Indulatok

Kissé elszabadultak az indulatok a kmk-n, a szívem csücske blogon, erről ez a bejegyzés is tanúskodik. Igyekszem nem a szívemre venni, de muszáj némi személyes kommentárt hozzáfűznöm, amivel viszont nem szeretném azt a blogot terhelni, így itt kap helyet.

Mint már többször áradoztam róla, nagy rajongója vagyok annak az oldalnak, és rettentő nagy kihívásnak-megtiszteltetésnek érzem, hogy én is írhatok időnként oda posztokat. Úgy érzem, az eltelt idő alatt valamennyit sikerült fejlődnöm, talán már nem írok annyira csapnivaló posztokat, mint eleinte, és reményeim szerint -sg-nek is kicsit kevesebb munkát jelentek, mint a kezdetekkor, amikor igen sokat kellett javítania a zsengéimen. Persze, most is sokat muszáj szegénynek átírni-rendezgetni a kesze-kuszaságaimban, de remélem, lesz ez még jobb is.

Amit a kedves kommentelők nem látnak-tudnak: mire egy-egy játék posztja megszületik, általában öt-hat másik játékot kipróbálok, amit pedig megírok, azt végigjátszom, vagy legalábbis képességeimhez mérten a legtöbbet kihozom magamból. Teszem ezt egyfelől azért, hogy amit leírok, az valóban hiteles legyen, másrészt azért, hogy tényleg csak olyan játékot ajánljak, amivel én is jól és szórakoztatóan eltöltöttem az időmet. Tény, hogy az általam válogatott játékok nem tetszenek, nem is tetszhetnek mindenkinek, de ezt azért már sikerült megemésztenem. Az is tény, hogy nagyon kevés fajta játék iránt érdeklődöm, a lövegtorony, az agyatlan lövöldözős és a túlzottan ügyességi alapokra épülő nem az én műfajom. Szóval gyarló ember vagyok, de igyekszem a saját képességeimhez mérten a maximumot nyújtani.

Eddig is sokszor megkaptuk kommentekben, hogy mióta többen írjuk a blogot, romlott a színvonal, rosszabb lett az oldal, elveszett belőle az egyediség varázsa. Ezzel nem is kívánok vitatkozni, ha valaki így gondolja, az személy szerint belőlem annyit vált ki, hogy próbálok még többet, még jobbat nyújtani, megtalálni a legújabb-legjobb játékokat, és azokat gyorsan, jól megírni.

Most viszont az történt, hogy -sg- kitalálta: legyenek facebook-os játékok is. Anyukám kedvéért leírom: ez egy közösségi oldal, hasonlít az iwiw-hez, csak annál sokkal többet nyújt. Például van jó néhány olyan flashjáték, ami csak ott játszható, más oldalakon nem elérhető. Ráadásul ad egy olyan pluszt, hogy az ember az adott játékban, ha azzal más ismerősei is játszanak, össze tudja mérni magát velük, mert az ő eredményeiket is láthatja. Korábban többször előjött a kmk-n, hogy kellene valami házibajnokság-szerű, valami olyan lehetőség, ahol egymással is megmérkőzhetünk, ki mennyit tud, milyen eredményeket ér el az egyes játékokban. Adódott a lehetőség, hogy a facebook oldalain ezt könnyedén meg lehet tenni: ha a versengeni akarók ismerősnek jelölik a közveszélyes munkakerülőt, akkor eredményeik láthatóvá, összehasonlíthatókká válnak. Emiatt indult el a facebook rovat.

Namármost. Ha az ember, mint olyan, logikus módon gondolkozó állatfaj lenne, a következőt gondolná végig:

     Regisztrálva vagyok-e a facebook-on?
       → Igen → akarok-e játszani a többiek ellen? → igen → játszom, örülök
                                                                             → nem → mást játszom
       → Nem → akarok-e játszani a többiek ellen? → igen → regisztrálok, játszom
                                                                             → nem → nem regisztrálok

Ennyi. Ebben nincs túl nagy dráma, igaz? De az ember nem logikus módon gondolkozó állatfaj, tehát mindig lesznek, akik a következő típusokba tartoznak:

  1. A gyanakvó
    Nem regisztrál soha, semmit, sehová. Csak ahová nagyon muszáj, de ott is a lehető legkevesebb adatot adja meg, azok sem valódiak. Ha bárki megemlít neki bármilyen közösségi oldalt, azonnal elfogja a félsz, hogy fel kell adnia a névtelenségét, kénytelen lesz kibújni a rejtőzködésből, valaki megtudja róla, hogy a hangzatos nick mögött épp Gipsz Jakab áll, aki ennyi éves, ennyi kiló, ezt csinálja, ilyen alsónadrágot hord, és persze, ha regisztrálna oda, rögtön rájönnének, hogy öt évesen még bepisilt, és mindenki azonnal kicsúfolná miatta (na jó, ez sarkítva van, korrekten úgy hangozna: fél az intimitástól, attól, hogy ha megtudják, ki is valójában, azzal felfed egy csomó gyenge pontot is magából, megmutat olyan hiányosságokat is, amiket egyébként görcsösen titkolni igyekszik). A gyanakvó emiatt valami rettenetes összeesküvést gyanít az olyan egyszerű mondatok mögött, hogy ha akarsz, gyere, és játssz velünk. Szerinte ez nem ezt jelenti, hanem hogy azonnal mondd meg, ki vagy, honnan jöttél, mivel lehet téged támadni, hogyan tudunk ártani neked, családodnak, bárkidnek. És persze, mivel ezt látja a kérdés mögött, rettenetesen felháborodik rajta, kikéri magának, és minden felgyülemlett negatív indulatát arra a személyre zúdítja, aki azt merte kérdezni: jössz játszani? Ilyenkor valamennyi kisebbrendűségi érzése, elfojtott dühe, napi frusztrációja kanalizálódik az adott személyre és tárgyra, megnyilvánulásai éppen ezért az adott helyzetben inadekvátak, eltúlzottak, a nyuszikás "cseszd meg medve a fűnyíródat" szindrómában csúcsosodnak ki.
  2. A nem kellően tájékozott
    Sosem regisztrált még közösségi oldalon, nem tudja, hogyan kell, és amikor első nekibuzdulásában megpróbálja, valami triviális akadály kerül elé, amit nem tud - információ-hiány miatt - leküzdeni. Mivel szereti azt gondolni, hogy ő jobb másoknál, de legalább ugyanolyan jó, ezért nem kér segítséget senkitől, nem próbálja a problémát logikusan megoldani, nem. A frusztrációja azonnal dühvé és agresszióvá válik. Azt érzi, hogy adva van egy lehetőség, amiből őt kizárták, kirekesztették. Azt éli meg, hogy a többi gyerek remekül játszik az udvaron, jól szórakoznak, míg őt a tanár bezárta az osztályterembe, és nem engedi a többiek közé. Egy darabig orrát az ablaküveghez nyomva figyeli a többieket, majd iszonyú dühösen leül, és utálni kezd mindenkit: nem csak a tanárt, aki bezárta, hanem a többi gyereket, akik játszhatnak, a játszóteret, ahová ő nem mehet ki, az életet, ami így kitolt vele, és persze, önmagát, amiért nem mehetett ki. Ezt az utálatot pedig csak úgy tudja legyőzni-feldolgozni, ha ordít, tehetetlenségében hisztizik, toporzékol, és ha van, összetöri a keze ügyébe eső tárgyakat. Ez leginkább a róka "savanyú a szőlő" szindrómájához hasonlítható.
  3. A különc
    A különc abban éli ki magát, hogy ő különbözik. Életcélja, hogy ne legyen olyan, mint mások, mert nem akar beleolvadni a masszába. Elsőként regisztrál a közösségi oldalakra, ahogy azok létrejönnek, majd amikor már ötnél több ismerőse van (pontosabban ahogy megjelenik az első olyan, akit nem egyéniségnek, hanem masszának tart), azonnal törli magát, és új közösségi oldalt vadászik magának. A mások által emlegetett játékok, közösségi oldalak neki uncsik, leszólja, megveti őket, elvégre ő egy egyéniség, saját, önálló, a többiekétől különböző véleménnyel. Ő az, aki mindent kritizál, hiszen ő már mindent előbb kipróbált, megunt, otthagyott, mint mások. Egy jó különc egyébként rengeteg energiát fektet abba, hogy mindenhol ott legyen az első pár kipróbáló között, folyamatosan edzi-képzi magát, tehát alapvetően okos és tájékozott (pont ezért lehet minta mások számára, vezéregyéniség, amit ő elfogad, és persze, szörnyen un), de az állandó fikázás miatt mégsem igazán szimpatikus, bár őt ez nem is érdekli :-).

Nem menőzök most azzal, hogy a fent idézett típusokat tudományosan korrekt diagnosztikus címkékkel illessem, de persze, aki kíváncsi rá, annak kommentben elárulom :-). És csak remélem, hogy van olyan, akinek ismerősek lesznek máshonnan, más szituációkból.

Címkék: problémák kmk

A bejegyzés trackback címe:

https://eletfalun.blog.hu/api/trackback/id/tr141309979

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

péterlovag (törölt) 2009.08.18. 09:46:32

Te meow, én már komolyan imádom ezt a blogot. :D