...van az, hogy kicsit hiányzik a régi ház. Amíg folyamatosan esett az eső, még folyton azt emlegettük emberrel, milyen jó is, hogy nem ott lakunk, hanem már itt, mert ez az állandó víz bizony nem tesz jót az alap nélkül épült, vályogfalú háznak, biztos dohos, penészes, mállik a vakolat, ahogy erre egy-egy hosszabb esős idő után volt példa korábban is.

Most viszont... hát igen. A régi ház, mint már áradoztam is róla korábban, hűvös volt. Lehetett akár negyven fok is odakint, akár hetekig is, nem melegedett fel, a majd 90 centis vályogfalak tartották a pincehideget, ahogy azt kell. Volt, hogy napokig ki sem mozdultunk, mert odabent 23, kint 32 fok volt.
Az új ház bizony ezt nem tudja. A nappali ablakai déli-délnyugati fekvésűek, egy órától hatig folyamatosan süti a nap őket, és pont azokon nincs redőny, csak sötétítőfüggöny. És a falak sem lehelnek magukból hűvöset, a kinti hőmérséklettel együtt melegszenek fel-hűlnek le. Még a leggondosabb viselkedés (ablak reggel becsuk, ahogy kint már melegebb van, redőny-függöny behúz-leereszt, ahogy odasüt a nap) mellett is 25 fok van, késő délutánra 26-27. És ez nekem sok. Sok, mert el voltam kényeztetve. Mert megszoktam, hogy 23 a legtöbb, amit el kell viselnem. És ennél még csak melegebb lesz holnap-holnapután.

És most viszont... hát igen. A régi háztól minden folyó-patak messze volt, jó messzire, árvíztől-belvíztől sosem kellett tartanunk. Itt meg... aggódva olvassuk a híreket, nézzük a folyót nap mint nap, mekkora már, meddig emelkedik még. Nagyon örültem, hogy megnyitották a tiszaroffi tározót, így talán elég lesz. A hálószobánk ablakából télen (míg nem levelesek a fák) rálátunk a folyóra. Olyan közel van. És nagyon-nagyon magas a víz. És nap mint nap látjuk, ahogy mennek a katonai teherautók, a kis rakodók, a katasztrófavédelem autói. És aggódunk. Sosem éltem még folyó mellett, sosem éltem meg közelről árvizet. Messziről félelmetes és torokszorító. Remélem, közelről nem lesz baj.