Emancipaca

Anno az általános iskolában volt olyan, hogy osztályfőnöki óra. Egyszer erre kellett fogalmazást készíteni abban a témában, hogy képzeljük el a felnőtt életünket. Számomra máig ható emlékként él, mikor rám került a sor a felolvasásban. Elég hangos derültséget keltett, mikor közöltem, hogy nekem bizony papucsférjem lesz, aki mindent megcsinál otthon, mert én ugyan nem fogok a háztartási munkákkal pepecselni, esetleg a gyereknevelésből kiveszem a részem, de a főzés-mosás-takarítás dolgokat majd a férjem fogja megcsinálni. Jót röhögtek rajtam...

Manapság azért ez sokszor eszembe jut. Amikor emberrel összeköltöztünk, és később, mikor papírral is szentesítettük az együttélést, elég vehemensen szorgalmaztam, hogy állapodjunk meg, kinek mi a dolga, mert így elkerülhetőek a veszekedések. Mint egy jól működő vállalatnál, a családban is kell, hogy létezzen munkamegosztás, legyenek jól körülhatárolva a területek, ne legyen átfedés a munkakörökben, és a felelősség kérdése is tisztázva legyen. Amíg mindketten dolgoztunk, és nem volt gyerekünk, működött is remekül minden. Övé a takarítás, enyém a mosás-vasalás, a főzést, rendrakást, mosogatást meg "aki épp ráér" alapon végezzük.

Talán már kiderült, nem vagyok egy házitündér, sőt, az a fajta nő sem vagyok, akit örömmel töltene el a főzés, vagy az ablakpucolás. Nem mondom, ha épp vendéget várnék, és ki akarok tenni magamért, akkor szeretek különlegeset, vagy legalább nem a megszokottat főzni, szépen megteríteni, kirittyenteni a lakást, de a napi "jaj istenem, mit is főzzek ma?" kérdéskörrel a világból ki lehet űzni. Szeretek vasalni, de nem szeretem minden második estémet csak vasalással tölteni, mert annyi a ruha, hogy a gyerek lefektetése (általában este kilenc) után azonnal elkezdve is csak éjfélre tudom befejezni. Szeretem, ha van valamennyi rend körülöttem, ha a dolgok ott vannak, ahol emlékszem, hogy lenniük kellene, de utálom, ha napjában ötször-tízszer kell rendet raknom, és a tárgyak ennek ellenére is általam teljesen valószínűtlennek tartott helyekről kerülnek elő.  Szóval nem rólam fogják megmintázni a mintaháziasszony szobrát.

Amikor terhes lettem, és itthon maradtam, eleinte nagyon élveztem, hogy nem kell minden nap hajnalban kelnem, és van időm olyan dolgok megcsinálására, amiket előtte folyton - időhiányra, lustaságra hivatkozva - halogattam. Élveztem, hogy olyan apróságokra is oda tudok figyelni, mint hogy legyen virág az asztalon, lehetőleg szépen elrendezve, vagy van időm ruhát kötni, függönyt horgolni. Egy ideig teljesen jól elvoltam a "feleség otthon" témakörben, bár ennek - a terhesség hormonális hatása, a fészekrakó madár-érzés mellett - főként az lehetett az oka, hogy érzelmileg nagyon kimerültem a munkámban, és szükségem volt feltöltődésre, kikapcsolódásra, arra, hogy valami mást csináljak.
Egy idő után azonban kezdtek aggasztó tünetek elborítani. Például kényszeres rendmániám lett, saját magamon is röhögtem, ahogy mindent azonnal visszateszek a helyére. Vagy hogy csak ebből vagy abból a bögréből vagyok hajlandó ezt vagy azt inni. Esetleg vörös köd ült az agyamra, ha elszórt zoknit találtam, vagy "valaki" betette az üvegpoharat a mosogatóba, pedig annak mellette kell lennie, mert ha beletesszük, nagyobb eséllyel törik el, és akkor jaj, nem lesz meg a hat darab belőle, az utolsó, még épségben lévő készlet is megfogyatkozik.
Kívülről, a pszichológiát tanult énemmel figyelve önmagamat rettentő röhejesnek találtam, hogy a korábban tök laza, spontán, életörömmel telt énem hogy változik át házisárkánnyá, folyton perlekedő, vagy legalábbis magában puffogó sparhelt-boszorkánnyá. És persze, közben halálra rémültem. Mindez egybe esett a gyerekszülés utáni depressziós, negatív önértékelésű, önbizalomhiányos korszakommal is, valószínűleg az egyik a másikra klasszul rá is erősített. Nem éreztem otthon magam az "anya, háziasszony, háztartásbeli feleség" szerepkörben, ettől szélsebesen elment minden önbizalmam, ami miatt fogódzkodókat, biztos pontokat kellett keresnem, így lettem egyre kényszeresebb, egyre inkább minden házimunkát magára vállaló, és azokat a saját elképzeléseim szerint tökéletesen végrehajtani akaró görcskészletté. Szenvedtem, hogy a gyerek mellett nem nagyon marad időm, energiám a házimunkára, ugyanakkor szerettem volna, legalább magamnak  bebizonyítani, hogy ha mást nem is, de legalább a házimunkát meg tudom csinálni normálisan.

