Mai mese a falusi életről

így belejöttem, akkor még elmesélem azt is, hogy ismét totálisan átrendeztük a házat, és ember épített bele az áldott jó szomszéd bácsi segítségével egy csomó új falat, és lett nekünk rendes előszobánk, és kisebb, de funkcionálisabb étkezőnk, és külön nyílós-nem átjárós hálószobánk, fantasztikusan hatalmas könyvespolc-falunk, amire az összes létező könyvem egyben felfért, és egy picike, és egyelőre még nagyon sötét dolgozószobácskánk is. És két hét múlva jön a festő, és ha már vállalható lesz az enteriőr, akkor a magam szórakoztatására le fogom fényképezni, mert egyre inkább azt gondolom, hogy nagyon-nagyon jól jártunk ezzel a házzal, és hogy minden egyes átrendezés után egyre jobb és jobb lesz. Szóval büszke vagyok, na.

Szeretnék reflektálni a korábbi, lámpaburás posztomra is, csak mert most beleolvastam, és rájöttem, hogy ugyan majd fél évvel később, de mégiscsak lett lámpaburánk, és szeretném megosztani, hogyan is kell az ilyesmit csinálni.

Az történt, hogy szükségünk lett egy csíptetős lámpára, és emberrel kettesben elmentünk az említett világítástechnikai szaküzletbe. Kb. kettő perc alatt kiválasztottuk a nekünk kellő lámpácskát, majd nagy ravaszul bedobtam a csalit embernek: kellene két lámpabura is, az eltört helyett, mert elég tré, ahogy most kinéz. Erre ő lassú menetben megközelítette az eladót, kérte, hogy mutatná meg, hol talál ljaákgjdsfálkgjsdálkfj lámpaburát (igazság szerint már fogalmam sincs, hogy írta körül, de nem valami szakszót használt, olyan egészen hétköznapinak tűnt), és erre a hölgy (aki, jelzem, nem az volt, aki tőlem cikkszámot kért) rámutatott egy polcsorra, mondván, ott vannak ilyenek, nézzünk szét, mert több méretben van, hogy milyen kell nekünk. Szétnéztünk, megvettük, majd azért a pénztárnál még beszóltam óvatosan, hogy nem is értem, cikkszám nélkül hogy sikerülhetett ez nekünk. A hölgy meg nézett rám nagyon csodálkozó szemmel, hogy de miért kellene ehhez cikkszám. Mondtam neki, hogy én is így gondoltam :-).

Tanulság: vásárolni úgy kell lámpaburát, hogy viszel magaddal egy, azaz egy darab férfiembert, aki beszéli a bennszülöttek nyelvét. És kész :-).

A másik nevemre akartam váltani, aztán valahogy mégis ránéztem ennek a blognak a statisztikájára, és azt láttam, hogy július 17-én valaki(k) szinte együltő helyé(ük)ben végigolvasta(ák) az egészet. Oké, más blogjával (itt a reklám helye: lustanyu volt az) én is csináltam már ilyet, de ő újságíró, meg rettentő vicces, és amúgy is eléggé depis voltam, kellett valami, ami feldob. De miért lát neki valaki ezt a töménytelen sok sületlenséget elolvasni, egy rég halott blogon, aminek a témája már teljesen aktualitását vesztette? Nem értem...

Azt mondta a barátnőm, hogy ez azért történt velem, mert amióta ideköltöztünk, minden olyan nagyon simán ment nekem (meg a költözés is), hogy muszáj volt már valami, ami problémát okoz, meg ami felébresztheti bennem a küzdőszellemet.

Hát lehet. De az is lehet, hogy azért történt, mert ma Magyarországon a különféle közhivatalok tele vannak pályaalkalmatlan, kockafejű hivatalnokokkal, akik valamikor húsz-harminc évvel ezelőtt szocializálódtak a pályára, és képtelenek haladni a korral.

A történet: tavasszal kellett beiratkozni az óvodába, amit Orsi esetében meg is tettem. Mivel október 21-én született, ezért október 22-től vették fel az oviba. Én már akkortájt találkoztam ezzel a cikkel, így amikor június elején megpályáztam egy azonnal betölthető állást, és kérdezték, hogy mégis mikortól tudnám ellátni a feladatokat, könnyedén mondtam, hogy szeptember 15-től, hiszen szeptember 1-től indul az óvoda, beszoktatom Orsit, és kész. Ezt még a nyári szünet előtt jeleztem is az tagóvoda-vezetőnek, aki azt a választ adta, hogy megkérdezi az óvodai igazgatóságon, de itt, Szolnokon ez nem szokás.

