Mai mese a falusi életről

Kívülről a ház első látásra nem mutatott túl sokat. Hosszú parasztház, az látszott, felújítva, az is látszott. A kertet felverte a gyom, de volt benne orgona. Az ablakon benézve láttuk, hogy gerendás mennyezet is van, meg a kemence széle is látszott. Vártuk a tulajokat, hogy megnézhessük.

Amikor a másik oldalról is megláttam a házat, kezdett megtetszeni. Az igazi hatást azonban az érte el, amikor beléptünk. Nem a látvány (nem volt bútor, egyszerű fehérre meszelt falak, rettentő hideg odabent, a padló vagy csak simított beton, vagy ócska és koszos padlószőnyeg a betonon, stb.), hanem az érzés, a hangulat. Azt éreztem: hazaértem...

Ez az érzés egy krónikus költözködőnek mindent megér. A falakból áradt valami, amitől úgy éreztem: ez a ház azt szeretné, ha benne laknánk. Akarja, hogy hasznos legyen, hogy szolgálhasson, hogy adhasson. Megölelt, halkan suttogott, nyugalommal töltött el. A lelkemet érintette meg.

Persze, látszott már előszörre is, hogy rengeteg baj lesz vele, sokat kell rajta dolgozni, míg valóban otthonná válik. Akkor még nem tudtuk mennyit... Viszont belefért a költségvetésbe (éppenhogy), be lehetett járni innen Sopronba (éppenhogy), és hangulatában pont az volt, amit elképzeltem.

Embert nem fogta meg ennyire, legalábbis eleinte. Ő azt látta, hogy alacsony a mennyezet, hogy a szemöldökfák jóval az ő magassága alattiak, hogy rengeteg meló lesz vele, és hogy régi, nagyon-nagyon régi. 1879-ben épült. Egy darabka a dédszüleink szüleinek idejéből.