Vakfolt

Amikor valaki pszichológus szeretne lenni, az szerencsés esetben a képzése során részt vesz önismereti foglalkozásokon (a szerencsés eset azt jelenti, hogy ha meg tudja fizetni, mivel az egyetemi képzésnek ez nem része, sajnos). Ezek során meg kell tudnia, melyek azok a területek, amik számára - személyes érintettsége, megoldatlan konfliktusai miatt - segítőként nehézséget jelentenek, vagyis ahol nem tud elég hatékony lenni, mivel ő maga sem oldotta meg sikeresen a saját hasonló problémáját. Ezeket nevezik "vakfoltnak".

Számomra elég hamar kiderült, hogy nem vagyok képes mit kezdeni a gyásszal. Nem a halállal, azzal nincs bajom (bár tény, hogy nem tudnék a Hospice-ban dolgozni), az elmúlás, mint az élet része teljesen rendben levő dolognak látszik. Ami nekem nehézséget okozott, az az ittmaradók segítése, hogy megéljék-feldolgozzák, hogy elment, nincs többé a számukra fontos személy. Igyekeztem a saját ezirányú problémámat feldolgozni, megélni a korábban nem átélt, szőnyeg alá söpört gyászomat, de éreztem, hogy valahogy nem megy igazán, ezen a területen nagyon sok hiányosságom van.

Nem véletlen, hogy a börtönben rettegtem a halálhírektől. A fogvatartottak leveleit - ez nem titok - biztonsági okból ellenőrizni kell, azaz átolvassák, átnézik az ezzel foglalkozó kollégák. A beérkező gyásztáviratok, temetési értesítők tartalmáról tehát hamarabb tud a személyzet, mint az érintett elítélt. Mint pszichológusnak, természetesen kéznél kell lennem, egyfelől maga a hír közlése is lehetett a feladatom, de ha az nem is az én dolgom volt, utána mindenképpen beszéltem az adott fogvatartottal, leggyakrabban annak eldöntése végett, hogy engedélyezhető-e a temetésen való részvétele. (Ennek további technikai részleteibe inkább nem mennék bele, a lényeg, hogy elég gyakran kerültem abba a helyzetbe, hogy a veszteséggel éppen csak szembesült emberrel kelljen beszélgetnem.)

Szerencsére időközben beíratkoztam némi továbbképzésre (a pszichológusoknak ugyanúgy szakvizsgázniuk kell, mint az orvosoknak), és mint számomra leginkább kézenfekvőt, a krízistanácsadást választottam szakiránynak. Itt sokszor és sok oldalról beszéltünk a halálról, haldoklásról, gyászról, épp ezért az ide vonatkozó szakirodalomban is mélyebben elmerültem. Amikor témát kellett választani a szakdolgozathoz, teljesen egyértelmű volt: a gyászról fogok írni.

Nem tudtam azonban kiszakadni az általam űzött sajátos terület vonzásából, tehát nem csak úgy, egyszerűen gyászról akartam írni. Engem az a speciális terület érdekelt, hogy hogyan éli meg a gyászát az, aki saját maga tehet róla. Az emberöléseknek van egy egészen speciális változata: amikor valaki azt öli meg, akit a legjobban szeret (és persze, ezzel egyidejűleg nagy valószínűséggel a legjobban gyűlöl is egyszerre, másként nem őt, hanem saját magát ölné meg egy konfliktushelyzetben). Két elítélt is volt, akikkel már hosszabb ideje beszélgettem, bár nem erről a témáról. Egyikük élete szerelmét, az akkor már tőle elvált feleségét ölte meg, másikuk az édesanyját. Nem volt túl nehéz megkérnem őket arra, beszéljenek arról, hogyan is jutottak el a bűncselekmény elkövetéséig, és hogy az azóta eltelt években hogyan élték meg az egyszerre gyászt és bűntudatot is jelentő hiányt.

Ebből a két történetből, és az azt követő tanácsadásból sokkal többet tanultam meg a gyászról, a bűntudatról és a gyilkosságról, mint az összes (egyébként kiváló, rendkívül használható, olvasmányos és érdekes) szakirodalomból együttvéve. Rengeteg olyan érzelemmel lettem gazdagabb, amik azóta is velem vannak. És nagyon sok dolgot megtudtam önmagamról, a saját gyásszal kapcsolatos dolgaimról is. Azóta nem számít "vakfoltnak" nekem a gyász.

(Akit ennél bővebben érdekel, az ELTE Pszichológiai Intézetének könyvtárában D-1728 szám alatt megtalálja a szakdolimat :-P.)

És aki nem megkerülhető a témában, és halála, elmúlása rettentő űrt hagyott maga után:

 

 

Címkék: bűnözés tanulás hivatás

A bejegyzés trackback címe:

https://eletfalun.blog.hu/api/trackback/id/tr71105297

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.