Mai mese a falusi életről

Ahogy korábban említettem, a falu nem sok általam kultivált lehetőséget kínál a szórakozásra. Éppen ezért kénytelen voltam olyan, helyben végezhető tevékenységeket keresni, amik mégis bizonyos illúziót adnak. Ha tudnék vezetni, biztos eljárnék ide-oda (legjobban valami testmozgás-féle hiányzik, és a kisvárosban van is pl. tai-chi, amire szívesen mennék), de tömegközlekedéssel ez megoldhatatlan, úgyhogy maradnak az itthoni elfoglaltságok.

Mivel szélsőségesen introvertált vagyok, ez nem is okoz olyan nagy problémát. Ahogy az introverziót magyarázó példázatokban áll, én is szívesebben vagyok kettesben egy könyvvel, mint egy jókedvű házibulin. Ha nincs kedvem olvasni, még mindig ott a kézimunka, ebből korszakaim is voltak, egy időben folyton Dórinak kötöttem ruhácskákat, sapkát, miegyebet, aztán rákaptam a horgolásra. Először csak "kényszerből", mivel volt két díványpárnánk, aminek már eléggé randácska volt a huzata. Gondoltam, horgolok rá új huzatot, az legalább az ágytakaróhoz is jobban passzol majd. Elkészült egy huzat, majd még egy, aztán persze kellett ugyanolyan mintájú terítő a kisasztalra, és persze függöny az ablakra :-). Ezt még megfejeltem azzal, hogy karácsonyi ajándék gyanánt is terítőt horgoltam az anyukámnak, de ezzel szerencsére elmúlt a láz, azóta nem volt újabb kézimunka-rohamom.

Ez eddig nem hangzik valami izgalmasan, ugye? Hát, tény, hogy legnagyobbrészt nem ezzel töltöm az időmet. Az úgy kezdődött, hogy mikor ideköltöztünk, ember szerzett valahonnan egy betárcsázós modemet. Egyből rávetettem magam, előbb csak napi rengeteg e-mailt írtam (hiszen akkor még voltak barátaim, akikkel igyekeztem kapcsolatot tartani, és erre leginkább ez felelt meg), de aztán eltévedtem az index fórumába. Azonnal beleszerettem, képes voltam akár hajnali kettőig is előtte ülni, úgy, hogy legkésőbb fél ötkor kelnem kellett, ha nem akartam lekésni a buszt. Mindezt - istenem, de rég volt! - 14.400 kbit/s sebességgel! Talán van, akinek ez már nem is ismerős, mikor perceket (igen, perceket) kell várni egy-egy szöveges oldal betöltődésére, képet, videót meg úgy tölt le az ember, hogy közben elmegy, lefőz egy kávét, elszív egy szál cigit, stb., stb., stb.... Hát igen, a hőskorszak. És persze, ha nem a net előtt ültem, akkor azért gépeztem, mert szenvedélyes játékos vagyok. Sima pasziánsszal is órákig el tudok lenni (tetszenek ismerni? csak amíg sikerül kirakni :-D), ennél bonyolultabb játékok miatt napokig nem eszem, nem alszom. Unreal, The Longest Journey, rengeteg FPS (bocsánat, first person shooter, azaz menj és ölj meg mindenkit). Ez utóbbiak főként akkor kellettek, mikor még jártam dolgozni. Több kilónyi feszültséget, frusztrációt bírtam hazacipelni magammal, amit mégsem vezethettem le az emberen vagy a kutyán-macskán. Ha a gyerekem játszana ilyennel, valószínűleg rosszul lennék tőle, de egy-egy óra esténként, levezetésként velem csodát művelt.

Aztán, kicsit később, lett nekünk széles sávunk. Azelőtt sem keveset gépeztem, de onnantól - mai napig is - már eléggé függővé avanzsáltam. Ha a gyerek aludt, szépen játszott, elvolt (akkor még csak Dóri volt meg), akkor biztos, hogy bekapcsoltam a gépet. Gyakran esténként is sokáig ültem előtte. A valódi függőséghez azonban kellett még két adalék: egyfelől felfedeztem két oldalt (egyiket a másik segítségével), mégpedig a Közveszélyes munkakerülőt, onnan pedig a Kongát. Ez egy gyűjtőoldal, flashjátékoknak. Minden nap kerül fel rá néhányszor tíz, ezek közül egy-kettő nagyon jó. Lehetetlen megunni. És persze, ha véletlenül ott épp nem találnék játékot magamnak, akkor még mindig kereshetek a kmk-n valamit :-). Sokszor éjjelekig bírok egyfolytában játszani, ami persze családos, gyerekes, középkorú nőnél elég szokatlan hobbi. Nem is az, hanem szenvedély. Szerencsére ember amúgy is koránfekvő, így képes tolerálni ezen függőségemet. A másik dolog, ami kellett, hogy lomizott a drága nekem egy laptopot. Utálok asztalnál ülve gépezni, megfájdul a hátam, a szemem, a nyakam, elgémberedek. Nade! kényelmesen feltett lábbal ülni a fotelben, betakarózva, ölemben a géppel? Csak úgy repülnek az órák, sokszor észre sem veszem, hogy mennyire.

Minderre a koronát a webkettő tette fel. Amikor minden, de minden információhoz hozzá lehet jutni, ráadásul közvetlenül, más emberektől, akik próbálták-csinálták-értenek hozzá, és még blogolnak is róla, amikor minden zene, amit csak akarok, gombnyomásra elérhető a jutúbon és társain, és mindenféle könyv (na jó, nem mindenféle, de nagyon-nagyon sokféle) megtalálható a mek-en vagy a digitális irodalmi akadémián, onnantól nem probléma, ha valaki falun él. Személyesen ugyan nem lehet találkozni, de mindenféle egyéb módon lehet kapcsolatot tartani.

Egy, csak egy bánatom van az egésszel: a távmunkák teljes hiánya. Meggyőződésem szerint az én munkám remekül távmunkásítható lenne, de ez - rajtam kívül - úgy tűnik, senkinek nem jut eszébe. Nincs, egyszerűen nincs olyan munkáltató, aki képes lenne felfogni, hogy aki otthon dolgozik, többet és jobban dolgozik, mint akinek be kell járnia. Ráadásul olcsóbb foglalkoztatni is, és kevesebb stresszt, táppénzt, miegyebet kell neki elviselnie. Miért kéne manapság bárkinek is bejárnia egy zsúfolt városba tömegnyomor közlekedéssel egy szűkös irodába? Pedig be kell, sajnos...

