Azt mondta a barátnőm, hogy ez azért történt velem, mert amióta ideköltöztünk, minden olyan nagyon simán ment nekem (meg a költözés is), hogy muszáj volt már valami, ami problémát okoz, meg ami felébresztheti bennem a küzdőszellemet.

Hát lehet. De az is lehet, hogy azért történt, mert ma Magyarországon a különféle közhivatalok tele vannak pályaalkalmatlan, kockafejű hivatalnokokkal, akik valamikor húsz-harminc évvel ezelőtt szocializálódtak a pályára, és képtelenek haladni a korral.

A történet: tavasszal kellett beiratkozni az óvodába, amit Orsi esetében meg is tettem. Mivel október 21-én született, ezért október 22-től vették fel az oviba. Én már akkortájt találkoztam ezzel a cikkel, így amikor június elején megpályáztam egy azonnal betölthető állást, és kérdezték, hogy mégis mikortól tudnám ellátni a feladatokat, könnyedén mondtam, hogy szeptember 15-től, hiszen szeptember 1-től indul az óvoda, beszoktatom Orsit, és kész. Ezt még a nyári szünet előtt jeleztem is az tagóvoda-vezetőnek, aki azt a választ adta, hogy megkérdezi az óvodai igazgatóságon, de itt, Szolnokon ez nem szokás.

Eltelt a nyár, a tagóvodavezető is visszajött a szabadságról, így újra érdeklődtünk. Megkérdezte, és azt a választ kapta, hogy a gyerek csak három éves kora után mehet óvodába, mert a törvény így írja elő. Aha.

Felhívtam az óvodaigazgatóság illetékesét. Amikor először telefonáltam, épp el volt foglalva, a titkárnője kérdezte meg, hogy segíthet-e valamiben. Mondtam, hogy nem hiszem, mert a nincs-még-három-éves gyerekem beíratásáról lenne szó. Mondta, hogy de a törvény. Mondtam, hogy de a törvényt módosították, méghozzá a 2009. évi CIX. törvény 6.§ (1) bekezdésével, és nem kérnék olyat, ami törvénybe ütközik, legyenek szívesek nézzenek utána. Jó, hívjam fel kettő óra után az illetékest, akkor már fogja tudni adni.

Fél háromkor telefonáltam. Ismét ugyanaz a hölgy vette fel, mondta, hogy ugyan most sem elérhető az illetékes, de lelkére kötötte, hogy ha én hívom, szóljon neki, kijön onnan, amit éppen csinál, mert beszélni akar velem. Kihívta. Az illetékes közölte, hogy vegyem tudomásul, ez a törvény, csak három éves kortól lehet óvodába járni. Mondtam neki, hogy de a törvényt módosították, szeptember 1-től már a két és fél éves is mehet. Nem, mondta, az csak a kistelepülésekre vonatkozik, az összevont óvoda-bölcsödékre. Speciel ebben képben voltam, mondtam neki, hogy nem, az egy OM. rendelet, amiről én beszélek, az meg törvénymódosítás. Nem, olyan nincs, mondta ő. És hogy jogi területen dolgozom-e, mert ha nem, akkor honnan is tudhatnám, az ő dolga, hogy ismerje a törvényeket, nem az enyém. Mondtam, hogy akkor találkozzunk személyesen. Nagy nehezen kegyeskedett időpontot adni, de hozzátette, hogy készüljek fel rá, hogy a gyerekem akkor is csak októbertől mehet oviba. Aha.

Hétfőn találkoztunk. Én, kérem, készültem. Előástam a netről a Magyar Közlöny 2009. évi 157. számát, amiben az ominózus törvénymódosítás szerepel, kinyomtattam, szépen aláhúzogattam (írd és mond, egyetlen bekezdés, három mondat az egész), és vittem magammal. Amikor odaértem, kértem, hogy olvassa el, miről beszélek. Közölte, hogy nem olvassa el, olvassam el én, amit ő nyomtatott ki nekem. Kinyomtatta ugyanis a CD-jogtárból pontosan azt a paragrafust (a Közoktatási törvény 24.§ (1) bekezdéséről van egyébként szó), ami szeptember elsejétől módosul, de ő még az aznapi aktuális szöveget. Mondtam, hogy igen, én is épp erről beszélek, ez fog szeptember elsejétől változni, olvassa el. Nem, ő nem olvassa el, amire én hivatkozok, az a pénzügyi törvény (így mondta, pedig ez nem a konkrét költségvetési törvény, hanem az annak végrehajtásához szükséges törvénymódosítások), márpedig a pénzügyi törvény sosem módosítja a közoktatásit (mellékadalék: az elmúlt öt évben minden évben szükséges volt a közoktatási törvény módosítása a költségvetés egyre fogyatkozó erőforrásai miatt, de ezt nem nekem, a szülőnek kellene jobban tudnom). Mivel mikor negyedjére is közölte, hogy nem hajlandó elolvasni, amit hoztam, már nagyon ideges voltam, és igen, felemeltem a hangom. Erre azon a tanító nénis hangon kioktatott, hogy ilyen viselkedéssel nem fogok elérni semmit, és egyébként is, milyen jogon oktatom én őt és a kollégáját ki arról, hogy mi a törvény, azt ők ismerik, és pont. Erre szedelőzködni kezdtem (velem volt a két gyerek is), mire felháborodva kioktatott, hogy ő még nem fejezte be, neki még van mondanivalója. Igazából már semmi mást nem akart ő sem, de azért még kellett egy kicsit "nevelnie" rajtam. Onnantól felvettem a fapofát, hallgattam, hogy ő milyen segítőkész, meg mindent megtesz a szülőkért, de hát a törvény... Erre azért megszólalt bennem a kisördög, és megkérdeztem tőle: ha szeptember elsején a törvény az lesz, amit én mutattam, akkor felveszi a gyerekemet hamarabb? Még kicsit mellébeszélt, de aztán közölte, hogy jogásszal (!) utánanézet a dolognak, és találkozzunk péntek reggel kilenckor. Oké.

Tegnap hatályba lépett a módosítás, az összes jogszabályos honlapon láthatóvá lett. Aki meg akarta keresni, megtalálta.

Ma csörgött a telefonom, hogy 11-re be tudnék-e menni az illetékeshez (persze, nem ő telefonált, hanem a titkárnő). Bementünk Orsival, pontosan a kért időpontra. Természetesen illetékes elvtársnő kissé még megváratott, olyan nagy horderejű dolga volt, hogy egy kisbabát hoztak be babakocsiban, őt kellett legalább öt percen át csodálnia, miután odaköszönt nekem, és csak azután ment el a papírért, és azután fogadott. Nem, nem kért bocsánatot. Közölte, hogy tényleg változott a törvény, de hát ez a CD-jogtárban nem jelent meg, úgyhogy ez nem az ő hibája, hogy nem tudott róla.  És hogy arról ugyan tudott, hogy tavaly a költségvetési törvénnyel valamit változtattak a közoktatásin, de mivel a jogtárban nem volt benne, hát csak most tudta meg. (Figyelem, ez ugyanaz a hölgy, aki szerint képtelenség, hogy módosította volna a "pénzügyi" törvény a közoktatásit!) A gyerekem hétfőtől fel van véve.

Faarccal meghallgattam, majd kijöttem.

Na és a kérdéseim, amiket feltett szándékom, hogy a fenntartónál is fel fogok tenni:

1. Hogy lehetséges, hogy egy közintézmény humánpolitikai igazgatóhelyettese (mert ő az illetékes elvtársnő) nem ismeri a munkájára vonatkozó törvénymódosításokat?
2. Hogy lehetséges, hogy egy ilyen poszton üldögélő illetékes nem tudja, hogyan kell kommunikálni a szülőkkel? Hogy nincs tisztában azzal, hogy ő szolgáltató, akinek a hiteles tájékoztatást kell szolgálni, és nem a megszégyenítést és a kioktatást? Hogy nem tudja, hogy a másik is ember, akit illik meghallgatni, illik odafigyelni rá?
3. Hogy lehetséges, hogy én, az öt éve izoláltan élő anyuka tudtam a törvénymódosításról (még ha a velvet cikke pontatlan is volt a hatályba lépés dátumát illetően), és az internetről kettő perc alatt ki tudtam keresni (na jó, az oktatáskutató barátnőm segített a pontos törvényhellyel, de ez csak a gyorsaságot szolgálta, ha egyedül keresem, is meglett volna, csak lassabban), míg ő, akinek ez a feladata, még akkor sem hitte el, amikor a szeme elé nyomtam?
4. Vajon hány, hozzám hasonló cipőben járó anyukát utasított már el, hányan pattantak le róla akár már csak a telefonhíváskor vagy a személyes találkozáskor? Hány nőnek tette lehetetlenné, hogy visszamenjen dolgozni, most, amikor a munkahelyet úgy meg kell becsülni, és amikor össztársadalmi érdek nem csak a gyerekszülés, de a minél hamarabbi munkába állás is?
5. Vajon mennyire lehet megbízni abban, hogy egy ilyen illetékes más területeken jól és pontosan látja le a feladatát, ha egy ilyen egyszerű ügyet ilyen nehéz vele megoldani, ráadásul még bocsánatot sem tud kérni?

Szóval, ezek vannak. Úgyhogy, kedves szülő-társak, ne hagyjátok magatokat. Az interneten minden megtalálható, és talán, ha elég elegen dörgöljük a kedves illetékesek orra alá, akkor lesz is valami eredmény. Talán változik majd valami abban, hogy a közoktatási intézmények mindenféle felső vezetői ne hivatalként, hanem szolgáltatóként gondoljanak magukra. És hogy valóban segítő szándékkal, és nem alapvetően az elutasítás szándékával tájékoztassanak minket a naprakész jogszabályi változásokról.

Majd mesélek, hogy milyen választ kapok a fenntartótól :-).