Muszáj ezt most gyorsan megírnom, mert elég dühös vagyok (hiszen ez egy terápiás blog, nem igaz? :-D). Tegnap a lányokkal bebuszoztunk Kapuvárra, részint, mert régóta könyörögtek, hogy szeretnének buszra ülni (itt megy el előttünk), részint, mert Dóra pizsamái már elég lefoszlott állapotban voltak, gondoltam, összekötjük a kettőt, és hármasban lányos soppingolós délelőttöt szervezünk. A programmal magával nem is volt semmi baj, tündérek voltak a csajok, volt ülőhely a buszon oda és vissza is, jót sétálgattunk, vásárolgattunk, beültünk egy üdítőre-pisilésre-peluscserére ide, ami régen, még dolgozós koromban a kedvenc helyem volt két busz között, szóval oké volt minden, egy dolgot kivéve. Már a múltkori vásárlásnál is ugyanez volt, de akkor csak itthon néztem meg, úgyhogy nem tudtam a helyszínen reklamálni. Nevezetesen a kínai árukat forgalmazó üzletben nyugta helyett csak a papírcsíkos számológép által kiadott kis fecnit dugják az áruk közé. Tegnap szóvá tettem, hogy lesz szíves ehelyett blokkot adni. A csaj nagy mellénnyel közölte, hogy neki nem kell blokk ahhoz, hogy visszavegye a holmit, elég, ha az arról levágott cetlit viszem vissza. Felhomályosítottam, hogy nekem meg nem azért kell nyugta, mert vissza akarok bármit is hozni, hanem mert így ők elcsalják az áfát, ami engem zavar. Iszonyú duzzogás közepette beütötte ezt az egy tételt a pénztárgépbe, és roppantul fel volt háborodva.

Ma meg a helyi postán vettem egy csomag három-az-egyben kávét, mivel ott a máshol 450-540 Ft körüli összegbe kerülő 10 darabos csomagot 400 Ft-ért árulják. Le is vettem a polcról, adtam be az ablakon, mikor a helyettesítő postás néni (nem a megszokott postáskisasszony, hanem egy általam másodszor látott idősebb hölgy) közölte, hogy ennek változott ám az ára. Én meg - legkedvesebb mosolyom kíséretében - szóltam, hogy a terméket annyiért kell ám adni, amennyi rá van írva, márpedig erre szép nagy, kézzel írott papírkán (igényesen celluxszal ráragasztva) ott virított a négyszáz pénz. Nem kicsit volt felháborodva, és haragosan közölte, hogy akkor nekem ennyiért fogja adni. Mentegetőztem, hogy nem azért a néhány forintért, akár fizethetek én többet is, de a fogyasztóvédelem erre kifejezetten harap, ha valamit nem annyiért adnak, mint amennyi rá van írva.

A két történetnek a fogyasztóvédelmi dolgokon kívül (azért ugye látszik, hogy lelkes homár-olvasó vagyok? :-D) egy közös pontja van, ez pedig az én érzéseim. Mindkét szituációban rettenetesen rosszul éreztem magam. Azt éreztem (mert ezt éreztették velem), hogy micsoda szemét, utolsó dög vagyok, amiért személyükben sértegetem szegény kis eladókat, hogy micsoda kicsinyeskedő, hatalommániás hülye vagyok, hogy felhívom a figyelmet bizonyos dolgokra. És nagyon-nagyon kevés választott el mindkét szituációban attól, hogy én kérjek elnézést, nyúlszívem minden bátorságát össze kellett szednem, hogy igazam biztos tudatában ne engedjek a felém sugárzott neheztelésnek, és kitartsak a véleményem mellett.

Muszáj, hogy ez így legyen? Én nem voltam egyik helyen sem udvariatlan, sem szemtelen, nem léptem át a normál kommunikáció írott és íratlan szabályait, mindkét helyen kedvesen kértem, hogy megkaphassam az engem megillető jogokat. Nem lehetne, hogy esetleg tőlem kérjenek elnézést? Hogy ne engem tekintsenek egyes számú közellenségnek? Vagy már megint álomvilágban élek?!