Nagyon sokáig tartott, mire valahogy kikeveredtem ebből. Rá kellett jönnöm, hogy a házimunka nem egy sikerágazat. Bármennyi energiát is teszek bele, bármennyire is próbálom jól csinálni, sosem fog sikerülni. Egy különleges ebéd például két dolgot biztosan okoz: egyfelől közel nyolcvan százalék valószínűséggel a válogatós, nem túl jól evő, a megszokottat új ízekkel nem szívesen felcserélő gyerekeim nem fogják megenni, másfelől kétszer-háromszor annyi mosatlan edény marad utána, mint mondjuk egy paprikás krumpli után (amit viszont a kölkek imádnak :-D). Hiába töltök minden második estét vasalással, két nap múlva ismét pont annyi van (helyette csinálhatnám csak egy napon a héten, igaz, akkor hosszabban, de legalább három helyett hat szabad estém marad olyan dolgokra, amik viszont kikapcsolnak, szórakoztatnak, vagy amikor a tanulással foglalkozhatok). Szóval bármennyire is próbálom "tökéletesen" csinálni, mivel nem lehet befejezni, csak abbahagyni, pont olyan, mintha a tengerbe akarnék vizet hordani...

Nem, még mindig nem lelem örömömet az itthonlétben. Eszem nélkül rohannék vissza dolgozni, ha tehetném. És még mindig tudok puffogni rajta, hogy mennyivel könnyebb a pasiknak, akik ugyanazzal a végzettséggel amúgy is többet keresnek és a ranglétrán is gyorsabban haladnak előre, mint a náluk okosabb nők, ugyanakkor nem kell évekre otthon maradniuk, ha családot, gyereket szeretnének. Nem kötelességük házimunkát végezni, sőt, ha mégis végeznek, mintegy istenkirályokká válnak, akik "segítenek" a nőnek (hiszen a feladat a nőé, nem igaz, egy pasinak sosem lesz a dolga a gyerekekkel játszani, legfeljebb csak besegít a nőnek, ha szükséges :-P). Utálom, hogy bár elvileg egyenlőség van, gyakorlatilag a dolgozó nőknek, ha van családjuk, sokkal nagyobb terhet kell magukra venniük, mint a pasiknak. De azért, ennyi év htb lét után már tudok örülni annak, hogy képes vagyok, minden alkati-személyiségbeli hátrányom ellenére, normálisan háztartást vezetni, tudok örülni olyan apróságoknak is, mint hogy ma épp szabad estém van, vagy hogy még képes vagyok megszervezni egy osztálytalálkozót... Vagyis megtanultam - nagy nehezen, sok-sok önmagammal kötött kompromisszum árán - háttérbe szorítani a fene emancipált énemet, és valahonnan mélyről előszedni azt a nőies archetípust, ami az otthon maradó, gyereket nevelő anyaság pozitív szemléletéhez szükséges. Azt, aki nem akar papucsférjet, sőt, örömét leli abban, hogy kiszolgálja a munkában megfáradt emberét:-).

Címkék: gyereknevelés esélyegyenlőség

A bejegyzés trackback címe:

https://eletfalun.blog.hu/api/trackback/id/tr701079201

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

m e o w · http://eletfalun.blog.hu/ 2009.04.21. 23:59:49

Szolgálati közlemény: immár az én blogom hozzászólásai is rendelkeznek avatárral, az erről szóló tudnivalók itt találhatóak:
inda.blog.hu/2009/04/15/az_avatarok_tamadasa

tüncite 2009.04.22. 10:23:53

Néha bekukucskálok ide Hozzád, remek stílusban írsz :)
Csípem ezeket az "akarom is meg nem is" jellegű írásokat :)

m e o w · http://eletfalun.blog.hu/ 2009.04.22. 11:28:37

@tüncite: Köszi! Nagyon jól esik a dicséret! :-) Az ambivalenciámat én annyira nem csípem, viszont kénytelen vagyok együtt élni vele :-).

Tetszik ez a kép. Elmerengtem rajta, majd egyszer lehet, megírom :-).

tüncite 2009.04.22. 16:02:24

@m e o w: kíváncsi lennék rá :)
süti beállítások módosítása