Mai mese a falusi életről

Megjöttünk. Kicsit olyan érzéssel, amit Dóra lányom produkált az utolsó két napban. Előbb megkérdezte, hogy mikor megyünk haza (még kettőt kell aludni), aztán nekiállt hisztizni, hogy ne menjünk még, maradjunk ott örökre, majd kettő perccel később ismét a hazamenés iránt érdeklődött, merthogy otthon szeretne már lenni :-). Nagyon jó volt, imádtuk, és nagyon jó volt hazaérkezni is. Az elmúlt hat napban teljesen megjött a tavasz, a nárciszok már elnyílóban, az összes gyümölcsfa virágzik, bimbós az orgona és a lilaakác, ember hazaérkezvén azonnal fűnyíróra kapott, és este, kimenvén meghallottam az első tücsököt is az idén... Végre.

Naszóval, itt voltunk, Palócföldön, Balassagyarmattól kb. 20 km-nyire. Nagyon-nagyon melegen tudom ajánlani minden kisgyermekes családnak nyaralási célpontnak. Főként nagyvárosban élő gyerekeknek, akiknek a falu, a parasztház, az állatok újdonságot jelentenek (ennek persze merőben ellentmond, hogy az én falusi lányaim a tanyalátogatáskor egyemberként visongtak és féltek valamennyi, a tanyán található állattól, míg a nagyvárosban nevelkedő unokatesóik minden állatkát megsimogattak, mindennel barátkoztak, imádták az egészet :-D). A ház - néhány nüansznyi apróságtól eltekintve - tökéletes kisgyerekekhez. Van gyerekágy (nekünk ebből kettő is kellett, akárcsak etetőszékből, mivel az unokatesók közül a kisebbik alig három hónappal előzte meg Orsolyát), két kiskád, rengeteg játék, diavetítő filmekkel (ennek a kb. húsz percig tartó zivatarkor vettük nagy hasznát, mert Dóra persze a dörgéstől is fél), ceruzák-festékek, kintre homokozó játékokkal, kerti hinta, hatalmas tér futkározni, labda, tűzrakóhely (ezt sajnos, nem próbáltuk ki, valami mindig közbejött, de majd itthon megsütögetjük a kis szalonnánkat :-D), a szomszédból folyamatosan átjáró, ám nem barátkozó macskák, szép kis falu, ahol élmény sétálgatni a dimbek-dombok között (főleg ilyen megrögzött alföld-lakóknak), szóval isteni volt.

A legnagyobb élményt a nyaralásban a gyerekeknek és nekünk is a hétfő jelentette, amikor ellátogattunk a veresegyházi medveotthonba. Igazság szerint nem saját kútfőből eredt az ötlet, hanem ezt is az Anna, Peti és Gergőben olvastuk (nem tudok elég hálás lenni Bartos Erikának a könyveiért). Mivel apukám szerint semmilyen programot nem lehet csinálni a kisgyerekekkel (vagyis nem lehet velük várost nézni, múzeumba menni, ez tény), ezért a helyszínen kellett rögtönözni, amit ember gps-készüléke könnyített meg. Az dobta ki a medveotthont, mint környékbeli állatkertet, és azonnal fellelkesedtem, hogy menjünk el. Elég messze, kanyargós utakon lehetett oda eljutni, de a mi kölkeink eléggé élvezték, nem volt gond vele. A medveotthon pedig csodaszép. Nem tudom, ki tervezte-rendezte-szépítgette, de nagyon tudja, mi kell a gyerekeknek - szerencsére. Nem csak macikat és farkasokat lehet nézegetni, hanem hosszú fakanalakról lehet a helyszínen vásárolható mézet etetni az azt nagyon lelkesen fogyasztó medvékkel. Készült néhány kép is a medveetetésről, sajnos, azt nem nagyon tudom visszaadni, hogy milyen átszellemült, boldog arcot vágott az összes gyerek, mikor épp az általa nyújtott kanálról nyalakodtak a bundások.

