Mai mese a falusi életről

Kissé hosszasan hallgattam. Leginkább azért, mert november elején Dóri megbetegedett. Előbb azzal hozta rám a frászt, hogy negyven fok feletti láza volt, ami minden általam ismert lázcsillapító módszernek konkrétan fittyet hányt. Naponta háziorvos, hét végén ügyelet, végül antibiotikum, két nap alatt láz elmúlt, mintha nem is lett volna. Megnyugodtunk, hurrá-hurrá. A kontrollon a háziorvos mondta, hogy ő hall valamit a jobb tüdő aljánál, szerinte ott valami kis gyulladás készülődik, de hát a gyermeknek nincs tünete. Azért ha lenne, menjünk el röntgenre, meg laborra. Ez persze megint pénteken volt, szombaton jelentette be a drága kisbogár, hogy neki szúr, ha levegőt vesz. Megint ügyelet, igen, tényleg tüdőgyulladás, másmilyen antibiotikum kell. Hurrá. Hétfőn röntgen, jól látható gyulladás, jaj. Háziorvos még egy másik antibiotikumot is felírt, de láza nem volt, és azon kívül, hogy ha hisztizett, látszott, hogy szúr az oldala, más baja nem volt. Kezdtünk megnyugodni. Ez volt hétfőn.

Kedden a drágám egyszer csak halálsápadt arccal elkezdte mutogatni, hogy nagyon fáj a mellkasa - de nem jobboldalt, ahol a gyulladt tüdő volt, hanem szívtájékon, bal felül. Természetesen azonnal elborított a pánik, mert valami kósza emlékem volt arról még az egészségügyi tanulmányaimból, hogy gyulladásos megbetegedéseknél lehet olyan szövődmény, hogy szívizomgyulladás. Néztem a pulzusát, legalább 150-es volt, ráadásul egy-egy extraszisztolét is éreztem. Azonnal telefon, rohanás az orvoshoz. Ott ő már extrákat nem hallott, de azt igen, hogy nagyon kalapál a kis szíve. Beutaló, ambulancia, majd ők megmondják. Az ambulancián a szívével már nem is foglalkozott senki. Újabb röntgenre küldtek minket a hallgatózás után (dacára annak, hogy előző nap készült már egy), azon látták, hogy tüdőgyulladás, és felvettek minket a kórházba. Kérdeztem, hogy na de a szíve, de azt mondták, annak semmi baja sincs. Ja, jó.

Mondtam, hogy szeretnék a gyerekemmel maradni. Mondták, hogy természetesen, felvesznek a kórházba, és akkor maradhatok, de nem mehetek el. Megvallom, én úgy gondoltam, hogy naponta egyszer hazamegyek, lezuhanyzok, tiszta ruhát veszek, addig ember lesz Dórival, de hát ez ugrott. Kérdeztem, hogy ha nem vesznek fel, akkor mi a helyzet. A kedves hölgy mondta, hogy akkor nem tudnak ágyat adni. Ez elég nyomós érvnek tűnt, mert azért széken nem szeretném tölteni az éjszakát, tehát belementem, hogy felvegyenek engem is.

Nahát. Ágyat így sem adnak ám. Az, hogy felvesznek, igazából csak a kórháznak jó. Mert így én is betegnek számítok, aki után kapnak térítést. Ja, és így azt is elvárják, hogy mindent én csináljak a gyerekem körül - nem mintha ez egyébként nehezemre esne, hiszen azért maradok ott vele, de gyakorlatilag így azzal a gyerekkel nekik nem kell foglalkozni - azon kívül, hogy a vénás injekciót beadják neki, ráadásul pénzt is kap a kórház. Én meg, mint jó anyuka, leszek szíves minden előírást apróra betartani. Volt egy nővérke, aki állandóan azzal jött, hogy rakjunk rendet a szobában. Ami persze, ha kupleráj lett volna, érthető lett volna. De csak annyi nem tetszett neki, hogy nem volt mindig minden bepakolva a nagyon pici, és nagyon mély szekrénybe, amiben lehetetlen volt normálisan tartani a cuccokat. Azaz, ha elővettünk egy játékot, vagy nem azonnal dobtam a szemétbe a kapott kaját, hanem tíz percig még ott volt a szekrény tetején, azonnal jött, hogy rakjunk rendet. Aztán persze azzal is szórakoztattak, hogy mikor mehetek pisilni meg zuhanyozni. Mert bár fel voltam véve az osztályra, az ott lévő wc-t, zuhanyzót nem használhattam, csak az egy szinttel feljebb lévő, elvileg a szülőknek kialakított helyiséget. Ami persze roppant puritán volt, de hát nem is vártunk mást. Még az ablakot sem lehetett becsukni, de hát egy szülő ne válogasson. Az ajtaja kulcsra volt zárva, a kulcsot kedves vagy nem kedves nővérkék orra elől kellett elvenni. És az egyik nem kedves nehezményezte, hogy este tízkor mertem felmenni pisilni. Merthogy este kilenc után takarodó van.

Szóval, felvettek minket a kórházba. Dórikát rögtön sokkolták azzal, hogy úgy rakták be a karjába a branült, hogy én nem lehettem ott vele. Nem tudom, ennek mi értelme van, de kicsuktak. Szegénykém borzalmasan ordított, de leginkább csak azért, mert egyedül volt, nem fogtam a kezét. De aztán fokozatosan megvigasztalódott, ráadásul apa hozott be egy sereg játékot, meg a netbookomat, ami tele van rajzfilmekkel. Onnantól kicsit jobb lett a helyzet, szépen berendezkedtünk, beszélgettünk, játszottunk, filmeztünk. Estére kaptunk egy szobatársat, egy nagyon beteg kislányt, akinek nagyon súlyos tüdőgyulladása volt. Szegény anyukája nagyon ki volt borulva, mert a háziorvos akkor már egy hete kezelgette a kislányt, és nem vette észre a tüdőgyulladást, csak kiszáradás miatt utalta kórházba, ahonnan azonnal hozták ide, a megyeibe, mert annyira súlyos volt az állapota. Ja, az ágy. Az első éjszaka valami kritikátlanul rossz volt. Egy nagyon keskeny ágyat kapott Dóri, ráadásul az amúgy is keskeny sodronyon egy 15 cm-rel keskenyebb, vékony matrac volt. Nekem ott, a lányom mellett kellett volna aludnom. Nem fértünk el, még ő is alig. Az éjszaka nagyobb részét ébren, az ágy végében kuporogva töltöttem, hajnalban aludtam el a stokin, ráborulva az ágy szélére. Akkor fordult meg a fejemben először, hogy na ezért aztán érdemes volt felvetetnem magam.

Szerencsére másnap egy kedves, emberséges nővérke kicserélte az ágyunkat egy nagy, széles, kényelmes ágyra, onnantól jól aludtunk. Egyre több játék vándorolt be a kórterembe, apának és mamáéknak hála. A kis szobatárs is jobban lett egy kicsit, már nem csak sírt meg aludt, jó volt látni, ahogy egyre jobban lesz. A főorvos azt mondta csütörtökön, hogy pénteken kontroll-röntgen, meg vérkép, és lehet, hogy hazamehetünk. Nagyon örültem, mert eléggé ... rosszul éreztem ott bent magam.

Hogy miért? Főként azért a lekezelő bánásmódért, amit tapasztaltam. Persze, én csak egy anya vagyok, és az ott dolgozóknak nyilván elegük van a sok okvetetlenkedő szülőből. De én igazán nem kértem tőlük semmit, nem próbáltam okvetetlenkedni, sőt, ott segítettem, ahol tudtam. De folyton, újra és újra éreztették velem, hogy a helyem nagyjából a takarítónő után van a rangsorban. Biztosan nagyon önérzetes vagyok, és biztosan velem van a baj olyan szempontból, hogy igénylem, hogy partneri viszonyban legyenek velem, azaz ne egy hierarchia részének tekintsenek. De minden nap egyre jobban zavart ez a fajta lenézés, lekezelés. Utáltam.

Ráadásul Dórikám nem egy jó beteg. Unatkozott, nem volt semmi tünete - a kezdeti ijedtséget leszámítva -, és a naponta háromszor ismétlődő vénás gyógyszer-beadást is nagyon rosszul tűrte. Főként az éjszakait, mert minden nap éjfélkor gondosan felébresztették a gyógyszerrel. És láttam rajta, hogy tényleg fáj neki, ahogy beadják. Meg amúgy is túlérzékeny. Eleinte persze nagyon élvezte, hogy folyton vele vagyok, figyelek rá, nem házimunkázok, nem olvasok, nem gépezek, csak vele beszélgetek, vele játszom. De ez a csoda is elmúlt két nap alatt, és onnantól már újra és újra rájött, hogy engem okoljon azért, amiért bekerült a kórházba - és amiben végső soron igaza volt.

Pénteken a röntgen pont olyan volt, mint kedden, amikor felvettek minket. Semmi nem változott, hiába a sok gyógyszer, meg inhalálás, meg kórházi tartózkodás. És nem engedtek minket haza. (Igaz, mi jobban jártunk, mint a szobatárs kislány, akit a kontroll után vittek is át az intenzívre, mert a látszólagos javulás ellenére elkezdett szaporodni a folyadék a tüdejében, amit le kellett szívni.) Nálam meg elszakadt a cérna. Addig gondosan távol tartottam magam Dóri gyógykezelésétől, de itt elegem lett. Bekértem a kis cuccaimat, és onnantól minden nap masszíroztam a talpát. Már szombaton azt mondta a doktor néni vizitkor, hogy sokat javult hallgatózás alapján, vasárnapra pedig már biztosan állította, hogy kezd elmúlni a gyulladás. Biztos kellett a másik antibiotikum, mondta ő, amit pénteken beállítottak. Hát, biztos. Nem tudom. Nem is érdekel, hogy most a gyógyszerek, vagy a reflexológia, vagy a kettő együtt hatott-e. A lényeg: hétfőn hazaengedtek bennünket. A hét vége elég szörnyű volt, Dórira menetrendszerűen rátört, hogy haragszik rám, és olyankor nagyon csúnyán viselkedett velem. Csak apa tudta kissé felvidítani, szerencsére ő sűrűn tudott jönni, mert mamáék tudtak vigyázni Orsira.

Ezt követően Dóri még két hétig itthon kellett legyen. Már nem fájt semmije, de még gyengécske volt, és ez látszott is rajta, főleg csak feküdt, és gyorsan elfáradt. Szerencsére ennek a hétnek a hétfőjére rendbe jött, igaz, addigra Orsi lett beteg, de már ő is jól van.

Szóval, voltunk kórházban. Nem szeretnék még egyszer oda kerülni. Azóta a lányok kapják a Béres-cseppet, hátha használ. Időnként eszembe jut, és megmasszírozom Dórit. És persze, elbeszélgettünk, hogy miért is nem akar oviba menni, mert ezt, persze, a betegség közepette sem felejtette el sűrűn a tudtomra adni. Kiderült, hogy az általam kissé erőltetett óvodai úszással van a baj. Az első kettőn, amikor csak pancsiztak, még semmi baja sem volt, de aztán a harmadik alkalommal már a fejecskéjét is bele kellett rakni a vízbe, és ott már elborította a pánik. Erre két napra betegedett meg. Szóval, most kiírattam a úszásról, és a héten annak ellenére járt szépen oviba, hogy apa itthon volt a beteg húgával. Most, úgy tűnik, minden rendben.