Fenyegetőztem, hogy leírom, mi minden változott meg bennem a terhesség-gyerekszülés után.

Nos, a testi dolgokról nem ejtenék szót, kötetnyi irodalmat lehet róla elolvasni. Engem sokkal inkább meglepett, hogy mennyi lelki változás esik meg az ember lányával, ha gyerekszülésre adja a kis fejét. Mint már önlelepleztem magam, börtönpszichológus voltam (reményeim szerint leszek is még). Ebből következően nem vagyok egy hamvas lelkű, érzékeny nebáncsvirág. Remekül bírtam a munkámmal együtt járó dolgokat, például ha a klienseim a bűncselekményükről meséltek. Ebben benne van az is, hogy elég sokat hallottam gyilkosságról, gyerekekkel való erőszakról és társairól. Azt gondolom magamról, hogy jól tűrtem mindezeket, különösebb lelki felindulás és túlzott érzelmek nélkül voltam képes végighallgatni az erőszakosabb részleteket is. Ritkán hatódtam meg, és talán csak egy olyan ember volt, akit átpasszoltam a kollégámnak, mert az még számomra is túl ment azon a határon, amit el tudtam viselni.

Aztán terhes lettem, amivel persze egy csomó zűr is járt. Lépten-nyomon elbőgtem magam, hihetetlenül érzékeny lettem, komplett hisztérika, nem is tudom, ember hogy tudott elviselni. A gyerekek megszületése után reméltem, hogy sikerülni fog visszazökkenni régebbi önmagammá.

Már Orsolya is lassan másfél éves, de néhány dolog azóta is megmaradt. Például leszoktam a tévézésről. Ennek nem az időhiány az oka, hanem hogy az érzékenység továbbra is megmaradt. Nem tudom úgy megnézni egy esti híradót, hogy legalább egyszer el ne könnyesedjen a szemem. Képtelen vagyok végignézni valami véresebb krimit, akciófilmekről nem is beszélve. A régebben minden érzelmi bevonódás nélkül megnézett filmek végét rendszeresen végigbőgöm. Hovatovább ott tartok, hogy nézzük a gyerekekkel a Thomas, a gőzmozdonyt, és amikor Thomas nem tud megállni, és beleszalad az egyik épületbe, elbőgöm magam, hatodszori megnézéskor is. És képtelen vagyok ezen uralkodni, ez a legrosszabb az egészben! A múltkor megpróbáltam elolvasni Dórinak a Pöttyös Panni sorozat Harkány anyó című könyvét. Már előre örültem, mikor nekikezdtem, hogy de jó, ebben olyan kedvesen-finoman fogalmazza meg Szepes Mária az elmúlást, ahogy azt a gyerekek számára meg kell, Dórit ugyanis - mint minden más is - ez is érdekli, és elég nehéz a sok miértre olyan választ adni, ami három és fél évesen is érthető, emészthető. Nos, a harmadik oldalnál, ahol meghal a harkály (még nem Ila néni, az imádott szomszéd!), kudarcot vallottam. A torkom elszorult, folytak a könnyeim, és képtelen voltam tovább olvasni. Szegény gyerekem csak nézett, hogy mi baja anyának...

A világot is másként látom, mióta gyerekeim vannak. Régebben azok a tragédiák, amik máshol, másokkal történtek, hírek voltak nekem, érdekeltek vagy nem, de érzelmileg nem volt hozzájuk közöm. Most meg? Ha balesetről hallok, azonnal az jut eszembe, hogy volt-e családja, vagy hogy nehogy ember is balesetezzen (nem szokott egyébként). Ha katasztrófáról, háborúról szól a hír, mindegy, a világ melyik részén, azonnal vetítés kezdődik az agyamban, hogy mi lenne, ha velünk történne. Ha bűncselekményeket ismertetnek, az első gondolatom, hogy jaj, velünk is megtörténhet. A rasszizmust, megkülönböztetést is sokkal érzékenyebben fogom fel, képtelen vagyok elfogadni, hogy bármilyen faji jelleg okot szolgáltathat másoknak erőszakra. Sokszor gondolok arra, hogy ha nem ilyen férfi-központú világban élnénk, hanem nők irányítanának (olyan nők, akik nem kénytelenek belülről férfiassá válni, hogy érvényesülni tudjanak), akkor sokkal kevesebb lenne az erőszak talán.

Azonkívül valahogy függőbb, gyámoltalanabb lettem. Régebben, ha valami rossz történt velem, az események átgondolásakor először azt mértem fel, mások mit csináltak rosszul, és csak végül, ha már minden más lehetőséget kilőttem, gondoltam át, én mit tettem az események bekövetkezéséért. Vagyis önmagamat szinte sosem hibáztattam, vagy csak kis részben. Most meg? Folyton bocsánatot kérek, bűntudatot érzek, mindenért önmagamat tartom felelősnek. A bennem lakó pszichológus persze élvezettel kommentál, és rámutat, hogy mekkora ökörség bocsánatot kérni, amiért rálépnek a lábamra, de ez nem segít abban, hogy ne érezzem magam hibásnak. Lehet, hogy ez nem közvetlenül a szülés eredménye, hanem az itthonlétnek, az izolációnak, viszont a visszailleszkedésben egészen biztosan gátolni fog.

Aztán az emlékezet. Régebben kivételesen jó emlékezőképességem volt. Például a munkám során - főként a munkahelyi általános ellenőrzési mánia miatti paranoiából - sosem készítettem jegyzeteket, mindent fejben tartottam. Évente körülbelül két-háromszáz emberrel beszélgettem, és képes voltam visszaemlékezni mindenféle adatra, névre, történésre, még ha hónapokkal korábban történt is az előző beszélgetés. A családom körében gyakran voltam "döntőbíró", hogy egyes események mikor is történtek, mert én emlékeztem rájuk. Versekre évtized múltával is pontosan visszaemlékeztem, régen játszott zeneműveket is gond nélkül felidéztem.
Most meg? Még arra sem emlékszem, az előző öt percben mi történt. Képtelen vagyok fejben tartani, megjegyezni a legegyszerűbb dolgokat. Szegény ember ennek is szenvedője: tudom, hogy elmondta már, hogy ekkor vagy akkor hol lesz, mit fog csinálni, csak épp nem emlékszem rá, úgyhogy meg kell kérdeznem újból. Folyton listát kell írnom a beszerzendő dolgokról, mert a boltban - még ha csak ide megyünk tíz percnyire is - nem jut eszembe semmi, és veszek egy csomó dolgot, csak pont azt a kettőt nem, amiért elindultunk. Múltkor "ellenőriztem" magam. Még a szakképzésen is képes voltam hét tagú listát két olvasásra hibátlanul megjegyezni, és másnap visszamondani. Most a természetgyógyászattal próbálkoztam, nem is hét, csak öttagú listával. Négy olvasás után még mindig nem tudtam visszamondani, kb. tíz ismétlésre ragadt a fejemben, és másnap természetesen híre-hamva sem volt. Lehet, hogy ez már az aggkori szenilitás? :-)

Nem tudom, persze, hogy ezek közül melyek fordulnak elő másokkal is szülés után, ezek csak az én tapasztalataim. Alább egy olyan videó van, amin minden egyes hallgatáskor elbőgöm magam. Tessenek meghallgatni, aztán beszámolni, hogy más is így érez-e, vagy csak az én túlérzékenységem okozza.