Ezek a medvék kiöregedett "nyugdíjasok", idekerülésükkor mindegyiket ivartalanítják. Azaz itt nincsenek bocsok, kismedvék, csak és kizárólag öreg mackók, akik itt-ott-amott végigdolgozták az életüket. Komolyan mondom, ilyen öregek-otthonában én is szívesen éldegélnék. Aki a medveotthont megálmodta, nem csak a medvékre gondolt, hanem arra is, hogy a gyerekeknek mi a jó. Van itt fantasztikusan érdekes, jó és szépen karbantartott játszótér (mászókákkal, csúszdákkal, hintákkal, és a lényeg a többes szám, azaz nem kell órákig sorban állni, mint más állatkertben, egy-egy dolog igénybe vételéhez):

Szerintem jól látszik a boldogság a képen :-). És persze, arra is gondoltak, hogy a gyerekek szeretik meg is simogatni az állatokat, és bár az igazi, élő macikat természetesen nem lehet megérinteni (a nagyon erős drótok mellett villanypásztor is gondoskodik erről), azért csak lehetővé teszik, hogy legyen egy kis simi-élmény:

Szuper a hely, komolyan mondom. Ha nem lenne olyan nagyon messzire, minden második hétvégén oda járnánk, míg meg nem unnánk egészen :-). Ja igen, és az áraik is igen barátiak, nem kell otthagyni néhány havi fizetést az élményért.

Nagyon sajnáltam, hogy a macis program teljes sikere után jött egy kis feketeleves: meg akartunk ebédelni, ott, Veresegyházon, étteremben. A maciktól jövet az első nekem tetsző étterem zárva volt, mert ők hétfőn szünnapot tartanak, beestünk hát a második utunkba kerülőbe. Délben nyitottak, 12 után öt perccel érkeztünk, a hölgy készségesen hozott két etetőszéket, sőt, színes ceruzák és kifestők is voltak kitéve kisasztallal-kisszékkel, szóval családbarátnak nézett ki a dolog. Azt gondoltuk, gyorsan megebédelünk, aztán irány vissza Terénybe, az úton a kölkek jót alszanak, minden oké lesz. Nos, miután a hölgy nagy nehezen felvette a rendelést (na jó, ő azt mondta, azt várta, hogy mindenki együtt legyen az asztalnál, de könyörgöm, négy tökfáradt kislánnyal hogy a csudába üljünk le egyszerre? Folyamatosan mást sem csináltunk, csak járkáltunk velük, mert akinek van gyereke, az tudja, hogy ebéd előtt egy éhes, álmos, fáradt gyerekben elkezd dolgozni a világ minden energiája, és egy percre sem tud megülni a fenekén), gondoltuk, negyedóra-félóra, és már itt sem vagyunk (hozzáteszem, gyakorlatilag semmi bonyolultat nem rendeltünk). Ehhez képest majdnem másfél órát várakoztunk, a végén már cafatokban lógó idegekkel (ld. fent, egyre éhesebb, egyre álmosabb, egyre fáradtabb gyerekek, akik az étterem belsejét már teljesen felderítették, és még unatkoznak is), mire megérkezett a rendelés, nem is hoztak ki mindent, és a kaja egy része ehetetlenül hideg volt. A felszolgáló hölgy az utolsó negyedóra alatt már nem is mert kijönni a vendégtérbe, csak a lengőajtó ablakocskáján leselkedett, nehogy megkérdezzük még egyszer, hogy mikorra tervezi kihozni az ételt. Zsúfoltságra nem hivatkozhatott, hiszen rajtunk kívül még egyetlen másik család volt, anya-apa két kisgyerekkel (nekik már nem jutott gyerekszék, egy ekkora étteremben csak kettőt! tartanak), akik szintén a maciktól jöttek. Azok a kislányok nem voltak annyira elevenek, mint a mieink, a várakozást is jobban tűrték, és ők a másfél órán sem háborogtak annyit, mint mi, irigyeltem őket. Ember elkérte a panaszkönyvet, írt bele némi litániát, mire a hölgy felháborodva kezdte magyarázni, hogy hát így meg úgy, az előző műszak nem készült elő (aki látott már éttermet belülről, az tudja, hogy ez üres rizsa), és nem volt képes megérteni, hogy nem konkrétan az a baj, hogy várakozni kellett, hanem hogy nem mondta előre, hogy ennyit kell várni, mert akkor természetesen azonnal máshová mentünk volna. Sőt, még csak elnézést sem kért, egy pillanatig sem érezte, hogy a vendégnek kellene igazat adnia, sőt, ő volt felháborodva. Nos, ez egy azok közül a helyek közül, ahová nemhogy nem megyünk el többet, de mindenkinek ajánlani fogom, hogy messziről kerülje el. (Ha esetleg lesz folyománya a panaszkönyvnek, majd megírom :-D).

Szóval: tessenek kisgyerekekkel nyaralni menni Terénybe, ott elmenni tanyát nézni, ellátogatni a maciparkba, és messzire kerülni a fenti éttermet. Nagyjából ennyivel összefoglalható az elmúlt pár nap tanulsága :-).

Persze, történtek más dolgok is, de az egy más történet, melynek elmesélésére egy más alkalommal kerül sor (tessenek jelentkezni, aki tudja: miből idéztem - pontatlanul - a fenti mondatot? :-D).