Nyaralás - éttermi körkép

A rövid, gyakorilatilag négy napos nyaralás alatt öt különféle vendéglátóipari egységben fogyasztottunk ezt vagy azt. Az élmények igen sokfélék, épp ezért kerekítek is belőle némi leírást, egy részét elrettentésnek, hogy oda senki se tegye be a lábát, más részét kedvcsinálónak, az arrajáróknak, mert visszatérésre érdemesnek ítéltem meg az intézményt. Nem időrendi, hanem minőségi sorrendben haladok, a legrosszabbtól a legjobb felé.

Szerdán a keszthelyi kastélyozós-babamúzeumozós délelőtt után - mivel nem akartunk Keszthely belvárosában enni - útban a szállás felé, Alsópáhokon álltunk meg a Becsali csárdánál (lehet, hogy nagyon kocka vagyok, de nekem valahol az is jelzi egy hely igényességét, hogy van-e saját honlapja. Nos, ennek, meg a következőnek nincs, a link az iranymagyarorszag.hu-ra mutat, csak a tájékozódás kedvéért). Mivel akkor már hétfőn és kedden is húsételeket ettünk, az étlap tanulmányozása után (értsd: nem volt rajta semmilyen főzelék, és a vegetáriánus ételek kimerültek a rántott sajt, rántott gomba, görögsaláta hármasnál) úgy döntöttünk, hogy levest és desszertet fogunk kérni. A pincér egyébként udvarias volt, sőt, az italrendelésnél olyan figyelmes volt, hogy mikor szívószállal kértem a lányok narancslevét, akkor nem a mások számára egyértelmű megoldás (azaz, hogy poharat nem, csak az üveget hozza szívószállal) mellett döntött, hanem a poharak méretéhez igazodóan levágott a szívószálakból, és így töltötte ki a lányoknak a löttyöt, tehát az első benyomás még kellemetes volt. Az étel megrendelésénél elmondtam, hogy a lányokkal húslevest kérünk, ember meg vadragulevest enne. Itt beszúrt egy számomra értelmezhetetlen kérdést: ez előétel lesz? Néztem rá nagy bociszemekkel, hogy nem, ez leves lesz, nem előétel. Tényleg nem értettem, mit akar ezzel, az én szótáramban az előételt a leves előtt eszik, mert a leves az leves, vagy első fogás, de semmiképpen sem előétel. Talán itt kellett volna kicsit jobban elmélyednem eme szemantikai problémában, de tényleg fogalmam sem volt, mit akart ezzel kérdezni. Így nagy lendülettel rákanyarodtam, hogy utána kérünk gundel palacsintát és somlói galuskát. Bólogatott, majd távozott. Nem sokat, kb. 15 percet kellett várnunk, mire ismét megjelent az asztalunknál, kezében a két levessel és a két desszerttel, egyszerre. És közölte, hogy ő kérdezte, hogy előétel lesz-e a leves, mert szerinte(!) ezt nem egyszerre kellene kihozni, hanem egymás után. Nos, itt már erősen gondokodóba estem, hogy talán mégis hallgatnom kellett volna a megérzésemre, miszerint amit becsalinak neveznek el, az csak azért lehet, mert valami nincs rendben az üzletmenetben. Sebaj, neki akartunk látni az evésnek, gondolván, hogy gyorsan belapátoljuk a levest, és addig talán nem hűl teljesen ehetetlenre a szerintem csak melegen jó palacsinta. De a leves olyan, de olyan forró volt, hogy annak ellenére, hogy percekig fújogattam egyetlen kiskanálra valót belőle, Orsolya simán visszaköpte, mondván, hogy meleg, és én sem tudtam két kanálnál többet enni belőle. Tényleg annyira forró volt, hogy hiába volt minden fújás-várás, a benne lévő tartalom nem és nem akart meghűlni, égetett, mint a tűz. A negyedik kanálnál feladtam, mert akkor már kb. tíz perce csak fújogattam. Gondoltam, sebaj, majd a palacsinta feledteti e fiaskót, de nem. Szerintem - tessenek kijavítani, nem vagyok szakértő - a gundel palacsinta alapvetően egy diós töltelék, leöntve csokiöntettel, legalábbis leggyakrabban ez szokott lenni, sőt, néhány helyen még akár flambírozzák is. Nos, a négyrét hajtott palacsintában kizárólag a legbelső csücsökben sikerült némi tölteléket felfedezni, és az is dejó és porcukor egy a kettőhöz arányú keverékének tűnt izlelés alapján, (vagyis pocsékul édes volt, más íz nem volt felfedezhető) semmiképpen sem tejszínnel (de legalább tejjel), ezzel-azzal készült diótölteléknek, a csokiöntet meg egyszerűen semmilyen sem volt, még csak édes sem nagyon. A két palacsintából nagy nehezen egyet megettünk a lányokkal, de azt is inkább csak azért, mert éhesek voltunk, ha előtte tudunk enni a húslevesből, szerintem egy az egyben otthagyjuk. Ember sem volt elragadtatva, bár neki legalább a levese ehető hőmérsékletű volt, viszont a somlóinak nevezett valami (fagylaltoskehelyben hozták ki!) mindenre emlékeztette, csak édességre nem. Fizettünk, távozni készültünk, mikor a pincér megkérdezte, hogy nem ízlett a leves? Mosolyogva mondtam, hogy ízlett volna, csak ehetetlenül forró volt. Erre - kissé felháborodva - közölte: talán várni kellett volna vele még egy kicsit. Itt azért magamban gondoltam egy hosszút, de inkább gyorsan leléptem a szituációból. Lehet, hogy rosszul gondolom, de egy vendéglő (ráadásul második kategóriás, ezt az étlapra, de még a falakra több helyen is kiírták) nem igazán engedheti meg magának, hogy így reagálja le, ha egy vendég valamivel elégedetlen. Na mindegy.

