Nagyon depressziós vagyok ma este, szóval itt az alkalom, hogy eltörpengjek azon: jó-e az, ha teljesülnek az álmaink?

Teljesen sima életem volt. Gyakorlatilag minden, amit szerettem volna, teljesült. Elsőre felvettek az egyetemre, és nem volt alternatíva, csak azt az egyet jelöltem meg, mert tudtam, hogy fel fognak venni. Simán, minden nehézség nélkül elvégeztem, anélkül, hogy meg kellett volna erőltetnem magam. Volt egy kis kitérő állásilag, mert hallgattam az emberre, de aztán, mikor a saját fejem után mentem, simán, elsőre sikerült megszereznem azt az állást, amit már az egyetem alatt is akartam. Az első ház, amiben laktunk, az ember választása volt, nem is jött be igazán. Ez, ahol most lakunk, az én álmom, ezt akartam, és tényleg otthonná vált a számunkra... (Mielőtt valaki rosszra gondol: az ember a saját bevallása szerint is mindent csak másodikra tud jól megoldani, az első választásai általában rosszak... ld. én a második feleség vagyok :-D) Ráadásul a munkám is olyan volt a gyerekszülés előtt, amit mindig is akartam, azt csinálhattam, amit magamnak kitaláltam, és amiben meg tudtam találni (na jó, a mindennapi nehézségek mellett) nem csak a hivatásomnak megfelelő feladatokat, de a hobbimat is. A gyerekeim is aranyosak, okosak, ügyesek, édesek (na jó, nagyszájúak, hisztisek is), szóval pont olyanok, amilyeneket elképzeltem magamnak.

A gyerek témánál még egy kicsit leakadva, hogy mennyire sorsszerűen történik minden, amiről álmodozom... nagyon-nagyon régen, valamikor 1997 tájékán mondottam azt az embernek, hogy azért majd lesz nekünk gyerekünk, lányunk, és Dórának fogják hívni. Mint említettem már, egy időben le is mondtunk arról, hogy leszen bármi is ebből a szaporodás-projektből, de aztán csak pozitív lett a teszt. Akkor már tudtam, hogy tényleg lány lesz, és tényleg Dóra lesz, és azt is tudtam hirtelen, hogy lesz neki egy tesója, két év múlva, Orsolya nevű. És amikor az ultrahangok során elhangzott, hogy lány lesz, meg két évvel később megint, hogy lány lesz, valahogy nem tudtam meglepődni rajta... Nem lehetett más...

Kis kitérő a faluról: amikor Dóra megszületett, természetesen mindketten nagyon boldogok voltunk. Ember is lányt akart, úgyhogy számunkra ez volt az ideális. Erre sétálunk a faluban, és sorra kérdezik tőlünk: hát aztán mijük született? Embergyerek? (Elsőre én simán rávágtam, hogy persze, mert hát mi lenne más, talán csimpánz, nem látják?) De aztán, mikor mondtuk, hogy lány, az volt rá a válasz: nem baj, csak egészséges legyen, majd a következő már embergyerek lesz... Aztán jött Orsi, és a kedves néniktől továbbra is kapom a vigasztalást, hogy nem baj, hogy lánygyerek lett ez is, majd idővel jön az embergyerek is... :-) Mindezt a felvilágosult huszonegyedik században, az emancipáció korában...

Eszmefuttatásomnak lassan a lényegét is elérve azon gondolkozom már pár napja, hogy vajon jó-e ez így, ahogy történt. Hogy minden álmom valóra vált. Ha ezek közül csak egy kimaradt volna, nem szenvednék most ennyire. Ha nincs ez a ház, akkor azóta is költözködnénk kb. három-négy évente máshová, nem zavarna, nem kötődnék. Ha nincsenek gyerekek, élném tovább itt az életem, dolgoznék, bejárnék, maradna a ház, nem zavarna. Ha nem imádom úgy a munkám, akkor korábban jöttek volna a gyerekek, nem ölünk ennyi szeretetet, időt, pénzt, élményt ebbe a házba, nem zavarna. De így kutyául tud fájni... Amit inka is mondott: az álom elveszítése rosszabb, mint ha el sem érjük...

Most arról igyekszem álmodozni, hogy ott élünk majd városon, közel a szüleimhez, akik a gyakran számomra túl soknak rémlő gyereknevelés-háztartásvezetés-tanulás dologból néhányban segítenek majd (és erről jó álmodozni). És hogy milyen egyszerű lesz elmenni vásárolni, színes programokat szervezni a lányoknak, és erről is jó álmodozni. De valahogy képtelen vagyok elképzelni, hogy egy panelház tizenkettedik emeletén (nagyon jó elrendezésű 2+2 szobás lakásban, tehát az még tetszene is) gyönyörködöm a panorámában, és hallgatom a közeli vasútállomás hangjait... Márpedig reálisan felmérve a mai árakat, lehetőségeket és piaci helyzetet, kb. erre van esélyünk...

Nem tudom, jó-e, ha teljesülnek az álmaink...