Hétfő óta városban vagyunk, épp a célvárosban, anyukáméknál. Tegnap meg a székesfővárosban voltam, vizsgázás, kmk-találkozó és barátosné-szülinévnap ürügyén. És egyre csak gyűlnek bennem a benyomások, amik ennyi évi falun lakás után feltűnnek a városi létről.

Itt vannak először is az emberek. Azon sikersen túltettem magam, hogy nem kell köszönni minden szembejövőnek, sőt, sikerült ezt Dórában is tudatosítanom, olyan klasszul, hogy már annak sem köszön, akinek kellene :-). De nem és nem bírom megszokni, hogy nem mosolyognak. Mindenki összeszorított szájjal, depressziós kinézetűen jön szembe, és - bár falun nagyon megszoknak - a folyamatosan roppant édes gyerekeim láttán sem mosolyodnak el. Alig-alig akad kivétel, aki visszamosolyog. Pedig a pszichológia alaptétele, hogy mosolyogj a világra, és az visszamosolyog rád. Úgy tűnik, ez városon nem működik.

Aztán itt van a forgalom. Otthon két-három hetente egyszer látok egy barmot, aki úgy gondolja, teljesen rendben lévő dolog százhússzal száguldozni lakott területen belül. Itt két-három percenként. A zebrákon átmenni kész kálvária, néha percekig is ácsorgunk, mire valaki megszán a két gyerekkel, és átenged. És persze, még olyankor is rettegni kell kicsit, nehogy a másik sávban jövő úgy gondolja, hogy ő inkább nem tartja be a KRESZ-t.

Zaj és bűz. Sosincs csend, alig hallani a madarakat - pedig verébből, galambból, kacsából van rengeteg -, folyamatosan csak a forgalom, az autók hallatszanak. És persze, érződnek. Koszos a levegő, büdös, itt is, de főleg Pesten. Tegnap a Nagykörúton bóklásztam, és majd megfulladtam. Szörnyű. Már hiányzik a tiszta levegő, a csend, a nyugalom. Ezt még majd újra meg kell szokni.

És persze, vannak a jó dolgok is. Például a játszóterek. Az otthoniról már írtam, eléggé lehangolót. Itt sok gyönyörű játszótér van, a lányok alig bírnak betelni velük. És persze, minden játszótéren sok-sok hozzájuk hasonló korú gyerek, akikkel lehet játszani, beszélgetni, kergetőzni, amit nagyon élveznek. Jó látni, hogy mennyire élvezik a társaságot, azt, hogy nincsenek egyedül. Ilyenkor mindig megmelegszik a szívem, hogy jó döntést hoztunk.

Még olyan nagyon modern dologba is belefutottam, amitől leesett az állam. Az itteni buszmegállók egy részében olyan a rendszer, hogy bemondják, melyik busz épp hol jár, mennyit kell még rá várni, melyik megállót hagyta el éppen. És ezt nem csak úgy hasból, hanem forgalomfigyelő, gps, minden más is bejátszik, tehát amikor azt mondja a hang, hogy elhagyta a Sarló utcai megállót, akkor tényleg épp kihajtott onnan a busz, és tényleg egy perc múlva itt lesz. Tetszik a rendszer, nagyon. Anno, rettentő sokat buszozó koromban nagyon utáltam, hogy a kiírt menetrend csak mintegy hozzávetőleges adatként funkcionált, sosem tudhattam, mikor érkezik meg az általam várt busz. Jó lenne, ha ez az újítás általánossá válhatna.

Aztán még valami egészen hihetetlen is történt ma: láttuk Orbán Viktort, személyesen, nem testőrök gyűrűjében, hanem gyakorlatilag magánemberként, épp jött velünk szemben az utcán gyalog(!), mint akármelyik másik ember. Nem kívánok politizálni, így nem írom le, hogy én személy szerint mit gondolok róla, pártjáról, politikájáról, de azt azért megjegyezném: ez Himodon sosem történhetett volna meg velünk.

Holnap, ha sikerül, délelőtt bábelőadásra visszük a lányokat. Kíváncsi leszek, mi lesz rá a reakciójuk, mert dvd-n nagyon szeretik nézni a Vitéz Lászlót, meg az Elmot, de hogy élőben mit fognak róla gondolni, azt nem tudom. Óvodás koromban én nagyon féltem a bábelőadásokon, remélem, ők nem fognak.