Mai mese a falusi életről

Az van, hogy hónapok óta gondolkozom azon, hogy újra írni kellene a blogot. Időről-időre rájövök, mennyivel könnyebb felidézni azokat az éveket, amikor írtam, mint az azelőttieket, vagy az azóta eltelt időt. És amúgy is imádom olvasni magamat :).

Meg az is történt, hogy idén az Őrségben nyaraltunk, és találtunk egy nagyon-nagyon kedves házaspárt, akik örömmel mutatták meg nekünk a rengeteg állatukat (Dóri nagy örömére), és nagyon sok közös témát is találtak emberrel (én még mindig nem vagyok egy társasági ember, sajnos), és ahogy szó szót követett, kiderült, hogy a háziasszonyunk, Annamari bizony blogger, és anno én olvastam is őt, mert kézen-közön eltévedtem az ő blogjára is. És persze, kiderült, hogy ő is olvasott korábban engem - csak hát én már nem írok semmit. És ahogy elkezdtem olvasgatni az ő blogját, rájöttem, hogy én is akarok. Úgyhogy megpróbálom felvenni a fonalat, és leírni, mi minden történt velünk a kimaradt időszakban.

A számomra legnagyobb változás az, hogy végre belevágtam. Előbb csak a rendes közalkalmazottság mellett, délutánonként, idén március elsejétől viszont már főállásban vállalkozó vagyok. A csodaszép rendelőm nagyon sokat alakult (igen, muszáj lenne fényképeket is feltenni, mert a honlapomon is már elavultak vannak, mert persze folyton átrendezem), maga a nyugalom szigete, imádok oda belépni is, ott dolgozni meg aztán pláne. És végre nincs főnököm, senki sem mondja meg, mit és hogyan csináljak. Megszűntek az állandó gyomorgörcsök, hányingerek, amik a remek államosítással együtt jártak (a gyermekvédelemből azért mentem át a nevelési tanácsadóba, mert azt államosították - erre pár hónappal később a nevtan is erre a sorsra jutott, és a KLIK égisze alatt kellett volna folytatni a tevékenységet). Sokkal több időm van a gyerekekre, mint korábban, és úgy általában sokkal jobban érzem magam. Volt egy szörnyű hét, amikor elkezdtem a magánvállalkozósdit, akkor zsigeri szinten rettegtem attól, hogy nem lesz elég munkám, és éhen fogunk halni - de szerencsére csak egy hétig tartott, és azóta sem jött vissza. Nem akarok dicsekedni (de igen!), kisadózóként ugyan nem lehetek beteg, meg nyugdíjam sem lesz semmi (az szerintem amúgy sem, hacsak nem öngondoskodok), de többet keresek kevesebb munkával, mint amit a Hoffman Rózsika-féle megemelt pedagógus-bérrel kerestem. És mindezt stressz nélkül, magamnak beosztva, sok-sok kedves klienssel találkozva, folyton új feladatokkal szembesülve. Ráadásul meg-megtalálnak más feladatok is, kicsit voltam még iskolapszichológus,  vizsgálok a gyerekvédelemben, tartottam tréninget börtönben, bedolgozom egy alapvetően telefonos támogatásra berendezkedett multinak a tanácsadásban - szóval szép feladatok találnak meg, és hihetetlenül élvezem, hogy ehhez legtöbbször még az udvarról sem kell kilépnem. Imádom, na.

Dóri iskolás lett, sőt, már a másodikat is sikeresen abszolválta. Gyorsan kiderült, amit korábban is sejtettünk, kissé diszes, ami mind az olvasásban, mind a helyesírásban, mind a számolásban akadályozza. Ugyanakkor iszonyúan kreatív, nem győzök rácsodálkozni a tehetségére. Viszont az iskolarendszer nem tolerálja a magas intelligenciával és nagyfokú kreativitással együtt sem a másmilyenségét, ebből elég sok negatív tapasztalatot sikerült összegyűjtenünk. Próbálok mindenfélét azért, hogy jobb legyen neki, kisebb-nagyon sikerekkel. Amikor itthon kezdtem el dolgozni, onnantól ha csak lehetett, elhoztam a suliból órák után, ez sokat segített. Érdekes, ha itthon, velem csinálja meg a háziját (és nem is kell segítenem, csak ott ülni vele), akkor hibátlan, ha a napköziben, akkor meg rettenetes. Nem is értem. És nyugodtabb és kiegyensúlyozottabb is lett csak attól, hogy nem volt muszáj minden nap nyolc órát a suliban töltenie.

Orsika kijárta az óvodát, szeptembertől elsős lesz ugyanott, ahová Dóri jár. Már nagyon várja. Kicsit érzékeny, de hihetetlenül okos, élénk eszű, nagy dumás leányzó lett. Állandóan mosolyog (mikor éppen nincs vérig sértve), viccel, remek a humorérzéke. Dórinál sokkal kevésbé tudja egyedül elfoglalni magát, nagyon igényli, hogy társaságban legyen, igazi extravertált leányzó. Barbie- és Monster High-mániás (óvodai szocializáció, sajnos), imádja a szép ruhákat, állandóan sminkelni és körmöt lakkozni akar, egy tünemény.

Ember kicsit öregszik, de ez rettentően jól áll neki. Az utóbbi időben lefogyott, amitől még férfiasabb és csinosabb lett. Elment hagyományőrző íjászkodni (kerestünk neki hobbit), amit nagyon-nagyon szeret. A hálószobánk fala már tele van íjakkal meg mindenféle más hozzávalókkal (hihetetlen, mennyi minden kell egy ilyen hagyományőrzéshez), a ruhásszekrénye meg gyönyörű íjászrucikkal, egyet-egyet el szoktam emelni, mert nekem is tetszik. Állandóan fúr-farag valamit, vagy éppen a kertet rendezi, nem véletlen, hogy aki belép hozzánk, az ledöbben, hogy mennyire szép a kert. Tényleg az, mondjuk hihetetlenül sok munkát is feccöl bele.

Időközben Riki is elment Sába után, tavalyelőtt mikuláskor az ölemben halt meg. Lett utána két újabb kutyánk, Boni belga juhász (malinois), Morzsa pedig tisztességes sarki keverék. Két leányzó, egy nagy, egy kicsi, szóval teljesen szakítottunk a korábbi hagyományokkal. A macska-helyzet május végén változott meg, Bandit elütötte egy autó, úgyhogy muszáj volt újabb macskáról gondoskodni. Ember nagyon vágyott egy maine coon típusú macsekra, úgyhogy beszerzésre került Félix (eredetileg Frankie, de az nem tetszett nekem, és úgysem hallgat semmire és senkire), egy éves herélt kandúr. Csodaszép, hatalmas mackó, teljesen sajátos személyiséggel és szokásokkal. Szerintem róla még sokat fogok mesélni, imádom.

Volt még egy csomó más minden is, de azokról majd külön posztban lesz szó. Fényképekkel.