Végezetül egy kis bemutató, az egyik kedvenc kongás point'n'click játékomról:

Nem írtam még róla, milyen szórakozási lehetőségekkel kecsegtet minket a falusi lét.

Elöljáróban szeretnék a néhány bejegyzéssel  korábban írtakra emlékeztetni: aszociális vagyok, és szélsőségesen introvertált, így véleményem egyáltalán nem mérvadó a normál populáció számára.

A faluban az össznépi szórakozás három időszakos válfaja működik, egyrészt van falunap, aztán van búcsú minden évben, valamint egy-két fiatalnak elmegy az esze, és sátoros lagzit tartanak. Ez utóbbiról nincs mit mondanom, nem voltam még ilyenen. A falunap és a búcsú "szórakozás" része gyakorlatilag egyformán zajlik: kint a falu határában levő focipályán egyrészt van foci (a falunak van valami megyei utolsó osztályban szereplő focicsapata), szinte egész nap, egyszer még a nagy soproni csapatot is sikerült idecsábítani vendégfellépni. Aztán vannak fellépők, gyakorlatilag a környékbeli amatőrök-félprofik soraiból. És persze, van vérnyomásmérés a védőnő által - legalább ide eljönnek az emberek ugyanis. Ami pedig uralja a dolog hangulatát: az italkimérés - ami a helyi kocsma kitelepülése a helyszínre. Mióta itt lakunk, azt hiszem, kétszer sétáltunk ki oda az emberrel, egyszer azért, mert kíváncsiak voltunk (ez volt először), aztán meg azért, mert a gyereknek meg akartuk mutatni. De mindkétszer meg kellett állapítanom, hogy mivel a részt vevők 70%-a az illumináltság olyan fokán van, ami számomra már kellemetlen (ez annyit tesz, hogy a férfiak 100, a nők 20 százaléka részeg), helyesebb, ha távol maradok az eseménytől. A műsorszámok amúgy sem érdekelnek senkit sem (amiért én először kimentem, hogy megnézzem), épp ezért élvezhetetlen nézni is, mert gyakorlatilag az állandó háttérmorajtól semmit sem lehet hallani. Igaz, tavaly ősszel a búcsún volt valami színfolt: eljött egy geringellős (tudjátok, vándor körhintás), és mikor megláttuk becsomagolva, előre örültünk, hogy Dóri felülhet végre, úgyis állandóan reklamálja, hogy ő még nem ült körhintán. Nos, mikor kicsomagolták, azzal egyidejűleg elkezdtek bömböltetni valami iszonyú zenét, ami a dum-dum és a lakodalmas hibridének tűnt. A bömböltetést tessék szó szerint érteni, a Fő utca másik végéről tisztán lehetett érteni a szöveget. Ennek ellenére megpróbáltuk megközelíteni a helyszínt, hogy hadd geringellőzzön az a gyerek, de a gyerek más véleményen volt: kb. 70 méterrel a cél előtt megfutamodott, mondván, nagyon hangos a zene, ő oda nem megy. Na most, akkor csak halkan kérdezném: vajon ki lehet ezen vándor körhintás célközönsége? Mert a gyerekeket tuti elriasztja ezzel a bömbölő zenével, a felnőttek meg vajon miért mennének oda a gyerekeknek szánt körhintához-ugrálóvárhoz, ha a gyerek nem jön velük?!

A fentieken kívül szórakozási lehetőség még, akár mindennaposan is a kettő, azaz kettő darab kocsma (illetve az egyik borozó, a másik presszó kiírás szerint, bocsánat! :-D). A másikról (ami tőlünk messzebb van) nyilatkozni nem tudok, nem voltam még benne. A közelebbibe azt hiszem, összesen legfeljebb tízszer lehettem, főleg eleinte és nyáron, mert árultak fagylaltot. És talán egyszer elmentem oda cigit venni végső szükségemben (erre nem esküszöm meg, mert végső szükség ugyan elő szokott nálam fordulni, de ha lehet, az embert kérem meg eme tett elkövetésére, amit ő lovagiasan meg is szokott tenni, a drága). A kocsmának törzsközönsége vagyon. Mivel a falu férfilakosságának jó része inaktív (nyugdíjas, rokkantnyugdíjas vagy simán munkanélküli), kézenfekvő, hogy rengeteg szabadidejükben valamit csinálniuk kell, a tévében meg sosincs jó műsor, ugye... A kocsmában társaság van, alkohol is van, télen meleg is van, meg csocsó is van, szóval... A borzasztó számomra azt volt látni, ahogy ez az alkoholista férfiréteg újratermelődik: az apa magával viszi a fiát is, hadd tanuljon a gyerek, meg hogy már egészen fiatalon, 10-11 évesen ott ülnek bandában a gyerekek is... eleinte még kóla mellett, aztán, ahogy nőnek, persze jön majd más is. Ha addiktológiával foglalkoznék, itt remek doktori témát találnék...

Aztán van még egy könyvtár is! Bizony! Dóri születése utáni időkben, mikor még volt szabadidőm napközben is, felfedeztem magamnak. A művelődési ház hátsó részében, egy kis teremben kapott helyet. (A művelődési házat azért nem említem a szórakozási lehetőségek között, mert, mint oly sok más helyen, itt is szinte kizárólag a "hiperolcsón szemetet" kirakodók szoktak benne lenni, szórakoztatás nem.) Természetesen tartják a gyerekeknek a kötelezőket, meg jó sok teljesen elavult könyvet, de olyan kincsek is felfedezhetőek, mint a Milota Závada Páltól, vagy Esterházy Péter Harmonia caelestis-e. A könyvtáros hölgy (tippem szerint az egyik tanítónő az iskolából) nagyon készséges, és arra is biztatott, kérjek nyugodtan bármit, megszerzi a győri könyvtárból (aminek ez a fiókkönyvtára). Igaz, hogy egy héten elvileg kétszer, de gyakorlatilag általában csak egyszer van nyitva, és ezen idő is igen szűkre szabott, ráadásul a kiírástól gyakran eltérő (kis sajtcetlik közlik az éppen aktuális, arra a hétre vonatkozót, amit persze nem veszek észre, ha nem épp könyvet akarnék visszavinni, és nem akkor látnám, hogy tegnapelőtt kellett volna jönnöm, és ki tudja, jövő héten mikor lesz nyitva :-D). Szóval, bár elvileg roppant hasznos, azért van vele néhány technikai probléma, amiért elég rövid úton sikerült róla leszoknom.