Eltelt a nyár, a tagóvodavezető is visszajött a szabadságról, így újra érdeklődtünk. Megkérdezte, és azt a választ kapta, hogy a gyerek csak három éves kora után mehet óvodába, mert a törvény így írja elő. Aha.

Felhívtam az óvodaigazgatóság illetékesét. Amikor először telefonáltam, épp el volt foglalva, a titkárnője kérdezte meg, hogy segíthet-e valamiben. Mondtam, hogy nem hiszem, mert a nincs-még-három-éves gyerekem beíratásáról lenne szó. Mondta, hogy de a törvény. Mondtam, hogy de a törvényt módosították, méghozzá a 2009. évi CIX. törvény 6.§ (1) bekezdésével, és nem kérnék olyat, ami törvénybe ütközik, legyenek szívesek nézzenek utána. Jó, hívjam fel kettő óra után az illetékest, akkor már fogja tudni adni.

Fél háromkor telefonáltam. Ismét ugyanaz a hölgy vette fel, mondta, hogy ugyan most sem elérhető az illetékes, de lelkére kötötte, hogy ha én hívom, szóljon neki, kijön onnan, amit éppen csinál, mert beszélni akar velem. Kihívta. Az illetékes közölte, hogy vegyem tudomásul, ez a törvény, csak három éves kortól lehet óvodába járni. Mondtam neki, hogy de a törvényt módosították, szeptember 1-től már a két és fél éves is mehet. Nem, mondta, az csak a kistelepülésekre vonatkozik, az összevont óvoda-bölcsödékre. Speciel ebben képben voltam, mondtam neki, hogy nem, az egy OM. rendelet, amiről én beszélek, az meg törvénymódosítás. Nem, olyan nincs, mondta ő. És hogy jogi területen dolgozom-e, mert ha nem, akkor honnan is tudhatnám, az ő dolga, hogy ismerje a törvényeket, nem az enyém. Mondtam, hogy akkor találkozzunk személyesen. Nagy nehezen kegyeskedett időpontot adni, de hozzátette, hogy készüljek fel rá, hogy a gyerekem akkor is csak októbertől mehet oviba. Aha.

Hétfőn találkoztunk. Én, kérem, készültem. Előástam a netről a Magyar Közlöny 2009. évi 157. számát, amiben az ominózus törvénymódosítás szerepel, kinyomtattam, szépen aláhúzogattam (írd és mond, egyetlen bekezdés, három mondat az egész), és vittem magammal. Amikor odaértem, kértem, hogy olvassa el, miről beszélek. Közölte, hogy nem olvassa el, olvassam el én, amit ő nyomtatott ki nekem. Kinyomtatta ugyanis a CD-jogtárból pontosan azt a paragrafust (a Közoktatási törvény 24.§ (1) bekezdéséről van egyébként szó), ami szeptember elsejétől módosul, de ő még az aznapi aktuális szöveget. Mondtam, hogy igen, én is épp erről beszélek, ez fog szeptember elsejétől változni, olvassa el. Nem, ő nem olvassa el, amire én hivatkozok, az a pénzügyi törvény (így mondta, pedig ez nem a konkrét költségvetési törvény, hanem az annak végrehajtásához szükséges törvénymódosítások), márpedig a pénzügyi törvény sosem módosítja a közoktatásit (mellékadalék: az elmúlt öt évben minden évben szükséges volt a közoktatási törvény módosítása a költségvetés egyre fogyatkozó erőforrásai miatt, de ezt nem nekem, a szülőnek kellene jobban tudnom). Mivel mikor negyedjére is közölte, hogy nem hajlandó elolvasni, amit hoztam, már nagyon ideges voltam, és igen, felemeltem a hangom. Erre azon a tanító nénis hangon kioktatott, hogy ilyen viselkedéssel nem fogok elérni semmit, és egyébként is, milyen jogon oktatom én őt és a kollégáját ki arról, hogy mi a törvény, azt ők ismerik, és pont. Erre szedelőzködni kezdtem (velem volt a két gyerek is), mire felháborodva kioktatott, hogy ő még nem fejezte be, neki még van mondanivalója. Igazából már semmi mást nem akart ő sem, de azért még kellett egy kicsit "nevelnie" rajtam. Onnantól felvettem a fapofát, hallgattam, hogy ő milyen segítőkész, meg mindent megtesz a szülőkért, de hát a törvény... Erre azért megszólalt bennem a kisördög, és megkérdeztem tőle: ha szeptember elsején a törvény az lesz, amit én mutattam, akkor felveszi a gyerekemet hamarabb? Még kicsit mellébeszélt, de aztán közölte, hogy jogásszal (!) utánanézet a dolognak, és találkozzunk péntek reggel kilenckor. Oké.

Tegnap hatályba lépett a módosítás, az összes jogszabályos honlapon láthatóvá lett. Aki meg akarta keresni, megtalálta.

Ma csörgött a telefonom, hogy 11-re be tudnék-e menni az illetékeshez (persze, nem ő telefonált, hanem a titkárnő). Bementünk Orsival, pontosan a kért időpontra. Természetesen illetékes elvtársnő kissé még megváratott, olyan nagy horderejű dolga volt, hogy egy kisbabát hoztak be babakocsiban, őt kellett legalább öt percen át csodálnia, miután odaköszönt nekem, és csak azután ment el a papírért, és azután fogadott. Nem, nem kért bocsánatot. Közölte, hogy tényleg változott a törvény, de hát ez a CD-jogtárban nem jelent meg, úgyhogy ez nem az ő hibája, hogy nem tudott róla.  És hogy arról ugyan tudott, hogy tavaly a költségvetési törvénnyel valamit változtattak a közoktatásin, de mivel a jogtárban nem volt benne, hát csak most tudta meg. (Figyelem, ez ugyanaz a hölgy, aki szerint képtelenség, hogy módosította volna a "pénzügyi" törvény a közoktatásit!) A gyerekem hétfőtől fel van véve.

Faarccal meghallgattam, majd kijöttem.

Na és a kérdéseim, amiket feltett szándékom, hogy a fenntartónál is fel fogok tenni:

1. Hogy lehetséges, hogy egy közintézmény humánpolitikai igazgatóhelyettese (mert ő az illetékes elvtársnő) nem ismeri a munkájára vonatkozó törvénymódosításokat?
2. Hogy lehetséges, hogy egy ilyen poszton üldögélő illetékes nem tudja, hogyan kell kommunikálni a szülőkkel? Hogy nincs tisztában azzal, hogy ő szolgáltató, akinek a hiteles tájékoztatást kell szolgálni, és nem a megszégyenítést és a kioktatást? Hogy nem tudja, hogy a másik is ember, akit illik meghallgatni, illik odafigyelni rá?
3. Hogy lehetséges, hogy én, az öt éve izoláltan élő anyuka tudtam a törvénymódosításról (még ha a velvet cikke pontatlan is volt a hatályba lépés dátumát illetően), és az internetről kettő perc alatt ki tudtam keresni (na jó, az oktatáskutató barátnőm segített a pontos törvényhellyel, de ez csak a gyorsaságot szolgálta, ha egyedül keresem, is meglett volna, csak lassabban), míg ő, akinek ez a feladata, még akkor sem hitte el, amikor a szeme elé nyomtam?
4. Vajon hány, hozzám hasonló cipőben járó anyukát utasított már el, hányan pattantak le róla akár már csak a telefonhíváskor vagy a személyes találkozáskor? Hány nőnek tette lehetetlenné, hogy visszamenjen dolgozni, most, amikor a munkahelyet úgy meg kell becsülni, és amikor össztársadalmi érdek nem csak a gyerekszülés, de a minél hamarabbi munkába állás is?
5. Vajon mennyire lehet megbízni abban, hogy egy ilyen illetékes más területeken jól és pontosan látja le a feladatát, ha egy ilyen egyszerű ügyet ilyen nehéz vele megoldani, ráadásul még bocsánatot sem tud kérni?

Szóval, ezek vannak. Úgyhogy, kedves szülő-társak, ne hagyjátok magatokat. Az interneten minden megtalálható, és talán, ha elég elegen dörgöljük a kedves illetékesek orra alá, akkor lesz is valami eredmény. Talán változik majd valami abban, hogy a közoktatási intézmények mindenféle felső vezetői ne hivatalként, hanem szolgáltatóként gondoljanak magukra. És hogy valóban segítő szándékkal, és nem alapvetően az elutasítás szándékával tájékoztassanak minket a naprakész jogszabályi változásokról.

Majd mesélek, hogy milyen választ kapok a fenntartótól :-).

Annyira bennem van ez a mai kis történet, hogy muszáj megírnom. Attól biztos megnyugszom :-).

Történt, hogy egy szép napos vasárnapon ember eltörte az egyik fali lámpánk búráját, portörölgetés közben. Nem is számított sokáig a dolog, mert a lámpa a nappali falán függött, ahol egyrészt főleg tévénézés céljából tartózkodtunk, ahhoz meg nem kell lámpa, másrészt meg volt több másik fényforrás, amit használtunk.

Hétfőn viszont fenekestül felforgattuk a házat, a korábbi háló lett a nappali, a nappali meg a háló (hehe, az átrendezési mánia itt is maradt a régi :-D). A  hálószobai és a nappalis fali lámpákat viszont nem cserélgettük át, egyiknek ilyen, a másiknak olyan lyuk kell a falba, maradtak a helyükön. Most már viszont kellemetlenné vált, hogy csak egy lámpa van az ágyunk felett.

Gondoltuk, veszünk egyet. Ma ilyen járkálós-bevásárlós nap volt délután, mentünk ide, oda, amoda, és végül kikötöttünk egy másik helyen ajánlott "Világítástechnikai szaküzlet"-ben, az előző helyen, egy nagyon kedves eladó hölgy mondta, hogy ez szerinte a legjobb Célvárosban. Embernek mindenféle nyűgje volt, meg Dóri sem akart kiszállni, úgyhogy meg lettem kérve, hogy Orsolyával kettesben látogassak be a műintézménybe, elvégre két lámpabúrát akár még én is meg tudok venni.

Nos, hát nem. Az történt, hogy a boltban egy darab vevő sem volt, eladó viszont igen, szám szerint három. A történés 17 óra 1 perckor vette kezdetét. Azt nem tudom, mikor zár a bolt, de az ajtó még csak kilincsre sem volt bezárva, tárva-nyitva állt.

Bementünk Orsival, és köszönés után elkezdtem mondani a két hölgy ivarú eladónak, hogy eltört a lámpánk, olyan falikar, két kis pillenpáty rögzíti rá a búrát, pótolni szeretném (hozzáteszem: természetesen kettő darab búrát gondoltam venni, hiszen a legalább 15 éve vásárolt másik párja kizárt, hogy bárhol meglegyen). Erre közölte az egyik eladó, hogy búrát ők csak akkor tudnak adni, ha tudom a lámpa cikkszámát és típusát.

Itt egy picit megállt bennem az ütő. Tök tucat termékről beszélünk, nem mondtam, hogy muránói kristálycsillár, vagy akármi. A lámpa is tök tucat, ember még az előző házasságából mentette át szerintem, vagy legalábbis rögtön az után vehette, mert én már ott találtam nála. Eddig - már többször is tört a búra, hiába na, ember szeret port törölni, legyet lecsapni, miegyéb - teljesen probléma nélkül tudtunk az általában sok-sok fajta, mintájú búra közül válogatni nekünk tetszőt. Tehát nem és nem értem, minek kell egy lámpabúrához cikkszám.

Mivel az eladó látta rajtam a megrökönyödést, még segített is: a cikkszám rajta van a lámpa címkéjén, ott nézze meg.

Aha. Rámeredtem, és megkérdeztem: csak úgy, cikkszám nélkül nem tudnak nekem mutatni lámpabúrát?

És tessenek elképzelni, simán rávágta: NEM.

Köszöntünk, kijöttünk, és a kocsiba beszállás közben eldurrant az agyam.

Oké, hogy ez nem egy egyszerű lámpabolt, hanem világítástechnikai szaküzlet (teszem hozzá, bár nem néztem túlzottam körül: főként lámpákat árulnak, ezer félét).

Oké, hogy nem én vagyok a legbizalomgerjesztőbb vevő, még Orsolyával kiegészülve sem.

Azt is tudom, hogy az általam eszközölt leírás a keresett termékről, beleértve a pillenpáty szó használatát, nem éppen szakszerű.

Node. Az ott egy bolt. Ott vannak benne, mert ott dolgoznak, az a munkájuk, az eladók.

Én szemmel láthatóan vevőnek látszódtam. Határozottan, az első elutasítás hallatán ismételten kifejeztem vételi szándékomat.

Tényleg nehéz lett volna azt mondani: mennyék oda hátra, a harmadik polcsorho', ott vannak olyasmik, amit maga keres.

Esetleg, de ez már tényleg az eladóság csimborasszója, a segítőkész magatartás non plusz ultrája lett volna, megkérdezni, hogy tessen mondani, az a magik falikarja mellik itteni lámpára hajaz? Mert akkor adunk ollan búrát, oszt ha nem gyó, akkor majd vissza tetszen hozni, jó?

Miért volt ennél sokkal egyszerűbb egy ilyen számomra áttetsző cikkszámos dumával lekoptatni?

Ezt a szegény blogot képtelen vagyok tovább írni. Amit korábban éreztem, valóra vált: a városi életünket olyannyira kevéssé érdekesnek találom (mármint élvezem, meg szeretek itt lakni, meg minden, csak nincs benne olyan extra, mint a falun lakásban), hogy nem tudok bejegyzésre méltó dolgot találni.

Viszont korábban kaptam levelet is, meg a kommentekben is előjött, hogy írjak többet pszichológiáról. Úgyhogy csináltam egy új blogot. Ezt itt meghagyom mementónak, amíg nullára nem csökken a látogatottsága :-).

...van az, hogy kicsit hiányzik a régi ház. Amíg folyamatosan esett az eső, még folyton azt emlegettük emberrel, milyen jó is, hogy nem ott lakunk, hanem már itt, mert ez az állandó víz bizony nem tesz jót az alap nélkül épült, vályogfalú háznak, biztos dohos, penészes, mállik a vakolat, ahogy erre egy-egy hosszabb esős idő után volt példa korábban is.

Most viszont... hát igen. A régi ház, mint már áradoztam is róla korábban, hűvös volt. Lehetett akár negyven fok is odakint, akár hetekig is, nem melegedett fel, a majd 90 centis vályogfalak tartották a pincehideget, ahogy azt kell. Volt, hogy napokig ki sem mozdultunk, mert odabent 23, kint 32 fok volt.
Az új ház bizony ezt nem tudja. A nappali ablakai déli-délnyugati fekvésűek, egy órától hatig folyamatosan süti a nap őket, és pont azokon nincs redőny, csak sötétítőfüggöny. És a falak sem lehelnek magukból hűvöset, a kinti hőmérséklettel együtt melegszenek fel-hűlnek le. Még a leggondosabb viselkedés (ablak reggel becsuk, ahogy kint már melegebb van, redőny-függöny behúz-leereszt, ahogy odasüt a nap) mellett is 25 fok van, késő délutánra 26-27. És ez nekem sok. Sok, mert el voltam kényeztetve. Mert megszoktam, hogy 23 a legtöbb, amit el kell viselnem. És ennél még csak melegebb lesz holnap-holnapután.

És most viszont... hát igen. A régi háztól minden folyó-patak messze volt, jó messzire, árvíztől-belvíztől sosem kellett tartanunk. Itt meg... aggódva olvassuk a híreket, nézzük a folyót nap mint nap, mekkora már, meddig emelkedik még. Nagyon örültem, hogy megnyitották a tiszaroffi tározót, így talán elég lesz. A hálószobánk ablakából télen (míg nem levelesek a fák) rálátunk a folyóra. Olyan közel van. És nagyon-nagyon magas a víz. És nap mint nap látjuk, ahogy mennek a katonai teherautók, a kis rakodók, a katasztrófavédelem autói. És aggódunk. Sosem éltem még folyó mellett, sosem éltem meg közelről árvizet. Messziről félelmetes és torokszorító. Remélem, közelről nem lesz baj.

Dórának az óvodában hétfőn volt az évzárója. Ez annyit tesz, hogy állítottak össze egy kis műsort, az év közben megtanult dalokból-mondókákból, amit a gyerekek előadtak a szülőknek-érdeklődőknek. Előre szólt az óvónő, hogy nem kell felöltöztetni a gyereket fehér blúz-fekete szoknya dologba, vegye fel a kedvenc ruháját és kész. Ennek nagyon örültem, részben, mert Dórinak nincs is ilyesmije (és azért, lássuk be, egyetlen alkalomra nevetséges is lenne venni neki, hiszen jövőre már kicsi lenne rá), másrészt, mert eléggé rühellem az ilyen ünneplőbe-felöltözős dolgokat.

