Mai mese a falusi életről

Sok drogossal beszéltem már életemben. Mindegyik azt mondja, legalábbis eleinte, hogy ő aztán nem. Vagy csak néha. És különben is, ő pontosan tudja, mennyi az elég, és azt sosem fogja átlépni. És attól még, hogy időnként csinálja, még nem lesz a rabja, dehogy...

Hát, valószínűleg én is függő lettem. De remélem, még nem késő leszokni.

Arról van szó, hogy kész lett végre a felújítás, gyönyörű színűek lettek a falak, felkerült minden kép, minden apró részlet a helyén volt végre, és aznap este valami hihetetlen jó érzéssel feküdtem le: kész van végre, és milyen szép lett!

Aztán reggel felébredtem, végigfutott a szemem a hálószobánk gyönyörű trombitavirág színű falán, és az nyilallt belém: ide egy kis gipszkarton fal, két harmonika-ajtó, polcok, akasztók, azta, de remek gardróbot lehetne ide csinálni! (A történethez az is hozzátartozik, hogy az ideköltözéskor vett, Jysk-ből származó szekrények egyfelől rémesen kicsikék a rettentő sok cuccunkhoz képest, másrészt meg ezt a kicsit több, mint másfél évet is alig-alig bírták ki. Amikor a festetésnél kellett ide-oda taszigálni őket, nyeklettek-nyaklottak, mintegy húsz-ötven csavarral sikerült csak embernek megkérni őket, hogy szíveskedjenek még egy darabig ellátni a feladatukat.)

Szóval, mikor felébredt ember, elmondtam neki, hogy nézd csak, ha ezt így begipszkartonoznád, meg bepolcoznád, két ajtót rá, mekkora királyság lenne. Rám nézett, nem a szebbik nézésével, majd közölte: kicsivel előbb ezt nem tudtad volna kitalálni?

És szépen megbeszéltük, hogy a felújítás miatt kialmoztunk magunk alól, nincs rá pénz, különben is, épp most végeztem a festők... Az ötlet jó, de majd, egyszer... felvesszük a listára.

Embert viszont ha egyszer egy ötlet elkezdi foglalkoztatni, akkor foglalkozik vele. Folyton azt láttam, hogy számol, méreget, gondolkozik, sőt, hallottam, hogy a szomszéd bácsival is megtárgyalja az ötletet.

Kicsivel később derült égből váratlan pénzt kapott. Innentől nem volt kérdés: hiába alig végeztek a festők, itt bizony falazás-szekrényépítés leend.

És lőn. Még ajtó ugyan nincs rajta, és lámpa is kell még bele, de minden másban elkészült a nemrég megálmodott tárolóhely. Igazából nem tudom, hogy hívjam, mert beépített szekrénynél nagyobb, hiszen be kell lépni bele, de gardróbnál kisebb, mert éppen csak egy embernyi hely van benne. Viszont hatalmas tároló-felületet jelent. És végre nem éreztem azt a vasalásnál, hogy minek csinálom, ahogy beteszem a szekrénybe, oda az egész eddigi erőfeszítés. Mert VAN HELY!

Szóval, most nagyon örülök. Meg közben aggódok is: lehet, hogy én átalakítás-függő vagyok? Hogy folyton csak azon jár, tudtom nélkül, az agyam, hogy mit és hogyan lehet megváltoztatni az életteremben? Szerencsére gyakorlatilag a gyerekek szobáján kívül már nincs olyan helyiség, amit tovább lehetne osztani falakkal, úgyhogy, remélhetőleg, most jó ideig befejeztem. Annál is inkább, mert ember, amikor éppen hulla fáradt volt a gipszkartonozástól, haragosan rám meredt, és azt mondta: törjön el a kezeD, ha még egyszer csinálok valamit ezen a házon. Saját bevallása szerint kezeM-et akart mondani, de hát, mint tudjuk, Freud bácsi is megmondta, hogy az ilyen elszólások bizony az őszinte gondolatok forrásai. Szóval, azon túl, hogy nem akarok függő lenni, még a kis kezem épségére is oda kell figyelnem, úgyhogy ünnepélyesen bejelentem: a ház kész.

Fénykép akkor, ha már fent lesz az ajtó. És nem mellékesen jegyezném meg: hihetetlenül büszke vagyok arra, hogy ember olyan ember, akinek ha egy reggel azt mondom, kéne ide egy szekrény, akkor néhányat alszunk, és kapok oda egy szekrényt. Nem győzök hálát adni, hogy ilyen férjem van, és hangsúlyozni, hogy nem tudom, mivel érdemeltem meg a sorstól Őt.