Sors

Van az a pillanat, mikor azt érzem, hogy semmi értelme annak, amit csinálok. Mikor hiába harcolok valami ellen, az csak bekövetkezik. És az a legrosszabb ebben, hogy előtte mindig úgy néz ki, mintha javulna. És akkor romlik el végleg, amikor már azt hiszem: a nehezén túl vagyunk.

Sokan azt gondolják, a pszichológus csak hallgat. Pedig nem. Átél. Együttérez. És együtt érez. És amikor a klienssel valami baj történik, azt ő is átéli. Nem kifelé. Belül. Halkan. Már azt keresve, hol van rés, hol lehet ha vajmi keveset is, de pozitívumot találni. Kapaszkodót. Elindulásnak. Vagy legalább megmaradásnak.

És van az az eset, amikor már ez sem megy. Ahol órákig, napokig csak a döbbenet marad: miért? És persze, tudom, mert láttam már ilyet: hosszú távon így lesz jobb. Így kell jobb legyen. De most még csak a döbbenet van.

Címkék: fájdalom hivatás

A bejegyzés trackback címe:

https://eletfalun.blog.hu/api/trackback/id/tr303110605

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.