A történethez szervesen hozzá tartozik, hogy Dóra - elvégre anyja lánya - nem is nagyon szeret öltözködni. Ha tehetné (és bizony, volt, hogy undorító esős napon tehette is), egész nap pizsiben maradna. Ha nem teheti, akkor is melegítőben-pólóban-pulcsiban szeret lenni, a "mit akarsz felvenni" kérdésre ezt is válaszolja-választja magának, és ha netán valahová elmennénk, teszem azt, étterembe, vagy akármi, külön könyörgés egy farmert ráimádkozni, merthogy, szerinte, az nem kényelmes (és ebben igaza is van). Számomra például eléggé megérthetetlen, hogy láttam apukát, aki a kislányát teljes menetfelszerelésben hozta el oviba (értsd: miniszoknya, top, kis blézer, belőtt haj), majd átadott egy nagyobb túlélőcsomagot az óvónőnek, hogy ha kimennek az udvarra, abból öltöztesse át tetőtől-talpig a kis királylányt, nehogy összekoszolja a gáláját. Kérdeztem is utána a pedagógust, hogy vajon mennek valahová ovi után, hogy így ki kellett öltöztetni a kislányt? Nézett rám nagy szemekkel, hogy dehogy, sok szülő így csinálja, arra a kb. öt perces autóútra (mert persze, a gyereket autóval kell oviba hozni) kiöltöztetik, aztán meg majd ő meg a dajka néni egy órát öltöztetik őket az udvarra menés előtt, nehogy koszosak legyenek. És látszott, hogy ez neki teljesen természetes, tehát én vagyok rosszul összerakva, amikor azt gondolom, hogy a gyerek dolga az, hogy játsszon, hogy összekoszolja magát, hogy kényelmesen érezze magát, az óvónőnek meg nem dolga az, hogy a majd harminc fős csoport felét ő öltöztetgesse a játékhoz. Na mindegy, a lényeg, hogy Dóra nem az a királylány-fajta, legalábbis nem külsőleg, teljesen idomult elmebeteg anyja azon elvárásához, hogy az öltözék mindegy, a lényeg a játék.

Namost. Elérkezett a hétfő, reggel elment, délben hazajött az oviból, majd ebéd utáni alvás következett. Mivel az évzáró négykor kezdődött, és a lelkemre lett kötve, hogy háromnegyed négyre érjünk vissza az oviba, hát háromkor könyörtelenül felébresztettem az édesdeden szunyókáló gyermekemet, megkapta a szokásos kakaóját, majd szóltam, hogy öltözzön, sietünk. Erre nagy lencsibabaszemekkel rámnézett: és mit vegyek fel, anya? Nem értettem, mondtam, ott a ruhád, ami rajtad volt, bújj csak bele. Még nagyobb szemek: de anya, én szép ruhát akarok felvenni! Mi van?!

Néhány kérdezz-felelekkel később kiderült, hogy mivel Lili (a barátnője) és mindenki szép ruhában lesz, az én lányom is szoknyában óhajt menni, de persze, ezt csak most közli, indulás előtt tíz perccel. Gyorsan átnéztem a szekrényben lógó darabokat, szerencsére találtam egy még nem teljesen kinőtt farmerruhát, hozzá illő hosszú ujjú pólót, harisnyát, úgyhogy megoldottuk a problémát, Dóra felvehette a szép ruhát. Bele is bújt, örült is neki, majd félénken megkérdezte: anya, megfésülsz?

Na, itt már azért erősen elszakadt nálam a lánc. Dórát fésülni kb. olyan lehetetlen, mint megfékezni a gátját áttört, áradó folyót. Amikor erre kényszerülök (vagyis átlag kétnaponta egyszer, ennél többet egyszerűen nem tudok elviselni), általában csak súlyos, életellenes fenyegetésekkel sikerül rávennem, hogy hagyja magát, esetleg konkrét fizikai erőszakot kell alkalmaznom a tett véghezvitele érdekében (értsd: nem kapsz csokit, nem megyünk játszótérre, nem nézheted meg az Oswaldot, vagy csak felkapom, és a visítással mit sem törődve az ölembe ültetem, és megfésülöm). És erre a lányom azt kérdezi, hogy megfésülöm-e?! Mivel továbbra sem kaptam szikrát, leültem, és megkérdeztem, hogy milyen frizurát szeretne. Eddig ezzel sem volt variáció, mivel rájött arra, hogy a legüzembiztosabb a két fonat, az nem bomlik ki, nem kócolódik össze, és még aludni is lehet vele, ezért mindig azt szokta kérni, még ha én valami változatosságot is szeretnék, hogy fonjam kettőbe. Most rám nézett, még mindig a tőle idegen lencsibabaszemekkel, és közölte: felül csináljak középre egy kis csutit, a többi meg lógjon szabadon. Mert a Lilinek is így lesz a haja. Aha. Csináltam.

