Mai mese a falusi életről

Évek alatt tehát szépen elrendeződött minden, rendbe hoztuk az álomházat, beilleszkedtünk, megtanultunk egy sor dolgot... és itt jön a de.

Emberrel 1997 óta vagyunk házasok, eleinte nem is nagyon óhajtottunk gyermekáldást (egyetem, költözés, miegyéb), de aztán ketyegni kezdett az a bizonyos biológiai óra, és bizony szerettünk volna. Eltelt pár év a próbálkozással, nem sikeredett (igaz, nem is mentünk orvoshoz, vagy egyéb sarlatánhoz ezügyben), és már kezdtünk belenyugodni, hogy eléldegélünk mi kettecskén, jól megvagyunk, minden szép, tudunk teljes életet élni gyerekek nélkül is.

Aztán derült égből villámcsapás: megérkezett Isten ajándéka (Dóra), majd a legteljesebb természetességgel, majdnem pontosan két év múlva Orsolya is. Teljessé vált a család is, a boldogság is. Az a terhesség első pillanatától fogva világos volt, hogy a korábbi, imádott állásomat nem tarthatom meg, mert azt a cigányéletet, hogy hajnal ötkor megyek, este hétkor jövök, gyerek mellett nem lehet folytatni. Én kis naív, azt gondoltam, hogy sebaj, keresek állást a közeli kisvárosban, szolgáltató ágazatban dolgozom, csak lesz rám kereslet. Vagy ha mégsem, akkor a szintén dédelgetett álom kategóriába tartozó magánrendelő lesz belőle, mert legalább lesz egy elég nyomós kényszerítő ok, ami segít legyőzni a létbizonytalansági félelmemet.

Aztán egyre-másra alakult a politika, alakult a helyi élet is: megszüntették eme kies faluban az iskolát (illetve még most van összevont alsó, de tagintézményként, és a szülőknek helyben is azt javasolják, hogy inkább elsőtől járassák a gyereküket a közeli kisvárosba), és jelenleg egyensúlyoz borotvaélen a meglévő óvoda is. Ha egyetlen gyereket elvisznek, meg kell szüntetni, legalábbis ezt beszélik a nyelvek. Embert 2006-ban megválasztották önkormányzati képviselőnek (azóta már lemondott), jobban belelát kicsit, és nem sok jóval biztatott: igazából akarat sincs a nevelési intézmények megmentésére, olcsóbb, könnyebb azokat a kistérségi társuláson belül, más helyen működtetni.

(Némi adalék a faluról: a rendszerváltás előtt többezres lélekszámú falu a termelőszövetkezetek megszűnésével viharos gyorsasággal elnéptelenedett. A település legalább négy éve nem frissített honlapján még 750 fő szerepel, 2001-ben, mikor ideköltöztünk, még 810 fő volt, manapság meg 650-ről beszélgetnek, de 700-nál biztos nincs több lakosa. Majd minden héten van temetés, születés évente 5-6, legfeljebb 10, de az itt született babák is - ha csak tudnak - gyorsan elköltöznek innen. A polgármester ugyanaz, aki korábban a tanácselnök volt. Személyére nincs alternatíva, az ellene indult jelöltek általában rettentően kikapnak. Fejlődés, bármilyen lehetőség nincs, de nem is keresik, a próbálkozások hamar kimerülnek. Holott szép is, kedves is a falu, ha itt is igyekeznének bármit megmenteni - mint sok más megyénkbeli településen, ahol házat, telket ajánlanak beköltözőknek - a rengeteg önkormányzati ingatlanból, üresen álló házból, telekből biztosan lehetne valamit kezdeni...)

Vagyis ha itt maradunk, a két lányunkat alapvetően elzárjuk a normális oktatástól (holott ezer tanulmány igazolja, hogy az alsó tagozatos tanító néni az, aki megkedvelteti vagy megutáltatja a gyerekkel a tanulást, olvasást, számolást), mindenféle plusz lehetőségtől (különórák, zenetanulás, tánc, bárakármi), amit városon élő társaik megkaphatnak. Alapvetően hátrányból indulhat csak egy olyan terepen, ahol nem a képességeitől, illetve nem csak attól függ, hogy mi lesz belőle, és ami már hat évesen determinálhatja a pályaválasztását.

Nem azt akarom ezzel mondani, hogy nekem mindenáron egyetemet végzett, diplomás gyerek kell. Arra szeretnék rámutatni, hogy egy faluban élő gyerek (és szándékosan nem használom a mára már pejoratívvá vált "falusi"-t) közelében sincs az esélyegyenlőségnek. Nincs módja tanárt, iskolát, módszert választani, el kell fogadnia, be kell érnie másod- harmadvonalbeli iskolákkal, ha problémás, viselkedészavaros, akkor megfelelő kezelés helyett megbélyegzéssel, stb. stb. stb. Ha itt bármit is akar a szülő, akkor legalább 12 km-re, de sokkal inkább 50 km-re kell elvinnie a gyerekét, ennek minden költség- és idővonzatával együtt.

Én nem tudok vezetni. A tömegközlekedés arra van belőve, hogy reggel elmegy, este hazajön, a napközbeni járatok ritkák, túlzsúfoltak. Arra gyereket egyedül felengedni nem lehet, az iskolabusz pedig nem várja meg, hogy végezzen a zeneiskolában, nyelvórán vagy edzésen.

És itt a bibi. Bármennyire is megszoktam, beilleszkedtem, képtelen vagyok azt szánni a gyerekeimnek, hogy "falusi" gyerekek legyenek. Szeretném az élet teljességét, annak minden örömét-bánatát biztosítani nekik, pontosabban szeretném biztosítani nekik a választás szabadságát. Ha akar, tehesse, ha nem, annak ne a lehetőség hiánya legyen az oka.

És ez az, amiért ez a blog született. Sok-sok év munkájával, küszködéssel, állandó felfordulással sikerült rendbe tenni, még álomibbá tenni az álomházat. Végre élvezhetnénk. És most kint van a tábla... ELADÓ.

Nem kicsit vérzik a szívem. Mára már csak egy dal marad. A folytatás holnap (mielőtt még teljes érdektelenségbe süpped korábban szépreményű irományom :-D).

Köszönet Editnek ezért a dalért... nagy vigasz ez most nekem.

A több évig elhúzódó - gyakorlatilag tavalyig folyamatos - házfelújítás mellett mi magunk sem úsztuk meg változás nélkül. Az embernek könnyebb dolga volt, gyerekkorában falun nőtt fel, volt hová visszanyúlnia. Nekem viszont, aki városban szocializálódtam (jó, tudom, nem egy metropolisz, de azért mégis más), elég nagy kihívást jelentett néhány dolog elsajátítása.

Szóval meg kellett tanulnom:

- mindenkinek köszönni. Elsőre nem hangzik túl bonyolultnak, de tessék csak kipróbálni! Aki ahhoz szokott hozzá, hogy sokezer másik emberrel osztozik egy lakókörnyezetben, és általában lehajtott fejjel, de mindenképpen a többiekre nem odafigyelve éli életét, annak a legnehezebb dolog az, hogy észrevegye, akinek köszönnie muszáj. Mivel egy ilyen törpe faluban gyakorlatilag mindenkinek köszönni kell, beleértve a kocsival elsuhanó, biciklin elzörgő vagy az elég széles főutca túloldalán közlekedő személyeket is, ezért el kellett sajátítani egyfajta körös-körül figyelő attitűdöt, és meg kellett tanulni elég hangosan köszönni, hogy Mari néni is meghallja az út túloldalán állva, miközben egy traktor zörög el közöttünk. Mára már olyan gyakorlatra tettem szert, hogy ha a szüleim által lakott városban sétálok a kölkökkel, külön oda kell figyelnem, hogy ne köszönjek minden szembejövőnek...

- odafigyelni arra, hogy mit és hol mondok. Errefelé nagyon kicsi a közösség, és mindenki pletykál. Ha a boltban a boltosnéninek elmondom, hogy elutazunk két napra anyáékhoz, egy héttel később megkérdezik az embert, hogy mi van, mégsem költöztünk el? Szóval ez egy érdekes, zárt közösség, ahol "törődnek" az emberrel...

- megszokni a csendet, illetve ezt a fajta csendet. Alapvetően városban az ember hozzászokik, hogy folyton rengeteg zaj veszi körül, és adaptálódik ezekhez, észre sem veszi őket. Itt sokkal kevesebb a zaj, esténként pedig az ember által keltett mesterséges zajok szinte teljesen megszűnnek, és csak a természetes zajok maradnak. Télen gyakorlatilag csak a kutyaugatás, amit bent a házban legfeljebb a gerendák egy-egy pattanása, vagy a falióra tiktakja kísér. Eleinte nagyon furcsa volt, képes voltam a legapróbb zajra is összerezzenni, és keresgélni, hogy mi lehet a hang forrása. Mostanra eljutottam oda, hogy ha városban vagyok, nagyon rövid idő alatt megfájdul a fejem a lármától...

- elfogadni az izolációt. A régi ismerősök, barátok máshol maradtak, és egy ideig még fenn lehet tartani a kapcsolatot, de szó sincs rendszerességről, netán személyes találkozásokról. A faluban lévő emberek pedig nagyon kedvesek, aranyosak is, de én csak egy gyüttment vagyok itt. A helyi lakosok között kevés a korban hozzám illő, az érdeklődési körről nem is beszélve. A mai napig nem sikerült felületes társalságnál mélyebbet bonyolítanom errefelé...

- semmitmondó társalgást folytatni. Na, nekem ez megy a legnehezebben, nem is fogadtak be úgy, mint az embert, akinek a vérében van. Képtelen vagyok az időjárásról, a termésről, az időjárásról, a miséről (főleg!), az időjárásról, a temetőről és persze az időjárásól eszmecserét folytatni. Mivel igyekszem azért mindent megtenni, rájöttem, hogy ha én kezdem el a de hideg van/de meleg van/esik/nem esik/fúj mondatokkal, akkor nyert ügyem van, a másik fél befejezi helyettem a kötelező hat mondatos társalgást (mely egyébként nagyon fontos közösségépítő, tehát távolról sem szeretném leszólni vagy lebecsülni, csak épp én korábban nem szoktam meg)...

- lomizni. Na, ez igazi gyönyörűség, csak korábban nem ismertem. Anno városban nem nagyon jártam turikba, használt cikkes boltba, mert valahogy olyan cikinek éreztem. Először a pénzszűke miatt, aztán időtöltésként, manapság pedig szenvedéllyel járok át a két házzal odébb "üzemelő" lomishoz. Tavasztól őszig nagyobbik gyermekemmel kedvenc időtöltésünk átsétálni, és végignézni, hogy ma mit hozott a bácsi. Rengeteg dolgot lehet fillérekért beszerezni, meg hát persze veszünk egy csomó kacatot is, de hát mikor olyan olcsó :-). Lakberendezés tekintetében az emberrel egy véleményen vagyunk, miszerint kényelmes legyen, strapabíró és jól tisztán tartható. Tudom, alulművelt tuskó vagyok, de egy dizájnos, milliókért berendezett belső térben valahogy nem tudnám otthon érezni magam. Szóval a bútoraink jó részét lomiztuk, vagy az alapanyagokat lomiztuk, és az ember készítette el (így készült pl. a kisebbik lány bölcsője, ami alapvetően szekrényként kezdte pályafutását, míg az ember szét nem berhelte, és nem csinált belőle függőbölcsőt).

- falun élni... Élvezni a nyugalmat, a lassabb tempót, a természetet, mindazt, ami a falusi élettel jár. Hogy a saját magunk termesztette gyümölcsből saját kézzel eltett lekvárt kenem a magam sütötte kenyérre-kalácsra. Hogy a diós és mogyorós sütemény nem luxuscikk, mert itt terem a fán-bokron (na jó, meg kell pucolni, de hát mire tartjuk az embert? :-D). Hogy a házi tejet áruló hűtőautó itt áll meg hetente kétszer a kapunk előtt, és olyan finom tejet árul, hogy olyat én még nem ittam életemben. Hogy a csapból folyó víz tiszta és finom, nincs mellékíze, de ha annál is jobbra vágyom, akkor kb. 20 méterre  a háztól van egy vízkifolyó, ami a falusi nyelvek szerint be lett vizsgáltatva, és jobb, mint a legtöbb ásványvíz (tényleg finom). Hogy mindenféle állat vesz körül (na jó, a pókokkal még nem felhőtlen a viszonyom, de legalább már megszoktam őket). Hogy a konyhaajtón kinézve láthatom, ahogy a szomszéd farakásán egy karvaly tollászkodik, ahogy harkályok kopogtatják a diófát, ahogy a gólya esténként az előttünk lévő villanyoszlopon kerepel...

Nem sorolom tovább. Jó ez itt. Sokszor az jut eszembe, hogy ez igazán az embernek való élet...

Érzésben, hangulatban talán ez van hozzá közel:

Kicsit későn sikerült már a tegnapi írást elkészíteni, ezért az egyik legfontosabb momentum lemaradt róla. Bocsánat.

Jó szórakozást!

Az előbbiekből következően hozzáfogtunk a ház felújításához. Rendes ember ezt úgy csinálja, hogy felvesz egy csomó hitelt, lehetőleg ingatlanalapút, hogy jó sokáig fizethesse, és probléma esetén rámehessen az egész háza is. Nos, mi kis buták nem ezt az utat választottuk, hanem szépen apránként csinálgattunk mindent (na jó, volt benne egy három éves személyi kölcsön is, de csak azért, mert a tető-födém dolog nagyon sürgetős volt). Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy hét éven át minden nyáron volt valami nagyobb átalakítás-javítás-felújítás. Elsőként ereszt kapott a házikó, és kicserélgettük a törött cserepeket elsősegély-képpen. Lassacskán, évenként egy-egy helyiségben ablakot cseréltünk, a bejárati ajtókat megkettőztük. Aztán nekiláttunk a födém és tető renoválásának: a tető fóliát és válogatott régi cserepet kapott (valahogy nekem nem tetszett volna a 130 éves ház vadiúj cseréppel), meg egy ablakocskát, hogy több fény legyen a padláson.

A födémet két szobánál teljesen kicseréltük, a sárpadlás meg átadta helyét egy kőzetgyapot szigetelésnek, felülre deszkaborítás került járófelületnek. A szobák padlóját apránként szép és tartós járólapra cseréltük. Kedvenc gyönyörűségem a húsz méter hosszú ház egyik végéből átnézni a másikba, ahogy a padlón fut a fuga.

Ezen a képen ugyan nem ez volt a lényeg, és a konyha nem is látszik (holott ott is van folytatás), de azért talán szemlélteti, mire gondolok:

A konyhát és a fürdőszobát teljesen felújítottuk, új csempe, új berendezés mindenhová. A konyhabútorra nagyon büszke vagyok, magam terveztem-válogattam össze.

Legnagyobb szívfájdalmam az volt, hogy meg kellett válnunk a kemencétől. Használhatatlanként csak a helyet foglalta, a felújítása-újraépítése rendkívül drága lett volna, és hát persze, kellett a hely is. Ahol állt, ott most gyerekszoba van... :-)

Az előző hibalistából már csak néhány elem maradt hátra: a gázt végül 2001. szeptemberére sikerült bevezetniük (február végén indult el az engedélyeztetés), a csőtörést meg már a beköltözés után két nappal sikerült megtalálni-felszámolni. A kertbe gyümölcsfákat ültettünk, mogyoróbokrokat, málnát, szedret, mindenfélét. Kocsibeálló, előtető a tornáchoz (hogy több hely legyen kiülni), belátást megakadályozó kerítés az utcafrontra... ezek már csak a végső simítások voltak.

Tavaly úgy éreztük: végre kész lett. Itt kellene jönnie a heppi endnek...

És mondá az Úr: bizony, fiam, olyan házat, melyben előtted évekig nem lakának, meg ne végy! Vagy ha megveszed, előbb tölts el benne néhány napot, és csak azután költözzél oda!

Az álomházat előttünk 15 évig nem lakták. A korábbi tulajdonosok kihalása után előbb örökösök nem lakták, aztán "befektetők" nem lakták (értsd: megvette bagóért, hogy majd jó drágán eladja osztráknak felújítás után, de végül mégsem újítatta fel), aztán az előttünk lévő tulaj felújítatta, de nem lakta, mert nyaralónak szánta a lányának, az viszont nem nyaralt benne. A felújítás sem szó szerint értendő, kicserélték az életveszélyes villanyvezetékeket, levakolták-befestették a falakat, bevezettették a vizet-csatornát, és kész. Persze, ezt megtekintéssel nem lehet látni, optikailag rendbenlevőnek látszott.

A következő problémákkal szembesültünk a beköltözést követő néhány hónapban:

• beázik a tető
• csőtörés van a falban (emiatt állt a víz a fürdőben, nem a mesteremberek miatt, ők csak megnyitották a főcsapot, amit az előző tulaj talán sosem tett meg)
• a kemence kissé omlatag, minden egyes begyújtásakor azt kockáztatjuk, hogy vagy csak a tűztér boltíves teteje, vagy kéményestől az egész megreped-beomlik
• a kertben derékig érő "ősgyep" ideális otthon mindenféle rágcsálónak és rovarkolóniának
• a betonpadló máladozik, porlik
• a gyönyörű régi ablakok (amit első látásra imádtam a házon) és ajtók nem zárnak, zúg be rajtuk a huzat
• a padlást borító, a régi korokban szigetelésként használt sár (amit régen évente-kétévente felújítottak, ahogy a szalmával kevert sár megülepedett a használattól) elvékonyodott, gyakorlatilag semmilyen hőszigetelő képességgel nem rendelkezik
• a házon nincs eresz, a csapadék a ház alá folyik
• és persze: még mindig nincs gáz.

Mondanom sem kell, hogy a házvétel-költözés minden forrásunkat felemésztette, és hogy ember sem talált munkát egészen szeptemberig. Vidám volt. Néha, mikor buszoztam haza a munkahelyről (ja, igaz is, hajnal ötkor indult a buszom, hogy hétre a melóban legyek, és ha minden csatlakozást elértem, este hétre már itthon is voltam), elég komolyan kellett harcolnom magammal, hogy hittel és mosollyal tudjak belépni a házba. Mert persze a problémák elhárítása, lehetőleg fillérekből, az emberre hárult, aki egyébként is elég depressziós volt a költözéstől, az állástalanságtól, és persze a háztól is, rendesen.

Ennek ellenére semmihez sem hasonlítható érzés volt (a mai napig is az) belépni, érezni, hogy él, lélegzik, érez a ház. Esténként kiülni a tornácra, hallgatni a madarak búcsúénekét, aztán a megszólaló békakórust, majd a tücskök ciripelését hajnalig. Hétvégeken virágot ültetni, fákkal szöszmötölni, a kutyákkal kisétálni a tóhoz, a csodafában gyönyörködni...

Esténként ezt láttuk a tornácról:

És a hallott gyönyörűségek érzékeltetésére talán ez a legmegfelelőbb.

Egészen pontosan 2001. április 4-én költöztünk ide. Kora reggel indultunk az ország másik feléből egy IFA-val és két személyautóval, a teherautó sofőrjén kívül három barátunk, két kutya és egy macska kíséretében. Végig a négyesen, át Budapesten, aztán az egyes főút, nyolcvanötös, majd kis mellékút, és már itt is vagyunk, gondoltuk. Persze, én sikeresen elnavigáltam az egyik kocsit, és persze nálam volt mind a két kulcs a házhoz, de sebaj. Azért késő délutánra csak sikerült lepakolni a teherautót, a dobozokat-bútorokat behordani a házba, így a kísérők elindulhattak haza.

A kedvünk azért mégsem volt felhőtlen, mivel némi probléma akadt a gázszereléssel. A házban nem volt fűtés, mikor megvettük, hát gondoltuk, ügyesek leszünk, gyorsan beszereltetünk néhány parapetet, és lesz itten jó meleg, mindenki meglássa.

Még nem is volt kifizetve a teljes vételár, mikor kaptunk kulcsot az előző tulajtól, hogy tudjunk ebben az ügyben is lépni. Kerestünk mérnököt, ajánlott szerelőt, megállapodtunk, megvettük a szerelvényeket, közöltük a költözésünk napját, és meg voltunk nyugodva, hogy gáz még ugyan nem lesz (a mérnök sejteni engedte, hogy néhány hónapba bele fog telni az engedélyeztetés-bevezetés), de legalább a falfúrásos-felfordulásos részt megcsinálják még beköltözés előtt.

Sokszori telefon, minden rendben, megcsinálták, mondta a szaki még a költözés előtti nap. Nos, tényleg megcsinálták. Arra értünk ide, hogy mindent elborít a téglapor, a fürdőben áll a víz a padlón, a csövek mellett tátonganak a lyukak. Telefon, sértődés (bezonyám, a mester úr meg volt sértve!), majd nagy nehezen kijöttek, foltoztak, az addigra úgy-ahogy összetakarított padlót ismét takarítani kellett, de sebaj, a lyukak eltűntek. Előzetes megállapodással ellentétben nem hatvanezerről, hanem több, mint százhúszezerről szólt a számla. Remek.

Mire minden idegeskedéssel megvoltunk, valamennyire a téglapor is leülepedett, és sikeredett két ágyat is összerakni darabjaiból, beesteledett. Fáradtak voltunk, fáztunk (összesen volt 16 fok a házban), de ember begyújtott a kemencébe, én sütöttem egy csirkét (szabolcsit, hűtőtáskában költözőset) elektromos edényben (hisz gáz az nem volt), elővettünk egy barackbefőttet hozzá, leültünk a tűz elé, teleraktuk a bendőnket, és azt éreztük: végre itthon.

Még kis vackolódás, valamennyi takaró és paplan előszedegetése, éjjel két órakor az addig csak ágyterítőként használt cserge magunkra húzása, és alvás.

Hajnalban mindketten arra ébredtünk, hogy szakad az eső, veri a tetőt a fejünk felett. Már épp készültünk visszaaludni, mikor meghallottuk: potty...potty...potty... Hát igen. Beázott a tető, több helyen is. A stratégiai pontokon vödröket, lavórokat helyeztünk el, majd visszafeküdtünk. Az ember homloka kissé kockásnak rémlett, ezért félálomban még odasuttogtam neki: meglásd, jó lesz itt nekünk, minden rendbe jön.

Kívülről a ház első látásra nem mutatott túl sokat. Hosszú parasztház, az látszott, felújítva, az is látszott. A kertet felverte a gyom, de volt benne orgona. Az ablakon benézve láttuk, hogy gerendás mennyezet is van, meg a kemence széle is látszott. Vártuk a tulajokat, hogy megnézhessük.

Amikor a másik oldalról is megláttam a házat, kezdett megtetszeni. Az igazi hatást azonban az érte el, amikor beléptünk. Nem a látvány (nem volt bútor, egyszerű fehérre meszelt falak, rettentő hideg odabent, a padló vagy csak simított beton, vagy ócska és koszos padlószőnyeg a betonon, stb.), hanem az érzés, a hangulat. Azt éreztem: hazaértem...

Ez az érzés egy krónikus költözködőnek mindent megér. A falakból áradt valami, amitől úgy éreztem: ez a ház azt szeretné, ha benne laknánk. Akarja, hogy hasznos legyen, hogy szolgálhasson, hogy adhasson. Megölelt, halkan suttogott, nyugalommal töltött el. A lelkemet érintette meg.

Persze, látszott már előszörre is, hogy rengeteg baj lesz vele, sokat kell rajta dolgozni, míg valóban otthonná válik. Akkor még nem tudtuk mennyit... Viszont belefért a költségvetésbe (éppenhogy), be lehetett járni innen Sopronba (éppenhogy), és hangulatában pont az volt, amit elképzeltem.

Embert nem fogta meg ennyire, legalábbis eleinte. Ő azt látta, hogy alacsony a mennyezet, hogy a szemöldökfák jóval az ő magassága alattiak, hogy rengeteg meló lesz vele, és hogy régi, nagyon-nagyon régi. 1879-ben épült. Egy darabka a dédszüleink szüleinek idejéből.

Tíz évvel ezelőtt kezdődött. Elvégezvén a felsőfokú tanulmányokat, úgy döntöttünk az emberrel, hogy elég volt Debrecen porából, piszkából, zajából, költözzünk hát falura el. Döntésünk könnyen jött, mivel a civis várost sem szülőföldként tisztelhettük, mindkettőnk gyerekkorában-fiatal felnőttkorában elég sok költözés szerepelt.

Mivel az ember akkortájt épp egy szabolcsi falucskában dolgozott (egy debreceni cég ottani lerakatánál), hát vettünk ott egy szép házat. Alig felépült, modern, kétszintes ház, ember választotta. Utáltam. A falut is. Munkát - természetesen - Debrecenben találtam, mi nekem az a 40 km bejárás. Utáltam. A melót nem, csak azt a gondolatot, hogy ha nem költözünk ide, elég lenne hétkor felkelni, lazán beérnék a fél nyolcas munkakezdésre, így meg kelhetek ötkor, hogy elérjem a buszt.

Telt-múlt az idő, ember másik állást kapott, elment Egerbe dolgozni, alig láttam, két hetente járt haza. Utáltam. Aztán ennek is vége lett, állása sem lett. Idilli lett volna, ha lett volna miből megélni. Nem volt.

Merész ötlet jött: költözzünk el messzire, a nyugati országrészbe, nem mintha ott kolbászból lenne a kerítés, de azért hátha...

Néhány gyors érdeklődés, igen, átvesznek a cégem soproni telepére, mehetünk. Hirdetések nézegetése, miegymás után kiderül: Sopronba, a városba konkrétan nem fogunk költözni, mert a szabolcsi házunk áráért ott telket sem adnak, nemhogy lakást. A környék szemrevételezése után megkerestünk egy ingatlanost, akkor már az én gyerekkorom óta dédelgetett álmommal: parasztházat szeretnénk. Igazi, mestergerendás, kemencés álomházat, amilyen a mesében van. Mutatott kettőt, egyet megnéztünk. Beleszerettem. Villámgyorsan, egy hónap alatt megvettük, eladtuk, elköltöztünk. Ez 2001-ben történt.