Az egész egy képpel kezdődött. A mostani hálószobánk előzőleg Dóri gyerekszobája volt, azelőtt pedig amolyan nappali-dolgozószobaként funkcionált, épp ezért a falakon körben mindenféle képek voltak, régi családi fotóktól kezdve grafikákig minden. Amikor gyerekszoba lett belőle, a dekoráció maradt, mert a kis csecsemő kedvéért nem vettük le őket, máshová úgysem fértek volna el. Aztán eljött az idő, hogy Dórit átköltöztessük a kisszobába, vettünk is oda gyerekképeket (Micimackót, csak aztán kikövetelte a hercegnőket is mellé). Igenám, de Dóri belázadt. Valamiért nagyon megmozgatta a fantáziáját egy grafika, ami a nagyvázsonyi Kinizsi-várról készült. Amikor átpakoltuk, megcsökönylötte magát, hogy márpedig neki az a kép kell az ágya fölé, különben csináljuk vissza az egész szoba-cserét, nem költözik át. Úgyhogy megkapta a képet, és megígértem neki, hogy egyszer elmegyünk, és élőben is megnézheti a lakótornyot (ezt a szót még egész kicsiként tanulta meg, mikor sorra el kellett mesélnem, mit is ábrázolnak a képek a szobája falán. A másik ilyen volt a dédipapa, mert róla volt ott nagyon sok kép).

Az ígéret szép szó, csak közben meg kellett várni, míg Orsi is elég naggyá serdül egy ekkora út elviseléséhez, tőlünk Nagyvázsony ugyanis két órás autóútra van. Múlt hét szombaton felkerekedtünk, beültünk a kék autóba, és elkocsikáztunk odáig. A lányok nagy lelkesedéssel indultak neki a túrának, igaz, a lendület a vár körbesétálásakor elfogyott (elég sok a lépcső már az elején is, és a sok terméskő bizony nem a kis járdához szokott lábukhoz van méretezve), a lakótoronyba érve gyakorlatilag végigcipeltük őket a csigalépcsőkön. Két napig éreztem a combomban Orsi súlyát, ember meg a térdét fájlalta Dóri 16 kilójától :-). Viszont nagyon élvezték, még mindig beszélnek róla. Tetszett nekik a lovagi páncél, a nagy ládák az asszonyszobában, a vitrinekben látható tárgyak. Nem tetszett viszont a csigalépcső zsúfoltsága, és a sok ember sem.

Itt a torony, alulnézetből, ahogy a tövétől felnéztünk rá:

Be kell valljam, kicsit csaltunk, mert csak a második emeletig kutyagoltunk fel, a felső szint és az ágyúterasz kimaradt. Majd legközelebb.

Csináltam egy olyan képet is, ami hasonlít a Dóri falán látható grafikára (holnap azt is lefényképezem, hogy látszódjon az összefüggés):

És külön inka30 nevű kommentelőnk kedvéért itt egy kép, hármunkról (nehezményezte ugyanis, hogy emberről és a lányokról van kép a blogon, rólam meg sosincs, ennek az az egyszerű magyarázata, hogy én szoktam fényképezni, de most külön az ő kedvéért ember kénytelen volt megemberelni magát, és elkattintani az egyébként fullautomata gépet :-D):

Roppant előrelátó akartam lenni a kirándulás megtervezésekor, így előre kinéztem, hogy Nagyvázsonyban hol fogunk enni (melegétel-utalvánnyal szoktunk fizetni az éttermekben, így olyat kell keresni, ahol azt elfogadják). Szépen ki is írtam, meg is találtuk, hogy ebben az étteremben fogunk ebédelni, ahogy végzünk a kultúrprogrammal, és majd a lányok szépen kialusszák magukat a két órás hazaúton. Ez volt a terv. A kiírás szerint az étterem 10 órakor nyit ki. Fél tizenkettőkor léptünk be, úgy számoltuk, délre ételt kapunk, fél egykor indulunk, és minden nagyszerű lesz. Hát igen. Az étterem töküres volt, de gondoltuk, csak a korai időpont miatt. Beléptünkkor egy hölgy jött elénk rémült arccal, majd mikor közöltük, hogy enni szeretnénk, még jobban megijedt, és beszaladt a konyhába, hogy jön egy pillanat múlva. Azzal a hírrel került elő, hogy ők még nem készültek el, csak frissensülteket tudnának adni, egy-két félét, sem a levesek, sem semmi más étel nincs még kész. Köszöntük szépen, és eljöttünk.

Kicsit kiakadtam ezen. Ha ők tíz órától nyitva vannak, és fél tizenkettőkor még nem tudnak enni adni, akkor vajon miből élnek? Ez bizony a ballagások hétvégéje volt, amikor a normális éttermek általában dugig vannak vendéggel. Tessenek nekem megmondani, ha egy étterem tíztől van nyitva, akkor vajon mikortól lehet egy vendégnek bemenni enni? Fél kettőtől?!

Na mindegy, elindultunk hazafelé, és a Somló lábánál ebédeltünk meg egy kedves panzióban, nagyon finomat. Mi voltunk az egyetlen vendégek, úgyhogy extra kiszolgálást kaptunk, csak hát a kajautalványaink maradtak meg, mert annyira nem voltam előrelátó, hogy az útvonal összes elfogadóhelyét kiírjam. Ide csak beestünk, mert már fél egyre járt, és szerettük volna, ha a lányok azért valamennyit alszanak is hazafelé (ez egyébként meg is történt).

Mindent összevéve igen sikeres nap volt, jól éreztük magunkat, rendesen elfáradtunk, Dóra láthatta végre a lakótornyot élőben is (és majd ha kicsit nagyobbak lesznek, megint visszamegyünk, hogy a történetből is többet felfogjanak, mert tartok tőle, most azért nem túl sok tudnivalót sikerült az ő nyelvükre lefordítani), én pedig gazdagabb lettem egy újabb betartott ígérettel :-).