És akkor itt megálltam kicsit gondolkozni, miután magamhoz tértem a sokkból. Még csak négy és fél éves. Még csak négy hónapja óvodás. Még csak úgy barátkozik Lilivel, hogy egyik nap ő a legjobb barátnője, másik nap egyáltalán nem is szólnak egymáshoz. És mégis... önmagával és az itthoni nevelési elvekkel szögesen ellentétes dolgokat kér, csak mert a közösség, a többiek, és Lili így vagy úgy. Anyám. Mi lesz itt később? Ha majd kamaszodik? Mi lesz velem?!

Amúgy az évzáró nagyon jól sikerült, és minden kisgyerek imádnivalóan aranyos volt. :-)

Az úgy volt, hogy apukámmal és emberrel vásároltunk egy fürdőszobás-bútoros boltban, mert a már elkészült, a jövőben rendelőként funkcionálni remélt házikóba kellett egy s más. Előttünk fizetett egy velem korabeli hölgy az anyukájával, franciaágyat vettek, épp a házhoz szállítást rendelték meg. A hölgy azt kérdezte az eladótól, hogy vajon a helyszínen össze is szerelik-e az ágyat. Az eladó hölgy, kis mosolyt elfojtva, kedvesen felelt: dehogyis, nem. Erre a vásárló megkérdezte, hogy legalább tudnak-e ajánlani valakit, aki ezt a feladatot megoldaná. Az eladó ismét nemmel felelt.

Láttam az elképedést, megrökönyödést, majd a tanácstalanságot végigfutni a két ágyvásárló arcán, és megindult bennem az együttérzés. Mint azt már korábban írtam, hasonló helyzetben én is meg lennék lőve, nem tudván, hogy ember nélkül mit is kezdhetnék a problémával. Mivel épp ott állt mellettem, meg is kérdeztem tőle (mivel ő Orsolyával társalgott ezenközben, és nem figyelt az előttünk zajló drámára), hogy mai napi jócselekedetként nem rakná-e össze azt az ágyat. Mint az sejthető, nagy örömmel ajánlkozott volna, csak nem akarta, hogy a két hölgy félreértse a szándékát (és szerintem roppant szomorú, hogy mai napság egy férfiember nem léphet oda két, bajban lévő hölgyhöz, mert félő, hogy rossz, ártó szándékot tulajdonítanak neki, és az a legszörnyűbb, hogy a gyanú elég sok esetben még jogos is lehet), ezért rám testálta a feladatot. Közben mi is fizettünk (de nagyképű vagyok, az apukám fizetett), és én ott maradtam megvárni a számlát, a pasik meg Orsolyával együtt (és a vásárolt apróságokat cipelve) eltűntek, hogy én a magam csendességében megvárhassam a számlát és a kért házhoz szállításhoz szükséges akármilyen papírt. A két hölgy is erre a papírra várt mellettem, hát kínálkozott a lehetőség, és felajánlottam nekik ember szolgálatait. Láttam az arcukon, hogy nem nagyon tudják hová tenni, de azt is, hogy örülnek a kínálkozó megoldási lehetőségnek.

Rövidre fogva: délután ember elment, és összeszerelte az ágyat (mint kiderült, anya és lánya közül az előbbi a reményteljes tulajdonos), közben jól elbeszélgettek. A hölgy sokat panaszolta, hogy ő és a hozzá hasonló, egyedül élő hölgyismerősei bizony nagyon meg vannak lőve, amikor a háztartásban időnként adódó problémák megoldására keresnek embert. Mert hát, mindenre nem létezik iparos, amire meg igen, az sokszor túl pitinek, kevésnek érzi a feladatot, és legtöbbször ki sem jön, vagy horribilis összeget kér mondjuk egy simán csak csöpögő csap esetén. De például bútor-összeszerelésre, karnis felszerelésre egyáltalán nincs szakember.

És akkor itt megláttam a hatalmas üzleti lehetőséget: vajon miért nincsenek bejáróférfiak? De most komolyan: ahol az a gond, hogy a nőinek tekintett munkákat (takarítás, vasalás, főzés, stb.) nincs, aki elvégezze, ott teljesen természetes, hogy hívnak egy nőt, aki ezt hivatásszerűen űzi, ő a bejárónő. Ugyanez visszafelé miért nincs? A férfimunkákat kötelező az egyedülálló nőknek elvégezni? De miért? Vagy miért nem látják meg a lehetőséget azok a férfiak, akik egyébként a szolgáltatás területén tevékenykednek, és most folyamatosan sír a szájuk, hogy nincs elég munkájuk? Tény, hogy túl sok pénzt nem lehet elkérni egy ágy összeszereléséért, de a munka se nem nehéz, se nem sok. És, legalábbis önmagamból és a fenti hölgyből kiindulva, egy-egy ilyen látogatáskor elég sok dolgot rá lehetne bízni a bejáróférfira, azaz akár egyszerre is kikerekedhetne elég szép mennyiségű teendő - azaz ezzel párhuzamosan bevétel is.

Na? Mikor leszünk ennyire emancipáltak? :-)

Dóri "dolgozójától" (ő hívja így az ovit) kb. húsz méterre, ráadásul buszmegálló-iránt van egy pékség. Nem olyan pékáru-bolt, ahová máshonnan hozzák az eladnivalót, hanem olyan igazi, ahol az üzlet hátuljában kis leselkedés árán láthatóak a pékek, amint a kemence mellett szorgoskodnak, ahonnan mindig hihetetlenül finom illatok áradnak. És ami ráadásul nem csak elképesztő nyitva tartással rendelkezik (hétfőtől szombatig 5-21, vasárnap 6-21 óráig!), hanem a nyitvatartási idő alatt végig tele vannak a polcok frissen kisült, még meleg-langyos finomságokkal. Legalábbis - bár már elég változatos időpontokban voltunk ott - nem sikerült még őket máson rajtakapni.

Ettől még nem kellene elájulni, láttam már más pékséget is, de ott nem jöttek be nekem a dolgok. Nem arról szól, hogy nem voltak finomak, csak nem voltak "olyanok", nem pont úgy készültek, ahogy én szeretem. Nos, itt sajna, amit eddig próbáltam, minden olyan volt. Pontosan.

Vegyük például a zsemlét. Szép termetes darab a máshol is szokásos 25 Ft-ért, és nincs benne elrejtve óriási légbuborék, nem ízetlen, épp annyira könnyű de tartalmas, ahogy azt kell.

De amire teljesen rákattantunk, az a kakaóscsiga. Gyerekkoromban erősen kakaóscsiga-függő (is :-D) voltam, még emlékszem, hogy anyukám mindig azt hozott nekem az oviba, ha jött értem. Tényleg nagyon szerettem. Aztán felnőtt életem során belefutottam egy csomó rossz tapasztalatba. Pl. sima kelt tésztás csiga. Az kérem, nem az igazi, még ha finom is. Vagy kicsi, alig-töltelékes, ízetlen vacak. Esetleg ugyanez, enyhe fűrészpor-érzéssel vegyítve. Vagy a teteje megszórva kókuszreszelékkel. Most komolyan, mi a csudát keres a kakaóscsigán a kókuszreszelék?! Szóval, annyi negatív tapasztalatom volt, hogy már nem is nagyon szerettem kakaóscsigát venni, inkább választottam a csokis croissant-t, nem mintha azt nem tudnák rettenetesen elszúrni, de az mégsem akkora csalódás, mint a gyerekkori kakicsigi vacak változatban.

Namost. Ebben a pékségben már ránézésre is éreztem, hogy ezt meg kell kóstolnom. A csiga kellően nagy (nem csak öt centi átmerőjű), de nem túl nagy (na jó, tudom, hogy finnyás vagyok, de azt is utálom, hogy végre átrágom magam a külső, keményebb részen, és azt veszem észre, hogy már teli vagyok, mert túl nagy a csiga mérete az én étvágyamhoz képest). Látszott, hogy tölteléket is tettek bele, úgyhogy tettem egy próbát. Teljesen elolvadtam. Rengeteg, ismétlem, rengeteg sok kakaós töltelék van benne, pont olyan állagban, hogy még épp nem folyós, de nem is ropog a fogam alatt. És az íze! Nem tudom, mit tesznek bele, de van benne a markáns kakaóíz mellett valami nagyon enyhe, szinte alig érezhető rumos felhang, amitől olyan nagymama süteménye-hangulata lesz az egésznek. És ami még jobb: nincs agyonszórva porcukorral, nem kell előtte morzsaporszívó az elfogyasztásához. És végig puha, még a külseje is levelesen omlós, finom, a belső karikák meg egyszerűen elomlanak a szájban. És ez reggelente még meleg, mikor Dórit az oviban leadva megvesszük és hazahozzuk. Egyszerűen mennyei.

Illusztráció előtte:

És utána:

Ezek bizony mind-mind olyan dolgok, amik ugyan az egészséges életmóddal és a lassú súlycsökkenéssel teljesen ellentétesek, ámde tovább erősítenek abban a meggyőződésemben, hogy egészen jó ötlet volt ide költözni.