Szerda este - mivel az ebéd igen gyalázatosra sikeredett - ismét étterembe mentünk, ezúttal a balatonszentgyörgyi Gulya Csárdába (nem, ennek sincs saját honlapja). Egyébként az összes többi vacsorát a szálláson, saját két kezecskémmel oldottam meg, de aznap tényleg annyira éhesek maradtunk ebédkor, és amúgy is csavarogtunk a Csillagvárhoz, hogy muszáj volt valami komolyabbat magunkhoz venni. Itt alapvetően roppant kedvesek voltak, szolgálatkész, gyors pincérek, megfelelő kiszolgálás, gyerekszék (ez egyébként minden felkeresett étteremben volt), szívószál, nem hűtött ital, és maga az épület is, a maga furcsa formájával, nem volt rossz. Itt az ütött szíven, hogy mennyire nem fordítanak gondot az állagmegóvásra: ezelőtt pár évvel csináltak egy fajátszóteret az étterem mellé. (Ez egyébként roppant jó húzás, magunkból kiindulva, mivel ahol van ilyen, ott az ételre várakozást nem végeérhetetlen kínszenvedésként éljük meg, ne piszkáld-nerohangálj-hagyd békén a nénit-ülj már meg egy kicsit-bocsánat, véletlenül összetört-kiborult, stb., hanem a játékkal gyorsan, kellemesen telik el az idő, nekünk is úgy tűnik, hogy gyorsan dolgoznak, még ha igazából pont annyi idő telt is el, mint a játszótér nélküli étteremben.) Volt egy mászókás csúszda, egy érdekes, láncra függesztett hinta, de az ülőkéje inkább hintalovat formázott, meg egy libikóka. A csúszdán közvetlenül a lecsúszós rész előtt hiányzott három vagy négy deszka, és ott bizony már másfél méter magasról esik le a gyerek, amelyik nem tudja átlépni ezt a hézaghiányt. A hintán épp az a fogódzkodó nem volt rendesen rögzítve, amibe a ráülő gyerek kapaszkodni tud (mert egyébként semmilyen más biztonsági eszköz nem volt rajta, ami fenntartsa). A libikókának letört a fogódzkodója, és a középső rögzítés sem tűnt igazán százasnak, szóval a háromból három játék nem ment át a saját "elég biztonságos, hogy ráengedjem a gyerekemet" tesztemen. Emiatt inkább csak nagy rohangászás lett a kerthelyiségben, meg ember felmászott Orsival az étterem kilátó-tornyába. Dórát viszont teljesen frusztrálta, hogy két másik család - sokkal nagyobb gyerekekkel, tehát olyan nyolc-kilenc évesek, akik azért jobban tudnak vigyázni magukra - vígan játszott, ő meg nem mehetett. Az étel finom volt, ehető hőmérsékletű :-), jóllaktunk, bőségesen. A desszertet utólag kértük, de azt is elég gyorsan kihozták. Összességében magára az étteremre itt nem lehet panaszunk, de nem látogatnék el még egyszer oda, pont a nem kellően karbantartott játszótér miatt. Ha nincs pénzük-igényük-lehetőségük megjavítani, biztonságosabb lenne inkább lebontani, mert így stresszforrás a szülőknek, veszélyforrás a gyerekeknek. Szerintem.

Csütörtökön nemes egyszerűséggel a keszthelyi kikötő bazársorának egyik pecsenyesütőjében ebédeltünk. Bevallom, míg ott ültünk, próbáltam memorizálni a nevét, hogy majd jól megírom, de nem sikerült, annyira tucatnév volt. Emberrel sült kolbászt kértünk kenyérrel és uborkával, meg kértünk külön egy adag sültkrumplit. Villámgyorsan megkaptuk (egyedül a krumplira kellett kicsit várni, de tényleg nem sokat), finom volt, sok volt, jó volt. A teljes nyaralás alatt itt ettek a legtöbbet a csajok, Dóra bevágta az egész adag krumplit, Orsolya meg kenyeret és uborkát evett, de rengeteget, alig győztem vagdalni neki. Nem mondom, hogy a gasztronómia csúcsa, de egyrészt simán elandalodtam gyerekkori emlékeimen (anyukám szombatonként mindig elment a piacra, és gyakran hozott onnan hurka-kolbászt reggelire, imádtam nagyon), másrészt a célt, miszerint jóllakjunk, teljesen sikerült elérnünk. A dolog mókás része, hogy míg más éttermekben mi adtunk borravalót, itt mi "kaptunk": a végösszeg 3010 Ft-ra sikeredett, és mikor ember átadván a három darab ezrest, elkezdett a pénztárcájában kutakodni párszáz forintnyi apróért, a hölgy nagylelkűen intett: hagyja csak, ennyi is elég. Én nem is fogadta el utána a fellelt aprót :-).

Kedden a bivalyrezervátumban láttunk egy kiírást, hogy bivalyból készült ételeket szolgálnak fel a közeli Balatonmagyaródon, a Seehof Maximilián Étteremben. Ember fantáziáját rögtön megindította, mert olyant még sosem evett, úgyhogy oda vettük az irányt. Itt is - mint mindenhol máshol - a kerthelyiségben ültünk le, gyönyörű, fából faragott etetőszéket kaptunk, és a felszolgáló hölgy hihetetlenül kedves és figyelmes volt, nemcsak szólt arról, hogy mellettük lehet kecskéket simogatni (egyébként tényleg, és édesek is voltak), hanem mikor ember evés közben leejtette a földre a villáját (istenem, hát lyukas a keze szegénynek :-D), mire lehajolt érte, és felvette, a hölgy már ott termett egy új villával, ízlésesen szalvétába csomagolva. Mint a villám, de tényleg. Itt csak egy csúszda volt, az is vizes, úgyhogy nem játszottunk, de a hely annyira jó volt, hogy ez nem is számított. Simán kaptunk plusz kistányért, kiskanalat, szívószálat, mindent, ami a csajoknak kell. Az étel fenséges volt, finom és bőséges is, ember pedig - aki tényleg képes volt megkóstolni szegény bivalyt - el volt ragadtatva a szalonnával tűzdelt bivalysülttől vörösboros aszaltszilvás barnamártásban, burgonyakrokettel. Én pedig a szárnyasmájjal, sajttal bélelt pulykamell mellé az egyik legfinomabb krumplipürét kaptam, amit valaha ettem. Ha arra járunk, ide biztosan el fogunk még menni.

A csúcs pedig egy véletlen, illetve a tájékozatlanságom terméke, de nagyon örülök, hogy így történt, és eljutottunk oda. Az úgy volt, hogy mikor hétfőn elindultunk, szerény ismereteim birtokában azt gondoltam, hogy a 84-es főúton fogunk menni, ahol egymást érik a különféle éttermek, vendéglők, miegyebek. Közöltem is emberrel induláskor, hogy dél körül ahol leszünk, ott álljunk meg ebédelni. Igenám, de nem én voltam a mithfárer, hanem ember céges Andreája (gps), aki még Sümeg előtt úgy döntött, hogy ismer egy rövidebb utat, és valami teljesen kihalt, icipici falvak között keringő mellékútra térített bennünket. Mivel már igencsak elmúlt fél tizenkettő, azon kétségemnek adtam hangot, hogy na most aztán éhen fogunk halni, itt biztos nem találunk út menti éttermet. Ember fölényesen közölte: kérdezd meg Andreát. És tényleg, ez az általam már eddig is csodált gép (most komolyan: nemcsak ismeri a térképeket, de még azt is képes tévesztés nélkül megmondani, hogy most aztán merre kell fordulni. Nekem ez mindig nagy nehézséget okozott, mert a térkép nem és nem állt úgy, ahogy a valóság elém tárult, és mire megfelelő szögbe forgattam, általában már ungon-berken túl voltunk...) kettő kattintásra előállt egy hosszas listával a környék éttermeiről. Ránézésre úgy döntöttem, hogy a hat km-re levő Szent Antal fogadóban fogunk enni, és meg is kértem Andreát, vinne minket oda. Hihetetlenül jó döntés volt, szerintem - mivel azért nincs túl messze tőlünk - nyaralás nélkül is vissza fogunk oda látogatni, ha csavarogni támad kedvünk. Tessenek elképzelni egy  csodás parasztházat, gyönyörűen felújítva és berendezve - már ezzel megnyertek nálam mindent, de a java még csak ezután jön. A hatalmas udvaron nemcsak homokozó, mászóka, de legalább hat motor várta a gyerekeket (tetszenek ismerni ezeket a kis műanyag gyerekmotorokat, ugye? Nálunk mindkét lánynál itthon is első számú kedvenc, folyton körbe-körbe motoroznak a tornácon). Volt nagyon aranyos éttermi kutya, sok gyerek, akikkel a lányok együtt játszhattak, de még itt sem volt vége a pozitívumoknak. Olyan apróságokra is gondot fordítanak, mint a női wc-ben van wc-szűkítő a gyerekekre gondolva, vagy amikor kiskanalat is kértem a csajoknak, nem a sima teáskanál került elő, mint máshol, hanem formatervezett, műanyag gyerek-etetőkanál. Ennyire gyerek- és családbarát, szuper helyen én még nem voltam. A kiszolgálás gyors és figyelmes, az étel finom, bőséges, az árak teljesen a megfizethető sávban mozognak (itt desszerttel-kávéval együtt fizettünk annyit, mint a Maximiliánban desszert-kávé nélkül), van saját főzött fagyijuk, tekepálya, miegyéb... ragozzam még? Elbűvölt a hely, de a lányokat is: úgy kellett elrángatni őket, miután már jócskán befejeztük az ebédet, de egyébként is: alig láttuk őket, mert a többi gyerekkel játszottak, ebédelni is csak futtában voltak hajlandóak, és egész héten azt reklamálták, mikor megyünk oda vissza, arra a szép helyre. Illusztráció:

 

 

Hát, ilyen élményeink voltak vendéglátóipari egységek terén :-). Ja, és híztam két kilót egy hét alatt :-D.

Címkék: család élménybeszámoló

A bejegyzés trackback címe:

https://eletfalun.blog.hu/api/trackback/id/tr191349359

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Fuszeres Eszter · http://www.fuszereslelek.hu/ 2009.08.31. 22:14:01

Komolyan írhatnál étteremértékeléseket. Kevesen tudnak ennyire jól írni a szubjektív kategóriában! Meg is éhezetm így negyed tizenegykor.

m e o w · http://eletfalun.blog.hu/ 2009.09.01. 15:25:59

@Fűszer és Lélek: Írnék én szívesen, még pénzt sem kérnék érte, de hiába várom, nem kér fel rá senki :-). Pedig egy ilyen "állásért" még akár a gasztronómiában is hajlandó lennék elmélyülni, hogy a "finom" jelzőn túlmenően is tudjak valamit írni :-).

Te panaszkodsz? Én szinte mindig éhes leszek, valahányszor olvasom a blogodat, napszaktól függetlenül :-).