Micike

Amióta ideköltöztünk, fájón hiányoltuk a macskatársaságot. Mióta együtt vagyunk emberrel, mindig volt macskánk. Néha több is. Ennek a háznak a sajátosságai viszont nem igazán tették lehetővé a macskatartást. Kinti macskánk nem lehet, mert nincs egy hely, ahová behúzódhat (persze, nem számítva a kutyaházat, de Sába eléggé macskautáló ahhoz, hogy ez ne legyen alternatíva). Benti macskát meg eleinte nem akartunk, aztán mikor akartunk már, akkor szembesültünk azzal, hogy igen nehezen lehetne bent tartani, tekintve, hogy a bejárati ajtó rögtön a nappaliba nyílik. Onnantól elkezdtük azt mondani, hogy majd az átépítés után lesz nekünk macskánk. És lett!

Az úgy volt, hogy mikor már látszott a dolog vége (azaz a válaszfalak már álltak, csak még a festés volt hátra), ember szólt, hogy keressek macskát. Illetve nem is. Mert úgy kezdődött, hogy a facebook-on megláttam egy bannert, onnan eltévedtem egy macskaalmot kínáló webshopba. Ami azt ígérte, hogy nincs többé alomtakarítás, meg kakaszedegetés, meg állandóan szétszórt kavicsok. Ez pedig roppant vonzó alternatíva minden olyan macskatartónak, aki valaha is próbálkozott a lakásmacska-tartással. Mutattam embernek, hozzátéve, hogy egy fél vagyon, és nem is vagyok biztos benne, hogy tényleg működik. Ő is rácuppant a témára, de azt mondta, hogy ha már ilyen drága felszerelést veszünk, akkor legyen fajmacskánk. És rögtön a main coon-ra szavazott. Ami tényleg gyönyörű, jó természetű, meg minden. Csak veszett drága. Rettenetesen.

Én meg közben szorgalmasan olvasgattam a Noé macskamentés oldalát, láttam, mennyi gyönyörű, kidobott cica keres gazdát. És amikor már látszott a dolog vége, nekiálltam keresgélni az interneten. Így találtam rá egy gyönyörű képre (nem tudom, még meddig lesz fenn, most még ott van), ami egy pont olyan cicát ábrázolt, amilyen Manó, a korábbi lakásmacskám. Akit imádtam. Mutattam embernek, ő felhívta a megadott számot, majd hosszas e-mailváltásba bonyolódtunk, ő a cica ivartalanításának elvégzése, mi a festés miatt kértünk időt, majd megegyeztünk a hölggyel, hogy a felújítás végeztén megyünk a macsekért.

Csütörtökön elérkezett a várva várt nap, elautóztunk családilag Budapestre, átvenni a cicust. Mivel a hölgy dolgozott, reggel bedobozolta őkelmét, mi siettünk, ahogy lehetett, így fél tízkor találkoztunk a hölgy munkahelyén. Ott ért a meglepetés: nem a képen elöl látható, Manó-hasonmás, öregebb cica, hanem a kép hátterében meghúzódó, alig másfél éves, fiatal, gyönyörű sziámi cica volt a dobozban. Pont olyan, mint a csak másfél évig a mi cicánk fiatal sziámi nőstény volt, Gombóc. Aki ember cicája volt, még meghalni is az ő kezébe mászott fel. (Erről majd később még mesélek.) Természetesen nem reklamáltunk, hiszen őcicasága gyönyörű, és első pillanatra is nagyon barátságos volt.

Az utat végigvernyogta, ahogy minden rendes sziámi teszi. Kicsit féltettem, hogy lesz valami baja (nagyon meleg volt, bár a kocsiban ment a légkondi, és elviselhető volt a hőmérséklet, csak a macskák nagyon sok baromságra képesek, ha szabadulni akarnak valahonnan), de minden rendben ment. Itthon kiengedtük, és fel voltam rá készülve, hogy innentől egy-két hétig csak etetéskor látjuk, bujkálni fog. Nos, a cicus mintegy tíz percet töltött a takarók között, majd úgy döntött, neki tetszik a hely. Előbújt, evett, ivott, körbeszaladt mindent, majd hangos dorombolásba kezdett. Mivel meglehetősen fáradt lehetett, gyorsan lefeküdt, előbb ember ölébe, majd távozásakor csak úgy az ágyra, ahol persze a lányok körbevették. Íme:

És amikor elkezdtem azon gondolkozni, hogy mi legyen a neve a MI CIcánknak, magától adódott a megfejtés, ami illik is rá (tényleg micikés), és ő is elfogadta, első perctől hallgat rá (na persze, hiszen a cicic és a mici között van hangalaki átfedés). Mici egyébként fullautomata. Szól, ha éhes, eszébe sem jut nem használni a csodás macskavécéjét, szól, ha játszani akar, tűri, hogy a csajok mérsékelten nyúzzák (ha nagyon nyúzzák, elbújik, nem harap, nem karmol), rengeteget dorombol, kifejezetten szereti a társaságot (ha egyedül marad, azonnal nyivákol, még jó, hogy nem társasházban lakunk), bújós, szeretetéhes, nagyon kedves cicus. Nem mászik a konyhapultra, nem kuncsorog, amikor mi eszünk, egyedül a nyitott szekrényajtók gyakorolnak rá mágikus vonzóerőt. Ja, és imádja a pörkölt sós mogyorót. Szóval jól jártunk vele, na.

Ui.: a lányok nem értelmi fogyatékosok, csak egyre nehezebben fényképezhetők. Ez pl. az eredménye a "nézzetek ide és mosolyogjatok" instrukciónak.

Címkék: család boldogság állatok

A bejegyzés trackback címe:

https://eletfalun.blog.hu/api/trackback/id/tr903185140

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.