Krízis

Pszichológusként kifejezetten imádom a krízishelyzeteket (na, átélni már nem annyira, de általában meg szoktam benne találni a pozitívumot). Az emberi élethez teljesen hozzátartozik, hogy időről időre alkalmazkodni kell a megváltozott körülményekhez, ilyenkor éljük át ezt a kellemesnek egyáltalán nem nevezhető állapotot, mely azonban alkalmat ad egy sor olyan változásra, amit enélkül egyáltalán nem tennénk meg, azaz lehetőséget teremt a személyiség fejlődésére, ami, lássuk be, felnőtt korban már nagyon nehéz szokott lenni.

Sokféle krízissel szembesülünk életünk során, és nem csak a negatív életesemények (betegség, közeli hozzátartozó halála, válás, stb.) azok, hanem az általában pozitívként értékelt, várva-várt változások is, például a gyermek születése-szülővé válás, de akár az esküvő-összeköltözés is lehet kritikus. Nekem személy szerint kétfajta krízis "jön be" legjobban, amivel a leginkább tudok dolgozni (a többivel is, természetesen, de ezek külön csemegét jelentenek), az egyik a házassági krízis, amikor azonban a felek nem a válásban gondolkodnak (egyébként az a legegyszerűbb, de sokszor nem a legjobb megoldás), hanem mindketten szeretnék megtartani a kapcsolatot, de ezt saját erőből már nem tudják megoldani, ezért fordulnak tanácsadóhoz. A másik hazánkban kevésbé ismert, bár szerencsére egyre több szó esik róla, ez az életközepi forduló. Nagyjából harminc és negyven éves kor környékén jön el az az időszak, mikor a halandó ember felméri: elérkezett életútjának delelőjére, és azt is felméri, mi mindent ért el eddig, mit akart anno, 18 évesen, és mit szeretne majd 60 évesen. Ugye, hogy mekkora a különbség? Na, ez okozhat kisebb-nagyobb kríziseket, van, akiknél épp csak egy futó gondolat, de van, akinél akár öngyilkossági kísérletig fajuló depresszióval jár.

A krízis igazából jó: fellazítja a felnőtt korra már megmerevedett személyiség-struktúrát, és ugyan mindenféle külső-belső szenvedés árán, de lehetőséget teremt valami újra. Vég is, hiszen krízisben valami mindig véget ér az életünkben, ha más nem, egy adott szakasza, de akár egy házasság, a szülőtől való függés, egy adott élethelyzetből való kimenekedés is múlhat rajta. Ugyanakkor kezdet is, hiszen ha nem fúlunk bele, ha nem törődünk bele, hogy az élet ennyi, és nem több, meg kell tanulnunk együtt élni a kínjainkkal, hanem szisztematikusan végig megyünk a problémákon, megkeressük azok megoldásait, vagy jövőbeli megoldásait, akkor egy minőségileg jobb, élhetőbb, boldogabb életet, rugalmasabb, erősebb személyiséget nyerhetünk rajta.

Krízisben a professzionális segítő (elnézést a csúnya szóért, de itt nem írhatom, hogy pszichológus, mert krízisintervencióval nagyon sokan foglalkoznak, a lelkésztől a szociális munkáson át a telefonos segélyszolgálat dolgozójáig) dolga egyfelől az, hogy felmérje, szükséges-e kórházi/gyógyszeres kezelés (időnként, bizonyos helyzetekben, pl. akut öngyilkossági veszélyeztetettség esetén igen), mennyire erős az adott személy, és ha úgy látja, a megoldásra van reális esély, akkor a kritikus helyzet átbeszélésével, a személy megküzdési képességeinek felmérésével kell segítenie a klienst. Ez sokszor egyszerűbb, mint így első hallásra látszana: a krízisben lévő benn kuksol egy gödör alján, ahonnan nem és nem tudja észrevenni még a teljesen nyilvánvaló dolgokat sem, amik/akik segíthetnének neki a megoldásban. Ugyanakkor legtöbbször depressziós is, ami miatt késztetése sincs rá, hogy kimásszon a gödörből, a depresszió ugyanis az önsajnálatra sokkal inkább motivál, mint a megküzdésre. Így általában négy-öt beszélgetés elegendő szokott lenni arra, hogy az adott krízishelyzetre reális, jó megoldás szülessen, ami alkalmat nyit nem csak az aktuális esemény feldolgozására, de a megküzdési képességek ugrásszerű fejlődésére is.

Egy dolgot azonban a professzionális segítőnek sosem szabadna elfelejtenie: a kliens és a barát/családtag nem ugyanaz. Sosem szabadna egy épp krízist átélő barátnak, családtagnak azzal az attitűddel válaszolni, beszélgetni vele, mintha egy segítséget kérő kliens ülne előtte. A barát/családtag nem vár megoldást, nem szeretné, hogy megoldjuk az életét, legfeljebb csak támaszt, bátorítást, megerősítést vár. Belenyúlni a gyenge pontokba, megpróbálni fellazítani a struktúrát, hogy minél hamarabb megoldódhasson a helyzet (mert hát el kell jutni a gödör fenekére, csak onnan van felfelé út), hogy gyorsabban túl legyen a helyzeten az adott barát/családtag, nem szabad. Mert esetleg a professzionális segítő elveszítheti a barátját/családtagját, ha merő jó szándékból ugyan, de rosszat szól, alkalmatlankor.
 

 

Címkék: hivatás

A bejegyzés trackback címe:

https://eletfalun.blog.hu/api/trackback/id/tr541271060

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Fuszeres Eszter · http://www.fuszereslelek.hu/ 2009.07.27. 16:57:16

És a hisztiről mi a véleményed? Jelentem nekem elmúlt :-)
Igaz, kicsináltam a környezetem, de bevallom, jó érzés volt.

m e o w · http://eletfalun.blog.hu/ 2009.07.27. 17:27:58

@Fűszer és Lélek: Hisztizni én is szoktam, sokszor ok nélkül is (már ha nem tekintünk oknak egy frontos időjárást, ugye, mert az engem kicsinál). Várom a levelet ám! :-)

péterlovag (törölt) 2009.08.01. 20:00:42

Na. Az ilyen bejegyzésekért olvasom én ezt a blogot. Imádom ahogy írsz. :D