Mai mese a falusi életről

És mondá az Úr: bizony, fiam, olyan házat, melyben előtted évekig nem lakának, meg ne végy! Vagy ha megveszed, előbb tölts el benne néhány napot, és csak azután költözzél oda!

Az álomházat előttünk 15 évig nem lakták. A korábbi tulajdonosok kihalása után előbb örökösök nem lakták, aztán "befektetők" nem lakták (értsd: megvette bagóért, hogy majd jó drágán eladja osztráknak felújítás után, de végül mégsem újítatta fel), aztán az előttünk lévő tulaj felújítatta, de nem lakta, mert nyaralónak szánta a lányának, az viszont nem nyaralt benne. A felújítás sem szó szerint értendő, kicserélték az életveszélyes villanyvezetékeket, levakolták-befestették a falakat, bevezettették a vizet-csatornát, és kész. Persze, ezt megtekintéssel nem lehet látni, optikailag rendbenlevőnek látszott.

A következő problémákkal szembesültünk a beköltözést követő néhány hónapban:

• beázik a tető
• csőtörés van a falban (emiatt állt a víz a fürdőben, nem a mesteremberek miatt, ők csak megnyitották a főcsapot, amit az előző tulaj talán sosem tett meg)
• a kemence kissé omlatag, minden egyes begyújtásakor azt kockáztatjuk, hogy vagy csak a tűztér boltíves teteje, vagy kéményestől az egész megreped-beomlik
• a kertben derékig érő "ősgyep" ideális otthon mindenféle rágcsálónak és rovarkolóniának
• a betonpadló máladozik, porlik
• a gyönyörű régi ablakok (amit első látásra imádtam a házon) és ajtók nem zárnak, zúg be rajtuk a huzat
• a padlást borító, a régi korokban szigetelésként használt sár (amit régen évente-kétévente felújítottak, ahogy a szalmával kevert sár megülepedett a használattól) elvékonyodott, gyakorlatilag semmilyen hőszigetelő képességgel nem rendelkezik
• a házon nincs eresz, a csapadék a ház alá folyik
• és persze: még mindig nincs gáz.

Mondanom sem kell, hogy a házvétel-költözés minden forrásunkat felemésztette, és hogy ember sem talált munkát egészen szeptemberig. Vidám volt. Néha, mikor buszoztam haza a munkahelyről (ja, igaz is, hajnal ötkor indult a buszom, hogy hétre a melóban legyek, és ha minden csatlakozást elértem, este hétre már itthon is voltam), elég komolyan kellett harcolnom magammal, hogy hittel és mosollyal tudjak belépni a házba. Mert persze a problémák elhárítása, lehetőleg fillérekből, az emberre hárult, aki egyébként is elég depressziós volt a költözéstől, az állástalanságtól, és persze a háztól is, rendesen.

Ennek ellenére semmihez sem hasonlítható érzés volt (a mai napig is az) belépni, érezni, hogy él, lélegzik, érez a ház. Esténként kiülni a tornácra, hallgatni a madarak búcsúénekét, aztán a megszólaló békakórust, majd a tücskök ciripelését hajnalig. Hétvégeken virágot ültetni, fákkal szöszmötölni, a kutyákkal kisétálni a tóhoz, a csodafában gyönyörködni...

Esténként ezt láttuk a tornácról:

És a hallott gyönyörűségek érzékeltetésére talán ez a legmegfelelőbb.