Börtön

Bár a falusi élethez nem sok köze van, de mivel a munkámról imádok beszélni, nem maradhat ki a blogból ez sem :-).

Először is szeretném tisztázni, hogy aki az amerikai filmekből látott börtönre asszociál, az nagyon messze jár a valós magyarországi képtől. Itt egészen másként működnek a börtönök, úgy törvényileg, mint építészetileg és gyakorlatilag is. Nem fogok erről hosszasan írni, mert az én munkámhoz túl sok köze nincs, de leginkább úgy lehet elképzelni egy letöltő intézetet (tehát ahol nem a bírósági ítéletre várakozó előzetesen letartóztatottak, hanem a már jogerős ítélettel rendelkező elítéltek vannak), mint egy szigorú kollégiumot vagy munkásszállást. Vannak az országban jobb és rosszabb állapotú börtönök, vannak olyanok, ahol tíz-húsz ember van egy zárkában, és van olyan, ahol egy-kettő, legfeljebb három. Ahol sokan vannak egy légtérben, ott több a konfliktus, zsarolás, zaklatás is, a kisebb férőhelyesekben - bár ott is van példa az előzőekre - általában kisebb eséllyel bántják-sanyargatják egymást a fogvatartottak.

A börtönben a pszichológus elég furcsa helyzetben van, valahol lebeg a két világ között. A büntetés-végrehajtás elvileg szakértőként alkalmazza, alapvetően a feladata az lenne, hogy jósolja be, adott elítélt hogyan fog viselkedni a büntetése alatt, illetve foglalkozzon a problémás emberekkel, akik ilyen-olyan okok miatt rászorulnak a lelki támogatásra. A lebegés abból adódik, hogy pszichológusként alapelve a titoktartás, a kliens védelme, a bizalmi kapcsolat kialakítása, míg büntetés-végrehajtási dolgozóként elsősorban az intézmény érdekeit kell szem előtt tartania. Ebből következően a többi "smasszer" gyanakodva néz a pszichológusra, részben elvből (agyturkász, csak hülye lehet), részben pedig mert az a fogvatartott érdekeit igyekszik védeni a smasszerral szemben. A fogvatartottak meg gyanakodva néznek a pszichológusra, részben elvből (nem vagyok én bolond, nem kell nekem pszichológus), részben pedig mert az a smasszerek közé tartozik, tehát csak rosszat akarhat. Az első két-három évem arra ment rá, hogy tőlem telhetően elsajátítsam ennek a kötéltáncnak a lépéseit, hogy a kecske is jóllakjon, a káposzta is megmaradjon, de én is el tudjam végezni azt, amit én igazán a munkámnak tartok.

Mert persze én nem lennék én, ha megelégednék azzal, amit a szervezet munkámul kiró. Természetesen azt is elláttam, szerintem nem is rosszul, de közben igyekeztem megtalálni azt a rést, ahol igazán pszichológus lehetek. Szerencsére a munkaköri leírásomban volt erre utalás, vagyis "megengedték", hogy a rám szabott adminisztratív-szakértői feladatok mellett terápiás beavatkozásokat is végezzek.

A pszichológiában elég sok helyütt szó esik arról, hogy a disszociális személyiségzavar (régebben pszichopátiának hívták, csak túlzottan átment a köznyelvbe negatív konnotációval a pszichopata, ezért újabb diagnosztikus rendszerekben antiszociális vagy disszociális szem.zavar lett belőle) pszichoterápiával nem igazán gyógyítható, elvégre a pszichopata három jellemzője, hogy nem szeret, nem szorong, nem tanul. Márpedig a pszichoterápia alapja, hogy legyen megfelelő erősségű-hőfokú-teherbírású kapcsolat a kliens és a terapeuta között (nem muszáj, hogy szeresse, gyűlölheti is, de kötődnie mindenképpen kell a terapeutához, különben az első nehézségnél kilép a terápiából), legyen "betegségnyomás", azaz a kliens tudja és érezze is, hogy neki valami baja van ("normális" embereknél ez szokott szorongásban is testet ölteni), és a pszichoterápián tapasztaltakat legyen képes a mindennapi életben is alkalmazni (azaz tanuljon belőle). Szóval amikor arra adtam a fejem, hogy márpedig mégis megpróbálok egy-két arra motivált elítélttel kezdeni valamit, ami talán a hosszú távú fejlődésükben pozitív változásokat okozhat, nem igazán pehelysúlyú feladatot vállaltam :-)...

Tény, hogy a rengeteg, általam megismert elítélt közül viszonylag kevés akart megváltozni. A pszichopaták (én ennél a szónál maradnék, a szem.zavart marha sokáig tart begépelni, de értse mindenki alatta a "kora serdülőkora óta a társadalmi normákkal tudatosan szembehelyezkedő, bűnözői életvitelt folytató"-t) nagy része azt gondolja önmagáról, hogy ők teljesen rendben vannak, a világ az, ami rosszul van összerakva. Ha lebuknak, az valaki más hibája, ha nagy ítéletet kapnak, akkor rossz volt az ügyvéd vagy pikkelt a bíró, és ha leülik a büntetésüket, nem tanulnak belőle, hogy többet ilyet nem szabad csinálni, hanem azt tanulják meg, hogy legközelebb ügyesebben, fifikásabban kell csinálni. Ezzel a fajta mentalitással valóban nem sokat tud kezdeni egy pszichológus, mert hát nekünk bizony az kell, hogy a kliens is akarja, nem tudunk lelki erőszakot elkövetni mások akarata ellenére :-).


Itt most tennék egy kis kitérőt, mert kezd túl sablonos lenni a kép: a börtönökben lévő elítéltek természetesen nem mind pszichopaták, sőt, nagy részben nem azok. A megélhetésileg lopók, jobb életre vágyó betörők, gondatlan elkövetők, pedofilok stb. nem ilyen személyiségzavarban szenvednek, ha van, akkor lelki deformitásuk más természetű. Amiről én írni szeretnék, az viszont annak a - nem elhanyagolható mennyiségű, de nem többségben lévő - rétegnek a terápiás megközelítése, akik valóban felmutatják a könyv szerinti antiszociális személyiségzavar tüneteit. Ők általában kifejezetten erőszakos bűncselekményért kerülnek be (rablás, zsarolás, emberölés, stb.), többségük életvitele a bűncselekmények elkövetésére alapul, rendes munkájuk, legalábbis hosszú időre sosem volt, tartós érzelmi kapcsolatunk szintén nem.


Persze azért volt olyan, aki mégis változni akart. Ki azért, mert volt annyira intelligens, hogy első bűntényesként körülnézett a börtönben, és rájött, nem akarja úgy végezni, mint az ötven éves, harmadjára visszatérő, harminc év alatt alig egy-két évet kint töltő társa, aki huszonöt évesen pont olyan lehetett, mint ő. Volt olyan is, aki nem látott be semmit, csak unatkozott, és szeretett volna beszélgetni, ám a beszélgetések során fel lehetett benne kelteni a vágyat a tartós kapcsolat kialakítására (mármint hogy majd szabad emberként képes legyen rá, hogy egy hónapnál több időt töltsön ugyanazon nő társaságában, és ne csalja meg :-D), ami elégséges volt a változás megindítására. Egy pszichopata terápiája nem kifejezetten rövid, általában két év legalább, heti rendszerességű találkozásokat számítva. Szerencsére a börtönben egy dolog egészen biztosan adott: az idő :-). Nem kell, hogy minden találkozás pontosan ötven percig tartson, mert jaj, már ott vár a másik kliens az ajtóban (hiszen akkor állítják elő az elítéltet, amikor kérem), és nem kell, hogy néhány hónap alatt eredmény legyen, mert évek állnak rendelkezésre. A börtönben - a többi elítélten kívül - leginkább az unalom az, amitől nagyon szenvednek a rabok. Minden nap egyforma, vagy majdnem egyforma, várni alig van mit, legfeljebb - ha van kivel - a havi egy beszélőt vagy a csomagot lehet. Azonos a napirend minden nap, nem változik a meló sem, és a társaság sem túl változatos :-). Egy ilyen deprivált környezetben üdítő változatosságot jelent(het) hetente egyszer elmenni a pszichológushoz, és beszélgetni vele, még ha az általa feltett kérdések sokszor dühítőek vagy nagyon zavaróak.

