Mai mese a falusi életről

Amikor gyerek voltam, minden egyes év egy örökkévalóságnak tűnt. Vánszorgott az idő az iskola közben, és vánszorgott nyáron is, hosszú, forró nyarakra emlékszem, végtelen délutánokra, rettentő sok szabadidőre.

Most meg egyszer csak azt veszem észre, hogy hat éves a nagylányom. Éppen ma. És egyre csak azon gondolkozom, hogy abból a csöpp pici lányból hogy lett ilyen nagy. Meg okos. Meg ügyes. Meg feleselős. Meg egyéniség. Meg miért nem én vagyok már neki a világ közepe, mint régebben...

Szóval már nagyon régen, jóval több, mint hat éve, egy január végi napon történt, hogy jelzett a teszt. Illetve, úgy illenék írni: végre jelzett a teszt. Akkor már több, mint két éve próbálkoztunk emberrel, hogy ez az esemény bekövetkezzen. Vártunk, csak vártunk, és egyre csak vártunk. Illetve, kezdtünk teljesen belenyugodni, amolyan ami nem megy, ne erőltessük módon. Volt benne egy kis savanyú a szőlő életérzés is, de azért alapvetően elég fatalisták vagyunk mindketten, úgy voltunk vele, hogy majd lesz, ha ideje lesz.

És lett. Február első hétfőjén (az volt a szabadnapom a munkahelyemen) elmentem a doktor bácsihoz, aki mondta, hogy rendben, de majd szerdán menjek el ultrahangra, mert akkor fogja tudni biztosan megnézni, hogy valóban ott lakik-e, akinek ott kell laknia. Én már ekkor nagyon boldog voltam, felhívtam anyukámat, aki szintén nagyon boldog volt.

Kedden délután csörgött a telefonom. Anyukám volt. A nagy boldogságomban alig tudtam megérteni, amit mond. Az én drága, szeretett nagypapám meghalt. Elaludt az ágyában, és nem ébredt fel többé. De az előzmény sokkal szörnyűbb. Mert a papikám életvidám, rendkívül aktív ember volt, aki még nem akart meghalni, rengeteg terve volt. Nem, nem félt a haláltól, és már húsz évvel korábban elkezdett rendezkedni, és az utolsó éveit már tényleg azzal töltötte, hogy a munkáit, diáit, emlékeit rendszerezte, de ezzel még tíz-tizenöt évig biztosan elfoglalta volna magát, közben persze rendkívül termékeny alkotóként egyre szaporítva a rendszerezésre váró anyagokat. Meleg szívű, mindenkivel kedves, rendkívül készséges emberként ismerte mindenki. Volt neki egy háziorvosa, Erzsi doktornő, aki még engem is sokszor meggyógyított gyerekkoromban, ha a papánál tartózkodva elkapott a szokásos felső légúti akármim. Erzsi doktornő nem csak orvosa volt papának, annál sokkal több. Barátok voltak, a szó legnemesebb értelmében. A két család együtt ment nyaralni, a papám, ha arra járt, mindig sütit, virágot vitt neki, mindent megbeszéltek, legalábbis amennyire én emlékszem. És a doktornőt aznap reggel elgázolta valaki. Nem nagyon tudom a részleteket, mert akkor és ott nem ez volt az, amire figyeltem. Hanem arra, hogy a papám, aki maga volt a megtestesült élet, még aznap lefeküdt a szokásos délutáni alvására, és nem ébredt fel többé. Aki látta, azt mondta: mosolygott álmában.

Nagyon szomorú voltam. Hétfőn, amikor a doktornál voltam, fel akartam őt hívni délután. El akartam újságolni, hogy babát várunk. De aztán úgy gondoltam, megvárom a szerdát, hogy már tényleg biztosat mondhassak. De szerdán már nem volt kinek elmondani...

Valahányszor arra gondolok, hogy milyen jó, hogy Dóri van nekünk, mindig eszembe jut: ahol Isten becsuk egy ajtót, ott kinyit egy ablakot. Az ő érkezésének jó híre és a nagypapám halálhíre nekem már örökre összefonódik...

A terhesség alatt volt még egy jel, azóta sem tudom, hogy figyelmeztetés volt-e, vagy csak valami olyan véletlen, ami nem rólunk kellett szóljon. Hosszú vajúdás után lecseréltük az autónkat (vagy beszámították és vettünk másikat, erre sem emlékszem már pontosan), és az én kérésemnek megfelelően egy Renault Twingo-t sikerült venni. Mindig is szívem csücske volt a kis bumfordi autó, szerencsére ember is megbarátkozott vele. Nagyon tetszett nekem, és el is határoztam, hogy ezt az autót meg fogom próbálni vezetni, olyan kis édes. Volt még némi üdülési csekkünk, úgyhogy az akkor néhány napos autóval el is indultunk utolsó kettesben töltendő hosszú hétvégénkre, Pécs mellé. Pénteken odaértünk, tetszett a hely, jó kis panziót fogtunk ki, sétáltunk, jól éreztük magunkat, beszélgettünk. Szombaton reggel bementünk Pécsre, jókat nézelődtünk, becipeltem embert a Vasarely Múzeumba (szerintem azóta sem bocsátja meg nekem), én lementem vele a földalatti bányászati kiállításra (iszonyatosan rosszul érzem magam a föld alatt, szűk helyeken, úgyhogy ez meg tőlem volt hőstett), finomat ebédeltünk, bóklásztunk a pécsi állatkertben, etettünk a helyes kis zoocsemegés automatákból mindenfélét, még struccot is, ha jól emlékszem (vagy valami egyéb futómadarat), aztán fél négy tájban elindultunk kifelé Pécsről, vissza a panzióba. Szerpentines, kanyargós út vezetett oda, ember szépen lassan, 30-40 közötti tempóval haladt előre, mert tudta, hogy másállapotban lévén kissé hányós-émelygős vagyok. Szemből egyszerre csak négy-öt egymás mögött száguldó motor jött, zitty-zutty-ziúúúú, majd a kanyarból iszonyatos sebességgel kivágódott egy lada, előbb jobbra táncolt az autója, majd a szegélyről visszapattanva egyenesen keresztbe fordult előttünk, és ember már hiába fékezett: orral nekimentünk, ráadásul olyan sebességgel érkezett, hogy a mellettünk lévő árokba repült. A biztonsági övekbe épített patronok felrobbantak, és csak azt éreztem, hogy nagyon feszíti a hasam. Biztosan nagyon önző vagyok: eleinte nem érdekelt, mi van a másik kocsi vezetőjével. Csak az érdekelt: mi van a babámmal? Persze, menetrend szerint jött az ilyenkor szokásos adrenalin-fröccs (mondja meg valaki, esemény után már minek?), egymás számba vétele, majd az érzés: jó nagyot rántott rajtam az öv. Közben a ladából sértetlenül és nagyon bűnbánó arccal kiszállt a vezető (utasa hál istennek nem volt), és leginkább csak azt akarta tudni, hogy jól vagyunk-e, megsérült-e valaki. Ember nem látott az idegtől, azonnal mentőt hívott nekem, mikor hallotta, hogy fáj a hasam. Aztán elég csúnyán beszélt a ladással, én meg sajnáltam szegényt, látszott az arcán, hogy tényleg nagyon bánja, és hogy tudja: az ő hibája az egész. Megjött a mentő, bevittek Komlóra (szerintem Pécs közelebb lett volna, de talán ez a mentő oda tartott amúgy is, és csak útközben kapta a hívást, úgyhogy nekik így volt egyszerűbb). Gyorsan leadtak a nőgyógyászaton, és egy nagyon kedves doktor bácsi vizsgált meg. Szerencsére tényleg nem volt semmi baj, cserébe viszont ott és akkor tudtam meg: lányom lesz (az előző ultrahangon nem látszott még). A twingo viszont totálkárosra tört. Nem is lett belőle többet autó, egy Renault 19-es lett az utódja, arról meg sosem jutott eszembe, hogy vezetni szeretném. Szóval, az alig pár napja miénk, nekem is tetsző kocsi ennyit bírt ki...

Dórival október 8-ra voltam kiírva. De sem aznap, sem másnap nem volt semmi mocorgás. Két nappal később viszont a doktor bácsim már aggódni kezdett: nem jók az értékek, be kell feküdnöm a kórházba. Rettenetesen kétségbe estem, mert én úgy képzeltem, hogy majd otthon szépen elvajúdok, ameddig kell, aztán bemegyek, sitty-sutty, gyerek kint, én meg gyorsan mehetek haza. Hát nem. Ráadásul a doki közölte azt is, hogy eléggé hamarosan el kellene indulnia a kisasszonynak kifelé, mert különben felvágja a hasamat, és ő veszi ki. Na, azt meg aztán végképp nem akartam. Egyáltalán nem szerepelt a terveim között sem altatás, sem vagdosás, sem semmi. Úgyhogy szerdán beszédbe elegyedtem szívem magzatával, és közöltem vele, hogy eleget pihizett már, ne akarja megvárni, hogy egyszerre legyen a szülinapunk, spurizzon kifelé. Szerda estére már szépen jöttek a jósló fájások, reggelre beindult a folyamat, és október 13-án, csütörtökön délelőtt 11 óra 10 perckor megszületett Isten Ajándéka, azaz Dóra.

Jelzem: azóta is húzza az időt, mindenben. Akármit kérek, mondok neki, hogy meg kellene tennie, elkezd időt húzni. Még ezt is, még azt is megcsinálja, csak éppen azt nem, amit kértem. Külön szerencse, hogy a születés kérdésében toleránsabb volt.

Boldog szülinapot, Dórikám!