Nos, ennyi. Holnap azért azt is megírom, hogy mégis mivel csapom agyon tengernyi szabadidőmet, ha már a falu ilyen sok lehetőséggel kényeztet :-).

És egy kis kuriózum a végére: az entertainer óriászongorán :-D.

Csúnyán feminista árnyalású bejegyzés következik, tisztelettel kérem mindkét férfi olvasómat, hogy kerülje el messzire.

Mert mi is nekünk a Férfi?

Istenünk, emberünk, mindenünk. Imádjuk, szolgáljuk, szeretjük, tiszteljük. Áhítattól elfúló lélegzettel felnézünk Rá, magasan felszegett állal, hisz annyival felettünk áll. A teremtés koronája Ő. Mindig, mindenhol, mindenben messze előttünk jár. Valamennyi, számunkra megoldhatatlan problémát játszi könnyedséggel kibogoz, pillanatok alatt egyszerűvé tesz. Folyamatosan izgalomban tartja testünket, lelkünket, szellemünket. Érte élünk. Általa élünk. Neki élünk...

Nehéz napokon gyámolítónk. Oltalmazó ölében eltűnnek a sötét árnyak. Karjaiban még a legszörnyűbb is felejthetővé szelídül. Mellette még a fájdalom sem éget, a küzdelem sem nehéz, a szülés is könnyű. Vele élhető az élet...

Szép pillanatokban könnyekig megnevettet, csordulásig boldoggá tesz, extázisig felcsigáz. Pillantásával is mosolyra késztet. Érintésével érzéki szökőárt fakaszt testünkben, tekintete igéző delnővé tesz. Neki teremtettünk, érte létezünk...

Hiányával elszomorít, lehangolttá tesz, depresszióba kerget. Ha nincs jelen, az édes is fanyar, a szép is komor, a vidám is sivár. Üres a ház, lelketlen a táj, kihalt a világ. Nélküle létezésünk alapja és indoka vész el...

Az élet minden gondját megoldja Ő. Dolgozik értünk, küzd és bízva bízik. A háztartási rémálmokat azonnal orvosolja, legyen az égőcsere, konyhaszekrény-gyártás vagy villámcsapás okozta elektromos kár. Másokkal egyenrangúként tárgyal, sőt fölényesen, még ha kőműves, ács, villanyszerelő legyen is a rém. A kéményseprőt azonnal leszereli. Óv, véd, oltalmaz, kímél. Nincs, mi kifogna rajta...

Egy, ó csak egy dolog nem történhet meg Vele. Nem a betegség önmagában, hisz súlyos műtétet, roppant kellemetlen, változatos tünetekkel bíró, az életet erősen megnehezítő krónikus kórt optimistán, bátran visel, erőt önt belénk. Szívroham, több hetes kórház Őt le nem gyűrheti. Tüdőgyulladást lábon kihord, panasz, zokszó nélkül. "Vagy húz a szürke, vagy megdöglik" - hangoztatja, ha féltenénk Őt, és bármilyen beteg, megy tovább.
Csak meg ne fázzon. Egy nátha a Férfi ősellensége. A takony, a köhögés, a hidegrázás teljesen kikészíti. Akár két hétig is eltarthat, míg kilábal belőle. Ekkor, és csak ekkor jogunk van aggódni, teát főzni, forró fürdőt készíteni, horribile dictu gyógyszert belédiktálni. Egy hörghurut vagy sérv nem lehet ok rá, hogy gyengének, elesettnek lássuk, ám egy egyszerű, mindennapos kis megfázás ledönti a bálványt. Most végre kedvünkre kényeztethetjük, ápolhatjuk, ágyban tarthatjuk. Kiélhetjük minden gondoskodási kényszerünket. Ez egyszer érezhetjük, hogy valóban szüksége van ránk, hogy létünk igazolást nyer...

Elnézést kérek mind az öt olvasómtól, most egy-két napra szüneteltetnem kell magam. Ember még múlt csütörtökön hozta haza a vírusokat, és egészen ma este nyolcig azt gondoltam, hogy az én vasszervezetemnek egy kis ilyen-olyan fertőzés nem árthat. Nos, de...

Mivel emberi számítás szerint a lányok legkésőbb holnap estére szintén megbetegszenek, nem lesz időm/erőm írni.

Tessenek feliratkozni rss-re, akkor kattintgatás nélkül azonnal látható, hogy történt-e változás :-).

Van nekem ez a két lányom. A nagyobbik már elmúlt 3 éves. Ha városon laknánk, biztosan járna óvodába délelőttönként, mert látom-érzem rajta, hogy nagyon szeretne más gyerekekkel, más játékokkal játszani, mint amire itthon lehetősége van. Szegénykém, sokszor nagyon jól elvagyunk, de azért jó néhányszor látom rajta azt is, hogy unatkozik. Főleg, ha nem lehet kimenni, mert rossz az idő. Meg ha nekem sok dolgom van, és nem tudok asszisztálni a játékaihoz. De még ha jót játszunk is, sokszor megszakad a szívem, mikor arról beszél, hogy ez vagy az (baba, lufi, fa, stb.) a legjobb barátja... hiszen nincs szegénykémnek. Anyja megveszekedett introvertált, nem jár össze más anyukákkal, Dóri oviba nem jár, úgyhogy gyakorlatilag gyerektársaság nélkül nő fel.

Sokszor azt érzem, hogy ezzel az érzékeny, szeretetéhes, eleven eszű, nagy szívű kislánnyal jól kitolok, amikor nem adom be az itteni óvodába, hiszen biztos jól élvezné. Ugyanakkor mikor egyszer-kétszer elvittem oda, "benéztünk" az ovisokhoz, valahogy úgy tűnt, hogy ő ott nem érzi jól magát. Csak tájékoztatásul: itt az oviba összesen talán 12 gyerek jár, de lehet, hogy kicsit kevesebb. Nincs csoportbontás kor szerint, nincs dadus néni, csak két óvónéni, akik nem kapnak a társulástól helyettesítőt, ha egyik vagy másik beteg, vagy szabadságra menne, mert arra nincs pénz, ennyi fejkvótából. Minden távollétet csak úgy tudnak megoldani, hogy egyikük - fél napra, egész napra - egyedül marad. Képzeljünk csak el egyetlen óvónénit, tíz vagy tizenkét 3-6 éves gyerekkel. Nekem csak kettő van, mind a kettő az enyém, de sokszor azt érzem, hogy szétszakadok, nem bírom, hogy mindkettővel egyszerre, együtt foglalkozzam, hisz általában mindkettő mást akar csinálni, mivel nem egykorúak. Hogy lehet ezt tíz nagyon eltérő korú, nagyon eltérő fejlettségű és beállítottságú gyerekkel megcsinálni, még ha az óvónénik ketten is vannak?! És persze nagyon nagy különbségek vannak a gyerekek között: ősszel, mikor ott voltunk, volt olyan négy éves fiú, aki nem tudott még érthetően beszélni (nem mondott szavakat, csak egytagú nyögéseket szinte), olyan hat éves, akit nem értettem, mert annyira pösze volt, és volt olyan kislány, akiről azt hittem, segíteni jött, mert annyira nagy és ügyes volt. Kedves, aranyos gyerekek és agresszív, verekedős gyerekek is vannak, mint minden oviban. Csak nincsenek kor szerint szétbontva, és sokszor egyetlen felnőttre vannak bízva. Szegény óvónéni kiteheti a lelkét, akkor sincs erre a helyzetre jó megoldás. Muszáj, hogy az iskolába menő nagyokkal foglalkozzon sokat, hiszen nekik hamarosan "megmérettetés" következik, iskolaérettségi vizsgálat, miegyéb, el kell jutniuk - akár a hiányos otthoni szocializáció ellenére is -, hogy számolni tudjanak, kifejezzék magukat, alapszinten rajzolni tudjanak, stb. Emellett nem marad idő arra, hogy a kicsikkel külön foglalkozzanak, vagy képesek tartani a nagyok tempóját, vagy - mint ahogy az inkább természetes - nem, és emiatt a foglalkozásokon unatkoznak, vagy tele lesznek kudarcélménnyel, hiszen nem megy nekik az, ami a "többieknek" igen (csak hát a gyerek még nem fogja fel igazán, hogy a többiek évekkel idősebbek nála).

Szóval eléggé kétségbe vagyok esve emiatt. Egyelőre nem vették meg a házunkat, tehát nem reménykedhetem abban, hogy egy-két hónap, és megyünk városba, ahol majd jön az óvoda. El kellene döntenem, hogy jobb-e neki itthon, velem unatkozni, vagy jobb lenne neki egy heterogén, sikert és kudarcot, jót és rosszat egyaránt tartogató közösségben? Kockáztassam-e, kockáztathatom-e, hogy a most még nyitott, barátságos, extrovertált lányt egy esetleges negatív első élménnyel ugyanolyan emberkerülő, aszociális lénnyé tehetem, amilyen én vagyok? Kockáztassam-e, kockáztathatom-e, hogy a most még nyitott, barátságos, extrovertált lányt egy folyamatos itthoni környezetben tartással ugyanolyan emberkerülő, aszociális lénnyé tehetem, amilyen én vagyok?

Nekem nincsenek erre válaszaim. Csak azt érzem, hogy fogy az idő, ami a döntésig rendelkezésre áll...

(Elnézést a kéretlen reklámért, nem találtam jobb videót, ami erről szólna... :-()

Kicsiny falunkban két bolt maradt (régen több volt), egy maszek által háza aljában üzemeltetett, és egy abc-lánchoz tartozó, régen "szövetkezeti" bolt. Ez utóbbi enyhén szocreál külsejével (bár a mirelites eszkimót meg a tej feliratú tehenet tavaly végre átcserélték kólás matricákra :-D) kicsit taszítóan hatott rám eleinte, ám később teljesen erre szoktam rá, főként a két ott dolgozó hölgy, na meg az alacsonyabb árak miatt.

Nálunk alapvetően úgy néz ki a bevásárlás, hogy hétvégenként méteres listával beállítunk a közeli kisváros hipermarketjébe, és a heti szükséges élelmiszert, miegyebet egyben megvesszük. A helyi boltokba régen is szinte csak kenyérért, esetleg egy-két elfelejtett cikkért mentem, amióta pedig magam sütöm a kenyeret, szinte csak a gyerekeknek a séta közbeni, motiváló célú csokijáért megyek be.

Ma azonban más volt a helyzet, mivel ember sikeresen hazahozta az influenciát, vagy valami egyéb felsőlégúti kórt, és mivel nálunk ő a sofőr, ám jelen állapotában még az ágyban fekvés is túl megerőltető neki, a városi bevásárlás ugrott, így a szocreál élelmiszer maradt, mint végső megoldás.

Erről jutott eszembe, megírhatnám, hogy néz ki itt, falun a boltba járás, mennyivel másabb az egész hangulata, mint egy városi bemegyek-megveszem-kifizetem-jellegű shoppingnak.

Először is a szövetkezeti bolt teljesen gyerekbarát. Dóri virágot, levelet, miegyebet visz a boltos néniknek, és jól elbeszélget velük. Orsit gyakorlatilag kiveszik a kezemből, hadd tudjak pakolni-válogatni, addig ők babáznak vele (akkor is, ha van más vásárló, hozzátenném, hogy még soha nem kellett sietnem emiatt, a vásárlók is kedvesek, türelmesek, néha csokit, nyalókát is vesznek a kölköknek). Mindig beszélgetnek velem, általában napi aktualitásokról, ma például én örömmel újságoltam, hogy Seres Mária közel hatszázezer aláírást gyűjtött össze (ennek apropóját az adja, hogy én is nyomtattam ki aláírásgyűjtő lapokat, és ebben a boltban a boltos nénik gyűjtöttek két ívre valót, amit aztán az enyémekkel együtt adtam fel), ők pedig elmondták, hogy jaj, szegény Ophelie-t holtan húzták ki a Dunából (ez pedig azért van, mert én nem szoktam tévét nézni, így általában tőlük szoktam megtudni az aktuális híreket :-D). De szoktak a falu napi életéről (általában a ki halt meg ma kérdéskörből), általam is ismert személyekről is mesélni. Fizetés után mindig kikísér egyikük, vagy a lányomat, vagy a megvett cuccot hozva, segítenek bepakolni a babakocsiba, még néhány szót váltunk, majd elbúcsúzunk egymástól. Időnként remek ötleteket kapok a számomra rémálom "mit főzzek ma?" kérdésre is. Egyszer előfordult, hogy találtam egy egy napja lejárt tejfölt a hűtőpultban. Hozzáteszem, minden boltban nagy kekec vagyok; ha lejárt élelmiszert találok, szóvá teszem, nem azért, mert fel vagyok háborodva, hanem mert tudom, hogy sokan nem, vagy csak otthon nézik meg a dátumot (ember eklatáns példa erre, ha egyedül vásárol, elég gyakran hoz haza lejárt, vagy nagyon lejáratközeli terméket), és azt gondolom, hogy ha nem értékcsökkentként árulják, akkor nagy kitolás a vásárlóval szemben. Nos, amikor itt ezt szóvá tettem, látszott a boltos nénin, hogy nagyon kellemetlen neki az eset, és furcsán éreztem magam, mert annyira a szívére vette. Azóta sem fordult elő ilyesmi náluk.

A másik boltban teljesen más a hangulat, nem is szívesen térek be hozzájuk, annak ellenére sem, hogy nagyobb a választék, több mindent lehet kapni (pl. a fenti boltban zöldség, gyümölcs csak nagyon ritkán van, sárgarépát, petrezselymet, krumplit csak  elvétve látni, holott ezekből gyakran kifogyok, a gyerekek nagy leves-evők lévén). Először is a tulajdonos a boltban szokott rágyújtani. Engem személy szerint nem zavar a cigifüst, de az zavar, ha a gyerekeimnek is be kell szívniuk. Ha én nem mérgezem őket a füsttel, akkor elvárom, hogy mások se tegyék. Aztán az árak, csak érzékeltetésképpen: az 59 Ft-os ajánlott fogyasztói árú Könnyű és Finom joghurt 75 Ft, a máshol 200 Ft környékén lévő cukor 240 Ft, stb. Szóval tesznek rá hasznot rendesen. Értem én, hogy négy alkalmazott van, és sokkal hosszabb a nyitvatartási idő, mint a másik boltban, sőt, vasárnap is nyitva vannak, meg a legtöbb ünnepnapon is, és ezt valamiből finanszírozni kell, de azért ha választhatok, nem fizetek ugyanazért ennyivel többet. Az eladó hölgyek kedvesek, de velük nem sikerült olyanfajta beszélgetős viszonyba keverednem, mint a másik boltban. Egyszer szárított élesztőt kerestem náluk, és találtam is, ámde már két hónapja lejárt a szavatossága. Szóvá tettem, amire eléggé furcsa reakciókat kaptam, tulajdonképpen olyan "na és aztán" jellegűeket. És persze, míg az első boltban minden egyes vásárlást beütnek a pénztárgépbe, addig itt a gép mellé állított, tekercses-nyomtatós számológép is játszik (ami, mint tudjuk, nem ad nyugtát). Szóval, valahogy hiába szebb, bőségesebb, nekem mégsem jön be. Ja, és itt szinte mindig sietnem kell a vásárlással, nagyon kicsi a bolt, három vásárlóval már teli van, szűkek a folyosók is, a gyerekekkel sem férünk el rendesen, pláne ha még valaki más is vásárolna mellettünk. Nincs ráérős-beszélgetős, érdeklődős-odafigyelős-ötletadós hangulata sem.

Korábban, városlakó koromban elképzelhetetlen volt nekem, hogy a bevásárlás másról is szóljon, mint a szükséges cikkek beszerzéséről. Itt jöttem rá, hogy lehet ezt másként is: mintegy társasági eseményként, egymásra figyelve (mert azért a boltos nénik magukról is szoktak mesélni időnként), ráérősen vásárolni. Amikor a szüleimnél vagyunk, nagyvárosban, és elmegyünk Dórival a közeli boltba, látszik az arcán, hogy bár tetszik neki, hogy nem két-három féle csoki van, hanem rengeteg, a tömeg, a sietség zavarja, meg hogy a boltos nénik nem, vagy csak alig köszönnek neki vissza.

Tényleg, az miért lehet, hogy hiába köszön a három éves lányom jó hangosan, érthetően csókolom-ot a néniknek-bácsiknak, nem köszönnek vissza? Vagy alig valaki? Városlakó koromban nem volt gyerekem, nem tudtam ezt megfigyelni, mostanában viszont egyre jobban bosszant, hogy mennyibe kerülne odavakkantani annak a gyereknek egy sziát? Tény, hogy falun szocializálódott, ahol ez alapvető, hogy a gyerek (is) köszönjön mindenkinek. Ő nem tud annyira különbséget tenni, hogy városon ez már nem szokás, viszont mindig látom az arcán a csalódást, ha nem kap viszonzást, és meg is szokta kérdezni (persze jó hangosan, hisz gyerek): a bácsi/néni miért nem köszönt nekem? Mit mondjak én erre?!

Nem is tudom, hogy nem írtam még róluk. Talán mert annyira természetes a jelenlétük, és mert annyira nem tudom, hogy mi fog történni velük...

Két kutyánk van, és egy macskánk. Mindegyikük hozzánk kerülésének története van...

Amikor ideköltöztünk, volt két németjuhász kutyánk, ők voltak a hősök, akik kibírták a hosszú utat. Nagyon szerettük őket (mindkettőt menhelyről hoztuk el, mindkettő fültetovált, feltehetőleg törzskönyvezett, gyönyörű állat volt), sokat sétáltunk velük a faluban és környékén. Ebből adódott az, hogy a falusiak eleinte azt hitték, osztrákok vagyunk, vagy németek, vagy ilyesmi, mert rendes magyar falusi ember nem sétáltatja a kutyáját :-). Brúnó azonban diszpláziás volt (degeneratív, öröklött betegség, fájdalommal nem jár, ám gyógyíthatatlan és progresszív, amely azt okozza, hogy a kutya hátsó fele egyre gyengül, míg egy szép napon már nem tud felállni sem). Amikor elhoztuk a menhelyről, tudtunk erről, de úgy voltunk vele, hogy egy-két szép évet még együtt tölthetünk, és neki biztosan jobb nálunk szabadon, egy másik kutyával élni, mint a menhelyen meghalni. 2001. novemberében egy reggel a sírására ébredtem: már nem tudott felállni. Eljött az állatorvos, elaltatta. Két hónapra rá Jenny is elment utána, nagyon szerették egymást. Nem volt más baja azon kívül, hogy 13 éves volt, egyszerűen csak nem akart tovább élni.

Akkor azt kértem embertől, ne hozzunk most menhelyről kutyát, vegyünk egyet tenyésztőtől, nem akarok megint diszpláziás kutyát, egyszer elég volt végignézni... viszont a kertünk akkor állt éppen telepítés után sok kis bokorból, fából, miegyébből, ezért nem akartunk kölyökkutyát, mert az semmi perc alatt képes felszámolni több évi ültetést is. Tenyésztők nagyon ritkán árulnak felnőtt kutyákat, hiszen azok a tenyészalapanyagok. Sok utánajárás, miegyéb után találtunk egyet Mosonmagyaróváron, aki azt mondta, hogy tenyészkannak szánta Rico-t, de a sztenderdvizsgán nem felelt meg. Nagyon jó vérvonal, diszplázia-mentes család, ő kiképzésre is járt vele, gyönyörű, vegyük meg. Az ár, amit mondott, mellbe vágott, de nagyon szerettem volna, ha nem üres az udvar, kell egy kutya, és ez legalább biztos. Megvettük. Tényleg gyönyörű kutya, átneveztük Rikire, imádom, ő az én kutyám.

 Hihetetlen erőfeszítéseket tettünk vele kapcsolatban, a tenyésztő mondta, hogy kicsit finnyás, meg nagyon ragaszkodó, nehéz lesz etetni eleinte. Nos, evett macskaeledelt, de csak whiskast, aztán tesco májkrémet, meg ilyeneket. Neki még külön sütögettem csirke farhátat is, mert nyersen nem ette meg. Szerencsére ez elmúlt, amikor Sábát a házhoz hoztuk. Ő úgy került ide, hogy láttuk: Riki, aki mindig sok kutya között élt, unatkozik, szenved egyedül. Elmentünk egy menhelyre, megláttuk Sábát, akit előtte nap vittek be kóborlásból. Elég elvadultan nézett ki, félt is nagyon, nem is akart megint autózni, de azért csak sikerült betuszkolni a kocsiba. A kertünk már nagyon tetszett neki, az meg külön, ha rögtön kapott enni, ráadásul finom konzervet, nem száraztápot meg puffasztott kukoricát, mint a menhelyen, de igazán akkor döntötte el, hogy nálunk akar lakni, mikor ember nekiállt a gyönyörű bundáját megfésülni, a kóborlás során összegyűjtött tízezer bogáncsot kiimádkozni. Hiába, a pasikat a gyomrukon meg a farkukon, a nőket a hiúságukon keresztül lehet megfogni :-).

 Sába nagyon puha szőrű, szerintem nem is teljesen tiszta vérű, de gyönyörű:

 Érdekes módon az ingyen beszerzett menhelyi kutyával semmi baj sincs, a méregdrágán tenyésztőtől vett kutyánk viszont diszpláziás. A tenyésztő onnantól soha többet nem vette fel a telefonját, annyit meg nem ér az egész, hogy személyesen megkeressük, de azért megvan róla a véleményem...

 A kutyákból általában csak ennyi látszik télidőben:

És a macskák. A költözéskor még velünk volt Manó, az imádott sziámim. Ő volt az én nagy szerelmem, ám hajlott korában - mivel az állatokat nem kell szenvednünk hagyni, mint az embereket - őt is az állatorvos segítette át könnyedén a másik oldalra (meg is mondta, hogy őt többet ne hívjuk, nem bírja ő ezt folyton...). Nem akartunk több macskát, nekem Manó úgyis pótolhatatlan, és hát valljuk be, a macskával több a baj, mint a kutyával, nyavalyás egy jószág. Ehhez képest a szomszédék macskája előbb csak akkor, mikor szomszédék nem voltak itt, később már állandóra is beköltözött a padlásunkra, ember nem kis bátorítására. Eleinte én is sajnáltam, mert a gazdái csak hét végén voltak itt, egész héten nem, és folyton jött enni szegényem, de aztán... szóval, egy pákosztos, folyton nyávogós, dorombolós-dagasztós kandúr a drága, ráadásul szerinte a padlás nem méltó élethely neki, és nem kéne folyton kizárnunk a házából. Ember, a korábban erős macskaellenes érzelmeket hangoztató hím, aki elindította a "macskának kint a helye, semmi keresnivalója idebent, és már megint minden tiszta macskaszőr, meg macskaszag" akciót Manó ellen (aki természetesen velem-alvós, folyton rajtam lógos szobamacska volt, sosem ment ki a házból), magától értetődően előbb csak az előszobába, majd mindenhova beengedte ezt az önkényes lakásfoglalót. Én meglehetős ellenérzésekkel viseltetek Peti iránt, de rajtam kívül mindenki más feltétel nélkül imádja, még a kutyák sem bántják. Ő az a gazdája karjaiban:

 És itt a feltétel nélküli imádat is:

 Orsi az, aki folyton rámszól, hogy engedjem be a macskát, mert ő játszani akar vele. Dóri meg egyszerűen csak beengedi, ha itt nyávog az ajtó előtt... :-)

 A végére most egy állatos videó illenék, de láttam valamit, ami eléggé a szívembe markolt (és nem azért, mert közel van), így inkább most ezt teszem közkinccsé...

Nagyon depressziós vagyok ma este, szóval itt az alkalom, hogy eltörpengjek azon: jó-e az, ha teljesülnek az álmaink?

Teljesen sima életem volt. Gyakorlatilag minden, amit szerettem volna, teljesült. Elsőre felvettek az egyetemre, és nem volt alternatíva, csak azt az egyet jelöltem meg, mert tudtam, hogy fel fognak venni. Simán, minden nehézség nélkül elvégeztem, anélkül, hogy meg kellett volna erőltetnem magam. Volt egy kis kitérő állásilag, mert hallgattam az emberre, de aztán, mikor a saját fejem után mentem, simán, elsőre sikerült megszereznem azt az állást, amit már az egyetem alatt is akartam. Az első ház, amiben laktunk, az ember választása volt, nem is jött be igazán. Ez, ahol most lakunk, az én álmom, ezt akartam, és tényleg otthonná vált a számunkra... (Mielőtt valaki rosszra gondol: az ember a saját bevallása szerint is mindent csak másodikra tud jól megoldani, az első választásai általában rosszak... ld. én a második feleség vagyok :-D) Ráadásul a munkám is olyan volt a gyerekszülés előtt, amit mindig is akartam, azt csinálhattam, amit magamnak kitaláltam, és amiben meg tudtam találni (na jó, a mindennapi nehézségek mellett) nem csak a hivatásomnak megfelelő feladatokat, de a hobbimat is. A gyerekeim is aranyosak, okosak, ügyesek, édesek (na jó, nagyszájúak, hisztisek is), szóval pont olyanok, amilyeneket elképzeltem magamnak.

A gyerek témánál még egy kicsit leakadva, hogy mennyire sorsszerűen történik minden, amiről álmodozom... nagyon-nagyon régen, valamikor 1997 tájékán mondottam azt az embernek, hogy azért majd lesz nekünk gyerekünk, lányunk, és Dórának fogják hívni. Mint említettem már, egy időben le is mondtunk arról, hogy leszen bármi is ebből a szaporodás-projektből, de aztán csak pozitív lett a teszt. Akkor már tudtam, hogy tényleg lány lesz, és tényleg Dóra lesz, és azt is tudtam hirtelen, hogy lesz neki egy tesója, két év múlva, Orsolya nevű. És amikor az ultrahangok során elhangzott, hogy lány lesz, meg két évvel később megint, hogy lány lesz, valahogy nem tudtam meglepődni rajta... Nem lehetett más...

Kis kitérő a faluról: amikor Dóra megszületett, természetesen mindketten nagyon boldogok voltunk. Ember is lányt akart, úgyhogy számunkra ez volt az ideális. Erre sétálunk a faluban, és sorra kérdezik tőlünk: hát aztán mijük született? Embergyerek? (Elsőre én simán rávágtam, hogy persze, mert hát mi lenne más, talán csimpánz, nem látják?) De aztán, mikor mondtuk, hogy lány, az volt rá a válasz: nem baj, csak egészséges legyen, majd a következő már embergyerek lesz... Aztán jött Orsi, és a kedves néniktől továbbra is kapom a vigasztalást, hogy nem baj, hogy lánygyerek lett ez is, majd idővel jön az embergyerek is... :-) Mindezt a felvilágosult huszonegyedik században, az emancipáció korában...

Eszmefuttatásomnak lassan a lényegét is elérve azon gondolkozom már pár napja, hogy vajon jó-e ez így, ahogy történt. Hogy minden álmom valóra vált. Ha ezek közül csak egy kimaradt volna, nem szenvednék most ennyire. Ha nincs ez a ház, akkor azóta is költözködnénk kb. három-négy évente máshová, nem zavarna, nem kötődnék. Ha nincsenek gyerekek, élném tovább itt az életem, dolgoznék, bejárnék, maradna a ház, nem zavarna. Ha nem imádom úgy a munkám, akkor korábban jöttek volna a gyerekek, nem ölünk ennyi szeretetet, időt, pénzt, élményt ebbe a házba, nem zavarna. De így kutyául tud fájni... Amit inka is mondott: az álom elveszítése rosszabb, mint ha el sem érjük...

Most arról igyekszem álmodozni, hogy ott élünk majd városon, közel a szüleimhez, akik a gyakran számomra túl soknak rémlő gyereknevelés-háztartásvezetés-tanulás dologból néhányban segítenek majd (és erről jó álmodozni). És hogy milyen egyszerű lesz elmenni vásárolni, színes programokat szervezni a lányoknak, és erről is jó álmodozni. De valahogy képtelen vagyok elképzelni, hogy egy panelház tizenkettedik emeletén (nagyon jó elrendezésű 2+2 szobás lakásban, tehát az még tetszene is) gyönyörködöm a panorámában, és hallgatom a közeli vasútállomás hangjait... Márpedig reálisan felmérve a mai árakat, lehetőségeket és piaci helyzetet, kb. erre van esélyünk...

Nem tudom, jó-e, ha teljesülnek az álmaink...

Ezennel ünnepélyesen megígérem, ez az utolsó eset, hogy a házról írok. Cserébe ma jó hosszan... :-)

Nagy átrendezők vagyunk, én is, az ember is. Az elmúlt években gyakorlatilag végigaludtuk a házat (mindhárom szobában volt már a hálószobánk), a nappali funkcióját is gyakran variáltuk, ráadásul ha a lomisnál találunk valamit, amibe beleszeretünk, az teljesen biztos, hogy nem fér be oda, ahová szeretnénk, és akkor újra átrendezzük az egész házat. Az én mostani nagy szerelmem két rattanfotel, szintén lomis vétel, jelenleg a hálószobában állnak, így valahogy:

A hálószobához még egy ágy tartozik, szekrénykékkel (meg a túloldalon, az ablak mellett egy lefényképezetlenül hagyott gardróbszekrény):

Aztán itt vagyon még a ház "eredetiség-igazolása", vagyis a meghagyott, bár immár funkciótlan mestergerenda. Látszani a fényképen nem látszik, de élőben szépen olvasható: Monár Jozef es Pap Julianna építető (valami kriszkraszk, és az évszám) 1879:

A másik kedvenc helyem a konyha, amiről már volt egy fotó, de azért van még róla néhány :-). Talán látszik, hogy a konyhabútor ajtajai igazi fából vannak, nem valami utánzat mdf-lap, ráadásul külön kértük a mesterembert, hogy ne hossztoldott fából csinálja, hanem hagyja csak meg a fa eredeti erezetét, görcseit, mindenféléjét, mert az úgy természetes. Én nem pont ilyen fogantyúkat választottam eredetileg, hanem még ennél is sokkal régiesebbet, de aztán nem bántam meg, hogy csak ilyen volt, és ilyen lett. Szép is, kényelmes is. A tűzhelyre meg igazán büszke vagyok, nagyon jól használható, kombinált tűzhely, alul hőlégkavarással.

A fürdőszoba igazából nem egy nagy durranás, de sokat nem tudtunk vele tenni, ennyi hely van, ezt kell szeretni.

Van még egy szép kis előszoba (lehet, hogy ezzel kellett volna kezdenem, mintha végigvezetnék? Lehet, de különösebb érzelmi szálak nem fűznek hozzá, itt vesszük a cipőt, és kész :-D).

Rendelkezünk még egy nappalival, ami mostanság kizárólag játszó-térként üzemel (igen, így, kötőjellel), mivel a lányaink hintái, csúszdája és ezernyi apró vacka is itt kapott helyet (a gyerekszobát csak alvásra használják). Általában úgy néz ki, mint amit nemrég bombatalálat ért, és a napom nagy része arra megy el, hogy rendet rakjak, aztán rendet rakjak, és végül rendet rakjak itt. Viszont tágas, világos, kényelmes, és szerintem szép is...

Végül következzék (tatatatam!) a gyerekszoba, ami egyébként egy gyermektelen házaspár esetén ideális hálószoba lenne, lévén, hogy ablaka keletre néz. Amíg itt aludtunk, imádtam azt az érzést, hogy a napocska simogatására ébredek.

Hát, ennyi a mi házikónk. Ha esetleg valakinek rajtam kívül tetszene, kérem, egy aprócska kommenttel járuljon hozzá önbizalmam erősítéséhez, abból nekem úgyis mindig kevés van... És persze, ha esetleg valakinek lenne olyan ismerőse, akit érdekelne, ne felejtse el ajánlani neki :-). Még akár e-mail címet is hajlandó vagyok megadni ezen cél érdekében :-).

Régen, a középkorban a falun élő jobbágyság helyzete reménytelen volt: a röghöz kötés miatt nem szabadulhattak a jobbágysorból, generációk élték le ugyanabban a házban az életüket. A kitörés egyetlen útját a városba szökés jelentette, mert - biztos emlékszik mindenki - "a városi levegő szabaddá tesz"...

Akinek mai napság van egy városi ingatlanja - legyen bár az egy felső emeleti panel, vagy egy kifejezetten luxusingatlan - nagy reményeket fűzhet hozzá, hogy ha reális árat határoz meg, akkor hat hónapon belül biztosan eladja azt.

Akinek van egy falusi háza, főként, ha az felújított, netán igényesen felújított, szinte teljesen biztosra veheti, hogy soha az életben nem fogja eladni, vagy ha igen, annyira áron alul, hogy nem hogy az általa fizetett vételár plusz a felújítás árát, de önmagában az eredeti vételárat sem fogja megkapni érte.

A házunk itt áll:

Nagyobb térképre váltás

Az alapadatai: telek 898 m2, a ház 111 m2, 1879-ben épült, igényesen felújított hosszú parasztház. Két és fél szoba, nagy konyha, fürdőszoba-wc, és egy kis spájz tartozik hozzá. A telken könnyűszerkezetes garázs található, sok-sok termő gyümölcsfa, mogyoróbokrok, folyton termő málna, szeder, virágoskert, egy gyerekjátszóka (csúszda, mászóka, homokozó), kerti bútorok (szék és asztal négy személyre, hintaágy, napozóágy). A házzal együtt teljes gépészetet adunk (fűnyíró, sövénnyíró, kézi szerszámok, láncfűrész). A ház alaprajza:

A nappali kb. 30 m2, ehhez kérem viszonyítani a többit :-). Igény esetén bútorozva eladó, egyedül a gyerekszoba (a kisebbik hálószoba) bútorait vinnék el, de helyette egy a múlt század harmincas éveiben készült garnitúrát (két fotel, kanapé, üveges tálalószekrény, dohányzóasztal) hagynánk itt. Ez így, tokkal-vonóval annyiba kerül, amennyiért Budapesten 30 m2-es felújítandó panelt adnak, nem is túl jó helyen. Sopronban a Jereván lakótelepen általában felső szinten lévő, 55-60 m2-es részben felújított panelt lehet kapni az áráért. Debrecenben 35 nm-es, felújított panel kerül ennyibe... És ezekhez nem adnak semmit, legfeljebb a beépített konyhaszekrényt nem viszik el...

Röghöz kötöttség... Itt állunk a gyönyörű álomházunkkal, amit magunknak csináltunk (tehát nem az errefelé divatos optikai tuning van rajta, hogy nézzen ki jól, aztán majd tönkremegy két hónapi használat után), és most azon kell folyamatosan idegeskednünk, hogy el tudjuk-e egyáltalán bármikor is adni.

Ma volt itt egy nézelődő... szándékosan ezt írom, és nem vevőt vagy érdeklődőt, mert nem venni, vagy érdeklődni jött, csak nézelődni. Elmondta, hogy most adja el a saját lakását, és jaj, hogy az milyen gyönyörű (nem túl messzi kisvárosban), és hogy neki tetszik a mi házunk, nagyon szépen néz ki, bár neki egyedül túl nagy, nem tudja fenntartani a jövedelméből, de adna érte hat millió forintot, bútorostul, mindenestül...

Bár a statisztikából úgy gondolom, hogy csak közeli hozzátartozóim és néhány ismerősöm olvassa ezeket a sorokat, mégis a remény hal meg utoljára: ha esetleg valaki tudna olyan személyt a saját ismeretségi körében, akit érdekelne a házunk, kérem, szóljon neki. Holnap teszek fel fényképeket a belsejéről is, hátha mégis... :-)

Szeretném hinni, hogy a 21. században már nem vagyunk röghöz kötve... hogy szabadon választhatjuk meg lakóhelyünket. Szeretném hinni...