Az egyik legnagyobb sikerélményem ezen a területen az volt, amikor egy már szabadult, általam közel két és fél évig istápolt volt elítélt felhívott (ez azért már önmagában nagyon ritkán fordul elő), és közölte, hogy teljesen tönkretettem az egzisztenciáját. Nem igazán értettem, mire akar kilyukadni, de elég gyorsan kiderült: korábban, ha alkalmi munkára volt szüksége, elment ipari alpinistának tornyokat mosni, víztornyot foltozni, mert mint vérbeli pszichopata, természetesen nem félt a magasságtól sem. A kezelés hatására - ezt már a börtönben is tudta - eljutott odáig, hogy ugyanolyan mindennapos szorongásai lettek, mint a "normális" embereknek, épp ezért mikor megint elment volna tornyot mosni, úgy a negyedik emelet magasságában elkezdett annyira szédülni, hogy más munka után kellett néznie :-). Nos, ez számomra olyan visszajelzés, ami alapján azt gondolom: igenis lehet (és szerintem kell is) pszichopatákat eredményesen kezelni, egészen addig, hogy megtanulnak szeretni és szorongani is... (Ja, egy másik illető az esküvőjére akart volna meghívni, merthogy neki meg sikerült normális párkapcsolatra szert tennie :-D.)

Ezt itt most be is rekesztem, mert nagyon alapos okkal tartok tőle, hogy rajtam kívül ez senkit sem érdekel. Persze, szívesen mesélnék ennél konkrétabb történeteket is, de ahhoz előbb látni szeretném, mennyire nyomja le szegény blog amúgy sem túl nagy látogatottságát a téma :-).

 

Címkék: bűnözés hivatás

A bejegyzés trackback címe:

https://eletfalun.blog.hu/api/trackback/id/tr801083085

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

kurugla 2009.04.24. 08:13:55

le a kalappal előtted! hogy jut el valaki ahhoz az elhatározáshoz,hogy a börtönben dolgozzon kemény fiúk között?igazi kihívás!!

péterlovag (törölt) 2009.04.25. 08:51:55

Engem nagyonnagyonagyonnagyonnagyonnagyon érdekel ez a téma, úgyhogy tessék nem elhanyagolni! :)
És én továbbra is fenntartom, hogy ez az egyik kedvenc blogom! ;)

m e o w · http://eletfalun.blog.hu/ 2009.04.25. 14:28:21

@kurugla: Köszönöm, de nem érdemlem meg a kalapemelést. Igazából börtönben sokkal biztonságosabb dolgozni egy pszichológusnak, mint pszichiátrián, és egyszerűbb is. A pszichiátriai kezeltekkel sokkal több a baj...

m e o w · http://eletfalun.blog.hu/ 2009.04.25. 14:29:37

@péterlovag: Csak a Te kedvedért írok róla még egyet, bár a látogatottsági adatok teljes mértékben engem igazoltak a témával kapcsolatban :-). Sokat segítene, ha kérdeznél párat, hogy igazából mi érdekel, mert akkor fókuszálni tudnám túltengő mesélési hajlandóságomat :-).
És köszönöm!

péterlovag (törölt) 2009.04.26. 07:31:52

Igazából magam sem tudom, mi érdekelne... Egyáltalán nem tudok a témában bármit is felhozni, nekem teljesen új ez az egész pszihológia-dolog. Épp ezért írj kérlek arról, ami éppen eszedbe jut! :)
Én el fogom olvasni és élvezni is fogom, ne aggódj! ;)

Fuszeres Eszter · http://www.fuszereslelek.hu/ 2009.04.28. 13:59:08

Szia, nekem is nagyon tetszik, sőt az egész blogod, a 2. posztodnál találtam rá, és azóta visszajárok, hogy tudatosítsam magamban, nem szabad falura költöznünk, és a fiamat kivenni a keservesen kifizetett, de nagyon jó magánoviból.
Pedig a szívem nagyon vágyik egy olyan kis házra, amit most épp eladni készültök!

m e o w · http://eletfalun.blog.hu/ 2009.04.28. 16:28:24

@Fűszer és Lélek: Wow! Köszönöm, Eszter! Igazából nem gondoltam, hogy olvasol :-). Tény, hogy én minden nap a blogoddal kezdek - bár veled ellentétben én nem szeretek főzni, szégyellem is magam - mert imádom a stílusodat. Amikor olvastam a kis ház-álmodról, éreztem, hogy ebben nagyon sok a hasonlóság köztünk, csak te nem állandóra, csak néha-napjánra gondoltad a parasztházat, nekem meg ez volt az álmom. Ebből is látszik, hogy neked van igazad, városon kell élni, és időnként kiszakadni, messzire szaladni onnan.

Fuszeres Eszter · http://www.fuszereslelek.hu/ 2009.04.28. 19:30:26

@m e o w: Igen, de azóta máson gondolkodom :-)
Már annak is utána jártam, hogy lehetséges az, hogy a gyerek 2 óvodába jár, és ilyen az iskoláknál is működik. Már csak a lottón kéne nyerni, mert ugye két lakás kell a két óvodához...