Nagy valószínűséggel szakmai ártalom nálam, hogy az átlagnál érzékenyebb vagyok a bűnözéssel, bűncselekményekkel kapcsolatos témákra. Nem kevésbé a saját lakóhelyem biztonságára. Debrecenben anno minden egyes zárat kulcsoltam folyton, pedig volt belőlük néhány. Adva volt a lépcsőház ajtaja, aztán a szinten a folyosó ajtaja, végül a saját bejárati ajtónkon három zár. Ennek ellenére sokszor nem éreztem biztonságban magam, főként, hogy időről időre, ha épp sportolni volt kedvem, és gyalog mentem fel a tizedikre (na jó, rossz volt a lift, de amúgy jobban hangzik), egy-egy hajléktalanra azért csak rábukkantam az elvileg zárt lépcsőházban (vagyis az jön be, aki akar), meg persze a szomszédság is tett róla. Jó néhány kevésbé törvénytisztelő lakótársunk rendezett nagyjeleneteket, melyek nem feltétlenül korlátozódtak saját lakásuk belterületére, de amúgy is lehetett mindent hallani. Gondolom, aki panelban lakik, az tudja, miről beszélek...

A szabolcsi faluban még mindig tartott a parám, zárva a kertajtó, zárva a ház ajtaja, de már csak egy-egy zárral, és időnként az is előfordult, hogy nyitva maradtak az ajtók, mégsem ébredtem éjjel zihálva, hogy jaj, mi lesz most velem.

Ideköltözve aztán alig fél év alatt minden ilyen félelmem elmúlt. Annyira csendes, békés a falu, hogy ha nem dolgoztam volna a börtönben, ahol nap mint nap szembesültem azzal, mennyit ér egy emberélet, talán az összes közbiztonsággal kapcsolatos félelmem semmibe merült volna. A kertkaput csak akkor kezdtük újra zárni, mikor kiderült, hogy az akkor másfél éves nagylányunknak semmi problémát nem jelent a tolóajtó elhúzása, sem a kilincses bejárat nyitogatása. Az út közelsége miatt inkább a bezárkózás mellett döntöttünk. Amúgy nyugodt lélekkel engedném a gyerekeimet csatangolni a faluban. Dórát gyakorlatilag majd mindenki ismeri, egész felnőttesen eltársalog a nénikkel-bácsikkal (néha pirulásra késztetve édesanyját azzal, hogy ő még nem tud különbséget tenni az idegeneknek nem elmesélhető dolgok és a köznapi csevegés között), szóval biztosan nem veszne el, nem történne vele semmi rossz. Nem kell féltenem, nehogy elcsalják, kirabolják, megerőszakolják, stb. a nyílt utcán, és attól sem kell tartanom, hogy kábítószerező fiatalokat láthat, esetleg verekedést vagy effélét kénytelen végignézni. A két legrosszabb esemény az lehetne, hogy Jani már megint részegen gajdírozva tart haza a kocsmából, vagy hogy Miki bácsi kutyája ismét szabadon engedte magát, és némi ugatással ijesztgeti az arra járókat. (Na jó, ennyire azért nem idillikus, mert például tavaly feltűnt nálunk egy vandál, aki festékszóróval összefirkálta az óvodai játszóteret meg a kultúrház előtti járdát is, ráadásul nem valami szép graffiti rajzolt, hanem csak egy ótvar tag-et írogatott mindenhová. De ez még nem sorolható a veszélyes bűnözés kategóriájába :-).)

Talán épp ezért lehetnek potenciális áldozatok a világéletükben falun élő idősek, főként a nők. Ebben a biztonságérzetben élnek, mióta az eszüket tudják. Két éve is van már, hogy sétálgatás közben felfigyeltem egy emberre, aki láthatólag házalni óhajtott valamivel. Mivel előttünk ment, végignéztem, ahogy becsenget a házakba, de előtte mindegyiket jól szemügyre veszi, és válogat közöttük. Én tudtam, hogy nagyrészt idős, egyedülálló nőkhöz csenget, de persze mivel a falu nagy részén ilyenek élnek, ez nem volt olyan nehéz dolog, hogy ne lehetne a véletlen számlájára írni. Azért harcolt bennem erősen a paranoia (minimum feltérképezni jött, hogy később hova érdemes betörni) és a világ jóságába vetett hit (biztosan csak szegény ember, aki így próbál meg valahogy talpon maradni, hogy házhoz megy olyan termékekkel, amiket néhány forintos haszonnal tud eladni). Eleinte még egész nyugodt voltam, hogy van annyi hirdetmény mindenütt, hogy senkit, de senkit ne engedjenek be az egyedülállók, hogy biztos nem fogják behívni, legfeljebb a kapuban meghallgatják. Hát, nem ez történt. Három-négy helyre is beinvitálták a házba, és bár Dórával nagyon lassan haladtunk (gyerekesek biztos ismerik: minden fánál, bokornál, lehullott levélnél és főleg a kavicsos autóbejáróknál hosszasan kell matatni mindennel), elég hamar elhagytuk magunk mögött. Visszafelé is találkoztam vele, akkor már láttam szemből is, és a parám kiütéssel győzött a hitem felett: telefonáltam embernek, az meg a rendőr ismerősének, így kb. tíz perccel később itt volt a beledi járőr, és megkérdezték a házalót, hogy ugyanvajon mit is csinál itt. Azóta sem érkeztek ilyenek a környékre sem... Viszont azóta próbálom megérteni, hogy egy kevéssé bizalomgerjesztő, sunyi embert miért enged be egy magányos néni magához? Pont abban az időben rettentően tele volt minden azzal, hogy ne engedjenek be magát gázszerelőnek, vízszerelőnek, óraleolvasónak mondó embert, ha az nem céges igazolvánnyal, céges kocsival érkezik. Ennek ellenére az évtizedes megszokás, a biztonságérzet még mindig felülírja a jogos óvatosságot.

Valahová még be akartam szőni, de nem találtam rá apropót, úgyhogy külön mondom el: a munkám során fel kellett számolnom a bűnözőkről, bűnözésről szóló jó néhány előítéletemet. Normál középosztálybeli neveltetéssel hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy a bűnözés az alsóbb, iskolázatlan társadalmi osztályok sajátja, akik a nyomorból kívánnak törvénytelen eszközökkel felemelkedni (de szépen mondtam, igaz? :-D). Nos, régen, az átkosban még az is lehet, hogy így volt. Manapság egyre jellemzőbb, hogy igencsak felső-középosztálybeli családok fiatal, iskolázott (legalább érettségizett) fiai gondolják úgy, hogy nem kérnek a szüleik gürcölős, bérből-fizetésből (na jó, legfeljebb adócsalásból) lassacskán gazdagodó életmódjából, nekik azonnal, most kell az az élet, amit a tévében látnak, a luxuskocsikkal, könnyen megszerezhető és eldobható ezer nővel, aranyórával, bármivel, amit megkívánnak. Vagy épp a szülőknek lesz elegük abból, hogy a drogfüggő aranyifjút tovább kitartsák, és kemény ultimátumot szabva késztetik döntésre fiacskájukat. És bizony ezek a nem cigány, nem szegény, nem tanulatlan fiúcskák nekiindulnak, és vérmérsékletüktől függően támadnak meg taxist, bankfiókot, pénzváltót vagy idős néniket. És bizony van a kezükben fegyver, kinek milyen. És nem ijednek meg, ha használniuk kell. A "zsákmány" pedig sokszor csak néhány száz, esetleg egy-két ezer forint...

Na, ez az a világ, amelyikben én talán inkább nem szeretnék élni. Hozzám inkább ez áll közel: