Most sírok

Tegnap este azt tervezgettem, hogy ma milyen jókedvű, boldog bejegyzést fogok írni, de legkésőbb holnap. Ehhez képest most nagyon szomorú vagyok. Túlálmodoztam magam, és jól pofára estem.

Az történt, hogy szombaton volt itt két lány, akiket az életmódtáborban ismertem meg. Eljöttek kicsit beszélgetni, aranyosak voltak, jól eltöltöttük az időt. Mindketten elég kutyaimádók, és elszomorodtak, hogy a gyönyörű két kutyánknak nem tudunk új gazdát keríteni, és ha költöznünk kell, kénytelenek leszünk elaltattatni őket, mivel menhelyre nem akarjuk beadni, és nyolc évesen - ráadásul úgy, hogy párban szeretnénk őket tartani, mert imádják egymást - senkinek sem kellenek. Az egyik lány azzal ment el, hogy van egy ismerőse, aki épp most költözik el a szüleitől, vesz egy telket, és már gyártja a kutyaházat, mert be akar fogadni egy menhelyi németjuhászt, megkérdezi tőle, hogy nem akar-e kettőt.

Aztán épp, mikor mentek el, és nyitottuk a kaput, megállt előttünk egy osztrák autó, és egy olyan pár szállt ki belőle, akik korábban már az ingatlanügynökkel voltak itt nálunk. Szerencsére volt velük egy jó barátjuk, akinek van háza itt, Himodon, ráadásul osztrák-magyar, tehát beszéli a mi nyelvünket is. Kiderült, hogy néztek már egy csomó más házat is, ám most kettő között ingadoznak: a miénk, vagy a szomszéd faluban egy kockaház, szintén felújított, szép, nagyobb és jobb elrendezésű, viszont a miénk meg hangulatosabb.  Újra végigjártak mindent, teljesen el voltak olvadva, ráadásul a velük lévő, barátnői státuszú, helyi házzal is rendelkező hölgy igen győzködte őket, hogy inkább itt vegyenek, mert közelebb lesznek egymáshoz, nem kell autóba ülni, hogy meglátogassák egymást, ilyesmik. Ja, meg nagyon megtetszett neki egy régi taliga, ami az udvarunkon áll, és ember azt mondta neki, hogy megkapja, ha rábeszéli a barátait a vásárlásra :-).

Vasárnap felhívott a fent említett, kutya-akaró fickó, hogy eljönne a barátnőjével megnézni a két kutyát. Eljöttek, aranyosak voltak, nagyon tetszettek nekik Rikiék. Mondták, hogy csütörtökön jönnek értük, de addig még beszélünk. Oké.

Hétfőn az ügynök hozott egy másik párt, akik szintén beleszeretni látszottak a házunkba. Mindent megnéztek, megkérdeztek, látszott, hogy nagyon tetszik nekik (na jó, csak a történeti hűség kedvéért: vasárnap is hozott egy családot az ügynök, akiknek viszont annyira nem tetszett, hogy gyakorlatilag fújolva mentek ki az udvarról, szóval nem jön ez be mindenkinek, de a hétfőieknek láthatólag nagyon fekszik a stílus). Hétfő este ember felhívta az ügynököt, hogy akkor mi van, az meg mondta, hogy kettő tetszett nekik igazán, a miénk, meg egy másik, Szombathely mellett, majd talán szerdára kiderül, mit akarnak.

Kedden felhívott megint a kutyás fickó, hogy megint eljönnének, kicsit játszani a dögökkel. Jöttek, hoztak nekik ajándékot, itt voltak egész délután, elbeszélgettünk, jót játszottak, kifárasztották az állatkákat, és mondták, csütörtökön vagy pénteken jönnek értük. Én  meg egyre inkább azt éreztem, hogy sínen vagyunk, rendben lesz itt minden.

Este csak úgy megérzésből megnéztem az ingatlan.com-ot (nem szoktam egyébként, csak két-három havonta egyszer), és láttam egy lakást, amit pár napja tettek fel, és rettenetesen megtetszett, gondolatban már simán berendeztem, mi hol lesz és hogyan, mit kell még venni oda, hogyan fogunk ott élni, ilyenek. Álmodoztam.

Talán mondtam már: rettentő fatalista vagyok. Azt éreztem, hogy most aztán minden összejött: van gazdája az imádott kutyusainknak, nem kell őket megöletnünk, csak mert költözni akarunk. Van két osztrák pár is, akik beleszerettek a házunkba, és pillanatnyilag két ház között ingadoznak, de mindkettőnél van néhány érv, ami inkább a miénk mellett szól (az elsőnél a barátnő közelsége, a másodiknál az, hogy Himod közelebb van hozzájuk km-ben, mint a Szombathely melletti község). És van egy gyönyörű lakás, ami ránk vár, amiben kényelmesen, tágasan, jó elrendezéssel el tudnám képzelni az életünket. Tegnap egész este vissza-visszatérő álmodozás-rohamaim voltak a költözésről, lakásvásárlásról, festésről, apróságok beszerzéséről, munkába állásról (már azt is elképzeltem, hogy októbertől csak négy vagy hat órában dolgozom a gyes mellett, hogy legyen időm-energiám visszazökkenni a munkába, ne rögtön mélyvíz legyen, és hogy legyen lehetőségem elkezdeni valami magánrendelés-félét is tavasztól), gyerekek intézménybe adásáról, szóval az elkövetkezendő egy év komplett lezajlott a fejemben.

Reggel úgy ébredtem: ma lesz az a nap, amikor szól az ügynök, hogy van vevő. Rettentő jókedvű voltam, már tervezgettem a mai blogbejegyzést, ami arról szól, hogy hurrá-hurrá. Ehhez képest csörgött a telefon, és a srác azt mondta, hogy a szülei megtiltották, hogy két nyolc éves kutyát befogadjon, mert nekik csak egyetlen, fiatal kutya kell. A srác egyébként huszonéves, és épp most költözik el otthonról, tehát nekem ez a magyarázat elég hiteltelen, de gondolom, nem akarta azt mondani, hogy meggondolták magukat, úgyhogy inkább a szülők háta mögé bújt. Teljesen elkeseredtem, hogy kész, ha a domino első eleme nem dől le, akkor a többiből sem lesz semmi. Azért még volt bennem valamennyi remény, de nem, az ügynök sem telefonált, hogy hahó, megvan a vevő. Úgyhogy most sírok, nagyon. Van a fejemben egy teljesen elképzelt akcióterv, és van a valóság: még mindig maradunk, ahol és ahogy vagyunk. Brühühü.

Címkék: problémák kutyák parasztház

A bejegyzés trackback címe:

https://eletfalun.blog.hu/api/trackback/id/tr311324166

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.