Tükör

Gyakran elgondolkodom ezen a gyereknevelés-bizniszen. Annyira nem vagyunk rá felkészülve. Én elég öreg koromban kerültem szembe ezzel a kérdéssel, halom tanulással, tapasztalattal magam mögött az emberi működésről. Rengeteg önismereti előzményt is sikerült felhalmoznom, és mindaddig, míg anya nem lettem, azt gondoltam, ismerem magam. Tudom, mik a gyengeségeim, mi rejlik a személyiségem sötét oldalán, és mik azok, amiktől időnként jó embernek érezhetem magam.

Sokszor nézegetem a lányaimat, a viselkedésüket. És sokszor érzem azt, hogy nagyon-nagyon rosszul csinálom. Normális állapotaimban tudom, hogy mi mindent szeretnék megadni nekik, hogy ehhez nekem mennyi mindenben kell, muszáj fejlődnöm. Hogy tudnom kellene uralkodni az indulataimon. Hogy képesnek kellene lennem higgadtnak, nyugodtnak, türelmesnek maradni. Hogy ha egyszer az eszemmel látom-tudom, hogy itt éppen egy játszma zajlik, amiben csak vesztes lehetek, akkor ki kellene tudnom lépni a helyzetből, nem eljátszani a szerepemet (ahogy azt a klienseimmel szemben számtalanszor képes vagyok/voltam megtenni), és mégis tovább kiabálok, és mégis folytatom a rám osztott szerep szerint az előadást, ami törvényszerűen végződik - hisz így írja elő a szövegkönyv - a hisztiben, sírásban, hogy később én érezzem magam rettenetesen rosszul.

Nagyon ritkán előfordul, hogy meg tudok szakítani egy-egy játszmát. Egy kis humorral, öleléssel, kedvességgel oldhatom a feszültséget, és hiszti helyett barátságos, édes, melengetős hangulatot tudok varázsolni. Ilyenkor érzem azt, hogy jól csinálom. De ez, sajnos, nagyon ritkán fordul elő. A fáradtság, az energiahiány, a napi feszültségek annyira be tudnak darálni (holott tulajdonképpen nem csinálok semmit, csak ellátom a háztartást és igyekszem a lányokkal is sokat együtt lenni), hogy képtelen vagyok elnevetni magam, amikor kellene, hogy nem tudok könnyedén venni egy-egy helyzetet, csak véresen komolyan, idegesen, kiabálva.

Elnézem Dórát. Látom, ahogy a viselkedésében mennyire ismétli az én dolgaimat. Ebben persze vannak jó dolgok is, például hogy már esténként ő is "olvas" nekem mesét, azaz a sokszor hallott Anna, Peti és Gergő-történeteket meséli el nekem, szinte szó szerint. Imádom érte. Aztán az, hogy az utcán mindenkinek hangosan köszön (és látva más, szintén falun nevelkedő gyerekek viselkedését, ez engem büszkeséggel tölt el). Vagy azt is, hogy nagyon segítőkész, mindig és mindenkinek. Iszonyú aranyos, mikor a húgát pesztrálgatja, ahogy tőlem látja. És az is ilyen, ahogy a tőlem hallott, egyáltalán nem három és fél éves mondatokat, magyarázatokat újra elmondja, és látszik, hogy érti is, miről beszél. Hogy hatalmas szókincse van. Hogy fantasztikusan kezeli a számítógépet, szerintem jobban, mint a mamája (bocsi, anyukám :-D).
De ott vannak a rosszak is: ha valami nem sikerül neki, dühöngeni kezd, dobálja a játékokat, kiabál, sír, és az első rossz tapasztalatnál feladja, nem próbálkozik tovább. Hogy ha a tesója számára nem tetsző dolgot csinál, simán rácsap. Hogy türelmetlen, hisztis, kiabálós. És persze, masszív önbizalom-hiánya is van, és ő is rettentően fél a mindenféle bogaraktól (na jó, ennek az az előzménye, hogy szombaton bejött hozzánk egy óriási lódarázs, és pont a Dóra kezében tartott pepéjét szúrta ki magának. Iszonyúan pánikba estem, kiabáltam neki, hogy dobja el a kezéből a pepét, de persze, utólag végiggondolva ennél nagyobb marhaságot nem is mondhattam volna. A pepe a biztonság forrása, ami mindig vele van, ha valami baj van, hát persze, hogy képtelenség azt mondani, hogy egy olyan helyzetben, amikor anya láthatólag halálra rémült, épp a vigasztalót dobja el magától. De akkor, ott csak a pánik volt, meg a menekülés - ahogy arrébb szállt, berohantunk a szobába mindhárman, rácsuktuk a konyhaajtót a zaklatónkra. Ember hazaérkezve bátran szembeszállt a gonosszal, és hősiesen végzett a sárkánnyal :-). Azóta Dóra az utcán is fél mindenféle repülő rovartól, még a légytől is... Tisztára, mint az anyja :-D).

Amikor bosszankodom a viselkedésén, a benne lévő dacon, öntudaton, akaratosságon, hisztis hajlamom, mindig újra és újra emlékeztetnem kell magam: ezt ő nem magától találja ki. Viselkedésével engem tükröz, nekem mutatja meg, milyen vagyok valójában.

Nagyon sokat töprengek azon, hogy tudnék jobb, különb lenni, hogy ő is más legyen. Közben pedig pontosan tudom, hogy lassacskán elkések a változással: a személyiségébe kitörölhetetlenül beleírtam önmagam sötét oldalát is.

 

 

Címkék: gyerek gyereknevelés

A bejegyzés trackback címe:

https://eletfalun.blog.hu/api/trackback/id/tr231042996

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása