Mai mese a falusi életről

A barátosnémmal elég sokat beszélgettünk könyvekről, zenéről, darabokról, színházról, filmekről. Rájöttem hogy teljesen sekélyes vagyok, már ami az általam fogyasztott alkotások színvonalát illeti. Legyen szó regényről, novelláról, drámáról, bármiről, én azt szeretem, ha a dolgoknak jó a végük. Nem azt mondom, hogy nem halhatnak meg a főszereplők, vagy ilyesmi (pl. a Rómeó és Júlia, bár tragédia, valahogy mégis jó véget ér, hiszen közben egymáséi is lesznek, meg így legalább szerelmük valóban örök, nem mérgezi meg a harmadik hónapban az, hogy Júlia teherbe esik, és a hormonok nyomására hisztérikává válik, Rómeó meg több időt tölt a haverokkal a kocsmában, mint szerelmese ágya mellett), hanem hogy valahogy igazságosan, számomra valamiféle pozitív katarzist okozva érjenek véget az események. Például rettenetesen megrázó, hatalmas érzelmeket megmozgató film (na jó, én nem járok moziba, a birodalmi tévén láttam, nem is mostanában) a David Gale élete, emlékeztetőnek itt van belőle egy trailer:

 A történet (ha valaki még nem látta volna) egy tönkrement életű egyetemi tanárról szól, aki egyébként főállásban harcol a halálbüntetés eltörléséért. A kormányzó elejt egy megjegyzést, hogy ha csak egyetlen embert bizonyítottan ártatlanul végeznének ki, akkor megszüntetné az államban a halálbüntetést. A film bizony erről szól, hogyan végeznek ki egy ártatlan embert. Amikor Kate Winslet rohan a bizonyító erejű videóval, én  - bár tudom, hogy el fog késni - úgy drukkoltam neki, mint egy háborodott, hogy legyen már kicsit gyorsabb, de hiába, és amikor tényleg elkésik, nagyjából tíz percen keresztül bömböltem, mint egy kisgyerek, annyira megrázott. Szóval ez nem jó végű film, sőt, még csak el sem törli a szemét-hazug politikus a kivégzéseket, mégis valahogy úgy álltam fel, hogy ennek igazságos vége van, mert a főszereplő valahol teljesen bebizonyította, amit akart, és hatásában sokkal többet tett a halálával a céljaiért, mint életében tehetett volna.

Node. A barátosném egészen furcsa történeteket mesélt nekem. Nem ilyenfajta szépen szájbarágott, érzelmileg akár megrázó, akár cukrosan pozitív véget érő, akár röhögtetően szép meséket, nem. Olyanokat, amik megrázóak, de nincs bennük olyan "a világ igazságos, mindenki azt kapja, amit megérdemelt" mellékíz, sőt, az olvasónak magának kell valamiféle tanulságot leszűrnie belőle. A főszereplőt megölik, de a halála semmire sem megoldás. A konfliktusok nem oldódnak meg, csak arrébb tolódnak valahogy. Szóval olyan a való életre hasonlító, se-füle-se-farka regényeket, színdarabokat, amik úgy ráznak meg, mint mikor arról olvasok hírt a sajtóban, hogy ez vagy az a bántalmazott asszony végül kiszállt tenger fájdalma ellen, és véget vetett neki, de abban a bántalmazó is megsérült, netán meg is halt, majd az asszony kapott végeérhetetlen sok év börtönt gyilkosságért vagy annak kísérletéért. Ez számomra rettenetesen megrázó, és azt érzem belőle, hogy szar ez a világ, ahol ilyen megtörténhet, és semmiféle katarzis meg nem simogat. Szegény barátosném, kicsit kiakadt azon, hogy bármiről mesélt, mindenre azt mondtam, én nem olvasnám el, nem nézném meg.

Pedig nem az ízlését kifogásolom, sőt, rettenetesen tisztelem, hogy ilyenekkel foglalkozik. Sokkal inkább a saját, burokban felnőtt, azóta is a mesékből ki nem szálló (na jó, már nem Benedek Eleket olvasok, hanem sci-fit és fantasyt, ha meg mai dolgokra vágyom, akkor Fable-t, lehet megvetni) lelkemet féltem az ilyen típusú benyomásoktól. Egészen biztosan nagyon érdekes egy nem szájbarágós, katartikus, nem igazán pozitív végű történet, de valahogy attól én sokkal rosszabbul érezném magam. Elveszteném az (egyébként teljesen hamis) igazságos világba vetett hitemet. Valami kis vigasz pedig kell, nem igaz? :-)