor Egerben dolgozott, hogy alig láttuk egymást. Akkor még csak elábrándoztunk, de simán félresöpörtük a gondolatot, hiszen olyan nagyon messze van, és annyi nehézséggel járna elköltözni. Pár nap múlva egy ismerős (akivel ezer éve nem beszéltünk) hívott fel, csak úgy, vagy talán akart valamit, már nem emlékszem, és mesélte, hogy évek óta Sopron mellett él, és jaj, de jól megy a sora. Aztán beszélgettem anyukámmal. A közös kirándulásokra terelődött a szó, és valahogy feljött Sopron neve, meg hogy mennyire szép az a város. És a családi kötődésekről (a nagypapám apukája Brennbergbányán volt a bánya vezetője évekig, a papám nagyrészt ott nőtt fel, Sopronba járt középiskolába is. A családi legendáriumban szerepel, hogy a dédnagymamám ötször ment el különféle keresztlevelekkel a népszavazásra, ami a leghűségesebb városról döntött) is elbeszélgettünk. Arra már nem emlékszem, emberrel milyen dolgok estek meg, de neki is volt vagy két ilyen cseppecske, amik a korábbiakkal együtt lassan patakká, majd folyóvá álltak össze, ami végül ide sodort bennünket.

A dolog mostani aktualitása az autóvezetés, és néhány más körülmény. Szombaton Orsolya belázasodott, először azt hittük, csak a foga jön, de elég komolyan adta elő, majd negyven fokos lázat is produkált. Hétfő reggelre láztalan lett, de délután megint hirtelen felment 39 fok fölé. Rettentően megrémültem, hiszen még sosem voltak betegek a gyerekek, így most volt az első alkalom, hogy ezzel szembesültem. A faluban lakik egy orvos, de ő nem gyerekorvos, és igazából hozzá nem szívesen vittem volna el. A védőnő nagyon kedves volt, ajánlott gyerekorvost, de az innen 25 km-re rendel. Ráadásul ember ma elment Lengyelországba, csak hét végén ér haza. Meg tudtuk végül oldani, ember tegnap hazasietett (ez azt jelenti, hogy ötre már itthon is volt :-D), hatkor fogadott minket a doktornő (aki rettentően jó fej volt, nagyon megtetszett, és bár remélem, hogy nem lesz rá szükség, de ha kellene, máskor is hozzá szeretném vinni a kölköket), úgyhogy a dolog végül elintéződött, de közben felmerült, hogy ha nem javulna (szerencsére javult), akkor vizeletvizsgálat, újabb orvosi vizsgálat kell a héten, amikor ember elérhetetlen. Eddigi biztonságérzetem egyből szertefoszlott (mármint hogy mindent el lehet intézni így is, csak szervezés kérdése). Közben a blogon kommentben is előkerült, hogy vezetnem kéne, és miközben oda válaszoltam, rájöttem, hogy tényleg, ha vezetnék, akár maradhatnánk is, és bár elég sok dolgot át kellene hozzá értékelnem az életemben, lehet, hogy pont arra lenne szükségem. És még mindig a tegnapi nap volt, hogy a tesóm felhívott, és teljesen másról beszélvén közölte, hogy nekem is csak el kéne kezdenem vezetni, ő is évekig nem vezetett, amíg a férje el nem törte a lábát, és muszáj volt neki rászánnia magát a kormányhoz ülésre...

Cseppek, egymástól függetlenül, mégis mélyedést tudnak vágni a sziklába...

 

 

Címkék: betegség gyereknevelés problémák

A bejegyzés trackback címe:

https://eletfalun.blog.hu/api/trackback/id/tr101023835

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

inka30 2009.03.26. 16:43:39

Hát még ha tudnád, hogy folyton ezt mantráztam - magamban persze, hiszen emlékszem még a gondolat kategorikus elutasítására, úgy egy évvel ezelőtt. Hajrá!

m e o w · http://eletfalun.blog.hu/ 2009.03.30. 00:26:32

@inka30: Jóvanna! Még mindig kategorikusan elutasítom ám, csak feltűnt, hogy egyre több jel mutat arra, hogy nem kellene ezt tennem. :-)