Ahogy korábban említettem, a falu nem sok általam kultivált lehetőséget kínál a szórakozásra. Éppen ezért kénytelen voltam olyan, helyben végezhető tevékenységeket keresni, amik mégis bizonyos illúziót adnak. Ha tudnék vezetni, biztos eljárnék ide-oda (legjobban valami testmozgás-féle hiányzik, és a kisvárosban van is pl. tai-chi, amire szívesen mennék), de tömegközlekedéssel ez megoldhatatlan, úgyhogy maradnak az itthoni elfoglaltságok.

Mivel szélsőségesen introvertált vagyok, ez nem is okoz olyan nagy problémát. Ahogy az introverziót magyarázó példázatokban áll, én is szívesebben vagyok kettesben egy könyvvel, mint egy jókedvű házibulin. Ha nincs kedvem olvasni, még mindig ott a kézimunka, ebből korszakaim is voltak, egy időben folyton Dórinak kötöttem ruhácskákat, sapkát, miegyebet, aztán rákaptam a horgolásra. Először csak "kényszerből", mivel volt két díványpárnánk, aminek már eléggé randácska volt a huzata. Gondoltam, horgolok rá új huzatot, az legalább az ágytakaróhoz is jobban passzol majd. Elkészült egy huzat, majd még egy, aztán persze kellett ugyanolyan mintájú terítő a kisasztalra, és persze függöny az ablakra :-). Ezt még megfejeltem azzal, hogy karácsonyi ajándék gyanánt is terítőt horgoltam az anyukámnak, de ezzel szerencsére elmúlt a láz, azóta nem volt újabb kézimunka-rohamom.

Ez eddig nem hangzik valami izgalmasan, ugye? Hát, tény, hogy legnagyobbrészt nem ezzel töltöm az időmet. Az úgy kezdődött, hogy mikor ideköltöztünk, ember szerzett valahonnan egy betárcsázós modemet. Egyből rávetettem magam, előbb csak napi rengeteg e-mailt írtam (hiszen akkor még voltak barátaim, akikkel igyekeztem kapcsolatot tartani, és erre leginkább ez felelt meg), de aztán eltévedtem az index fórumába. Azonnal beleszerettem, képes voltam akár hajnali kettőig is előtte ülni, úgy, hogy legkésőbb fél ötkor kelnem kellett, ha nem akartam lekésni a buszt. Mindezt - istenem, de rég volt! - 14.400 kbit/s sebességgel! Talán van, akinek ez már nem is ismerős, mikor perceket (igen, perceket) kell várni egy-egy szöveges oldal betöltődésére, képet, videót meg úgy tölt le az ember, hogy közben elmegy, lefőz egy kávét, elszív egy szál cigit, stb., stb., stb.... Hát igen, a hőskorszak. És persze, ha nem a net előtt ültem, akkor azért gépeztem, mert szenvedélyes játékos vagyok. Sima pasziánsszal is órákig el tudok lenni (tetszenek ismerni? csak amíg sikerül kirakni :-D), ennél bonyolultabb játékok miatt napokig nem eszem, nem alszom. Unreal, The Longest Journey, rengeteg FPS (bocsánat, first person shooter, azaz menj és ölj meg mindenkit). Ez utóbbiak főként akkor kellettek, mikor még jártam dolgozni. Több kilónyi feszültséget, frusztrációt bírtam hazacipelni magammal, amit mégsem vezethettem le az emberen vagy a kutyán-macskán. Ha a gyerekem játszana ilyennel, valószínűleg rosszul lennék tőle, de egy-egy óra esténként, levezetésként velem csodát művelt.

Aztán, kicsit később, lett nekünk széles sávunk. Azelőtt sem keveset gépeztem, de onnantól - mai napig is - már eléggé függővé avanzsáltam. Ha a gyerek aludt, szépen játszott, elvolt (akkor még csak Dóri volt meg), akkor biztos, hogy bekapcsoltam a gépet. Gyakran esténként is sokáig ültem előtte. A valódi függőséghez azonban kellett még két adalék: egyfelől felfedeztem két oldalt (egyiket a másik segítségével), mégpedig a Közveszélyes munkakerülőt, onnan pedig a Kongát. Ez egy gyűjtőoldal, flashjátékoknak. Minden nap kerül fel rá néhányszor tíz, ezek közül egy-kettő nagyon jó. Lehetetlen megunni. És persze, ha véletlenül ott épp nem találnék játékot magamnak, akkor még mindig kereshetek a kmk-n valamit :-). Sokszor éjjelekig bírok egyfolytában játszani, ami persze családos, gyerekes, középkorú nőnél elég szokatlan hobbi. Nem is az, hanem szenvedély. Szerencsére ember amúgy is koránfekvő, így képes tolerálni ezen függőségemet. A másik dolog, ami kellett, hogy lomizott a drága nekem egy laptopot. Utálok asztalnál ülve gépezni, megfájdul a hátam, a szemem, a nyakam, elgémberedek. Nade! kényelmesen feltett lábbal ülni a fotelben, betakarózva, ölemben a géppel? Csak úgy repülnek az órák, sokszor észre sem veszem, hogy mennyire.

Minderre a koronát a webkettő tette fel. Amikor minden, de minden információhoz hozzá lehet jutni, ráadásul közvetlenül, más emberektől, akik próbálták-csinálták-értenek hozzá, és még blogolnak is róla, amikor minden zene, amit csak akarok, gombnyomásra elérhető a jutúbon és társain, és mindenféle könyv (na jó, nem mindenféle, de nagyon-nagyon sokféle) megtalálható a mek-en vagy a digitális irodalmi akadémián, onnantól nem probléma, ha valaki falun él. Személyesen ugyan nem lehet találkozni, de mindenféle egyéb módon lehet kapcsolatot tartani.

Egy, csak egy bánatom van az egésszel: a távmunkák teljes hiánya. Meggyőződésem szerint az én munkám remekül távmunkásítható lenne, de ez - rajtam kívül - úgy tűnik, senkinek nem jut eszébe. Nincs, egyszerűen nincs olyan munkáltató, aki képes lenne felfogni, hogy aki otthon dolgozik, többet és jobban dolgozik, mint akinek be kell járnia. Ráadásul olcsóbb foglalkoztatni is, és kevesebb stresszt, táppénzt, miegyebet kell neki elviselnie. Miért kéne manapság bárkinek is bejárnia egy zsúfolt városba tömegnyomor közlekedéssel egy szűkös irodába? Pedig be kell, sajnos...

Végezetül egy kis bemutató, az egyik kedvenc kongás point'n'click játékomról: