Semmi

Amikor még egyetemre jártam, abban a kivételes szerencsében volt részem, hogy hallhattam Feldmár Andrást előadni, többször is. Nagyon szerettem a stílusát, az őszinteségét, a mindenen áthatoló bölcsességét. Azt, hogy nem alkuszik. Hogy nem meggyőzni akar, és mégis lehengerel, a gondolatai átjárnak, és nagyon-nagyon hosszú ideig foglalkoztatnak, megváltoztatnak, anélkül, hogy akarnád. Egészen fiatal, másodéves voltam, mikor először hallgattam őt, a pszichológusi identitásom még a béka feneke alatt leledzett, mégis talán onnantól van, hogy nem szeretem a címkéket, a diagnózisokat, sőt, a gyógyszeres kezeléseknek is csak akkor érzem létjogosultságát, ha valóban nincs más megoldás, ha a pszichoterápia túl kevés egy problémához (mellékszál: volt is ebből bajom a szakképzésen, amikor a szakdolgozatomat védtem. A másik iskolához tartozó, mindenre diagnózist osztogatni akaró, mániákusan a gyógyszer + terápia, lehetőleg viselkedés- vagy kognitív-terápia-hívő, egyébként a pszichológia egyik nagyasszonyának tartott hölgy eléggé kötekedett velem azon, hogy a feleségét megölő, de nálam a gyászával jelentkező emberre miért nem aggattam rá valami jó kis személyiségzavart, elvégre aki a feleségét megöli, csak nem lehet normális ember, vagy nem? Hát, szerintem meg egyrészt de, másrészt meg kit érdekel, hogy hová lehet őt besorolni? Nem a személyiségzavarát kell kezelnem, hanem őt magát, aki amúgy is egyedi, megismételhetetlen, egyszeri, és pillanatról pillanatra változó, mégis egységes és állandó. Ehhez nincs szükség semmilyen mondvacsinált kategóriára...)

Szóval Feldmár. Szeretem a könyveit, a gondolatait, a személyiségét. Épp ezért olvastam örömmel egy vele készült, nem rég megjelent interjút. A legvégén azonban igen erősen el kellett gondolkodnom, és azóta is foglalkoztat. Így szól:

Nemrég vendégségben voltam egy nőnél, akinek két kisfia van. Amikor a nő beszélgetni akart velem, először az egyik, majd a másik fia akarta a figyelmét. Az anya azt mondta, hogy most hagyjatok békén, kérjétek meg a nagymamát, foglalkozzon veletek. Figyeltem, mi történik. Az történt, hogy a gyerekek addig-addig nyaggatták, amíg a nő bocsánatot nem kért tőlem és el nem kezdett foglalkozni a gyerekeivel. Ekkor rájöttem, egy anya így taníthatja meg a legjobban a gyerekeit arra, hogy ne vegyék őt komolyan. Ha ezt csinálja, akkor néhány év múlva fel fogja keresni a pszichológust, hogy a gyerekei akaratossága kezelhetetlen.

Nem mindig olyan könnyű következetesnek lenni.

Dehogynem. Egy rövid szót kell gyakorolni hozzá. Így hangzik: n-e-m.

Amikor még nem volt gyerekem, csak vártam, hogy lesz, azt gondoltam, hogy két alapvetően fontos dolog van, amiből nem fogok engedni: mindig nagyon fogom szeretni, és ezt éreztetem is vele, valamint nagyon következetesen fogom nevelni. Na, hát az első - remélem! - még áll, de a második... háááááááát, szóval elég nagy kihívásokkal küszködöm vele. Rettenetesen nem bírom a hisztit. Első körben iszonyúan ideges leszek tőle, második körben meg megsajnálom a bömbölő, üvöltő, krokodilkönnyeket hullató gyerekemet. Ebből következően vagy azért, hogy enyhítsem az idegességemet, vagy ha azt megállom, azért, hogy enyhítsem a "de rossz anya vagyok, hát ennyit nem tudok megtenni a gyerekemért?"-jellegű bűntudatomat, engedni szoktam a hisztinek. Ami persze a lehető legrosszabb megoldás, mert már előszörre sem véletlenül mondtam nemet, hanem okom volt rá. Meg persze azért is, mert így remekül megtanítom a gyerekemet, hogy nem kell engem komolyan venni, úgysem gondolom komolyan, de ha mégis komolyan gondolnám, egy kis hisztitől úgyis meggondolom magam. Azaz alapvetően két dolgot tanítok így meg nekik: egyfelől hogy nem kell figyelembe venni, amit mondok, másfelől meg azt, hogy hisztivel mindent elérhetnek, amit akarnak.

Na, ezt így - főként a fenti cikk hatására - szépen át is láttam, meg be is láttam. És már nem azzal magyarázom, hogy milyen önfejűek, akaratosak ezek a lányok, nem lehet velük semmit sem csinálni, mert akármennyit engedek is, akkor is többet akarnak, és úgyis hiszti lesz a vége, nem. Hanem azzal, hogy a kezdetektől rosszul kezelem a hisztijüket, és a kezdetektől nem vagyok következetes, főleg a nem szó kimondásában. Szóval az én hibám. Node. Tessenek nekem megmondani, hogy eme felismerések birtokában mégis hogyan változtassam meg a viselkedésemet? Attól, hogy tudom, rossz, amit csinálok, még nem leszek kevésbé ideges a hisztitől, és nem fogok kevesebb sajnálatot érezni ugyanígy. Mit tegyek a saját érzéseimmel? Hogyan lehet következetesen nemet mondani, ha már egyszer ennyire elrontottam? Ötlet?

Címkék: gyerek gyereknevelés problémák hivatás

A bejegyzés trackback címe:

https://eletfalun.blog.hu/api/trackback/id/tr791565155

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Messzenéző Minyon 2009.12.01. 00:19:27

Válaszom két most már kamasz gyerekkel, tehát elvileg egy jó pár év tapasztalattal: Nem tudom. Nagyon-nagyon nehéz következetesnek lenni a hisztivel szemben. Könnyű elvileg annak lenni, ezt vallani egy interjúban, de szinte lehetetlen úgy, hogy benne vagy a hisztiben.

amugy36 · http://hetevutan.blog.hu 2009.12.01. 09:14:50

Én megpróbálok következetes lenni ellenben a párom nem az.
Az én következetességem már-már autokratizmusba csap át néha-néha....
Teljesen más otthon lenni két gyerkőccel és más amikor már dolgozik az ember lánya és úgy van otthon a két gyerkőccel. A munkahelyi "gondok" után már-már jó eső érzés a gyerek hisztije és máshogy reagálod le. Ez tapasztalat és majd Te is tapasztalod.
Mikor lesz a költözés?

csaladimegtakaritaskepzes 2009.12.06. 08:12:30

Sziasztok én még most próbálgatom a szárnyaimat és nagyon tetszik itt nálatok

húsgombóc · http://husgomboc.blog.hu 2010.01.04. 13:29:44

Hahó! miújság????
Úgy várjuk a beszámolódat, mint egy falat kenyeret.

m e o w · http://eletfalun.blog.hu/ 2010.01.04. 18:18:10

@húsgombóc: Számolnék én örömest, de a T nem hozta a telefont-internetet, pedig dec. 23-ra ígérték legkésőbbre. És persze, érdeklődésre csak vállvonogatás, meg "nem tudjuk elérni a kollégákat", meg "nem dolgoznak a kollégák a két ünnep között", szóval semmi biztató. Az itt-ott előforduló, szívességből használt netről meg nem tudok blogot írni, sajnos. Amint lesz kapcsolat a világ felé, elárasztok mindent szöveggel, képpel, ígérem!

És boldog új évet kívánok! :-)