Kedves Mindenki, akik eddig türelemmel kivárták, hogy írjak végre!

Kicsit sűrű volt az elmúlt két hét, de - remélem! - vége jó, minden jó. Eladtuk a házat, így a falusi mese itt és most véget ér.

A történet eléggé jó példázza, hogy a világon minden mindennel összefügg, hogy nincsenek véletlenek, és a többi ilyesmi.

Előre bocsátom: jó alaposan újra kellett mángorolni ahhoz az univerzum szövedékét, hogy vevőre találjon a házunk.

Ezelőtt két héttel csütörtökön csendeskén vacsorához láttunk a családdal, lehetett olyan este hét óra körül. Ember egyszercsak felugrott, hogy jött hozzánk valaki. Ránéztem: ugyan, ki jönne ilyenkor, biztos csak valami kutyát sétáltatnak, azt ugatják a kutyák. Ő azért kiment, és pár pillanat múlva be is szaladt: gyere, szívem, angolul kell beszélni.

Nos, utoljára egyetemi éveim alatt próbálkoztam bármi ilyesmivel, de gondoltam, a látvány magáért beszél, meg amúgy is, öt-tíz mondatot el tudok mondani a házról, aztán úgyis elmennek, nem gond. Egy fiatal, nagyjából velem egyidős házaspár jött két kislánnyal, hogy látták kint a FOR SALE feliratot, megnéznék a házat. (A történethez hozzá tartozik, hogy ez a felirat csak néhány hete került ki a házra. Korábban csak magyarul volt kiírva, hogy eladó, meg a telefonszámaink, de aztán gondoltuk, kiírjuk németül is, sokan járnak erre, hátha valakinek megtetszik. Aztán jött valami sugallatom, kértem embert, hogy csináltasson angol feliratot is, hátha hollandok vagy egyéb náció jön, akik németül nem biztos, hogy tudnak, legyen kint angolul is, az elég nemzetközi nyelv.) Mikor bementünk a házba, csak úgy rutinból megkérdeztem, honnan érkeztek, feltételeztem, hogy németek, osztrákok vagy ilyesmi, csak épp beszélnek angolul. Aztán dobtam egy hátast: a kedves házaspár a két gyerekkel ausztrál. Igen, a Föld másik feléről. Pontosabban, a hölgy és a két gyerek ausztrál-osztrák kettős állampolgár, a hölgy édesapja Bécsben él, de ők bizony a nagy ausztrál földrészen laknak, és itt csak a szüneteket szokták tölteni. Oké, gondoltam, ti se jöttök vissza, de azért igyekeztem mindent szépen, érthetően, meg persze, szegényes nyelvtudásomtól telhetően bemutatni. Mikor mentek el, a hölgy megjegyezte: igazából kint voltak a tónál, aztán jöttek vissza Himodra (az apukájának is van itt háza, bár mi még sosem találkoztunk vele), és meglátták a táblát, hogy angolul van, és gondolták, megnézik, elvégre itt értik őket. Szóval a táblán múlt, hogy bejöttek hozzánk.

Másnap erősen esett a eső, délutánra is beszorultunk a lányokkal a szobába, épp hintáztunk a nappaliban, mikor megláttam a férfi fejét a kapuban. Beinvitáltam, és közölte, hogy meg tudják-e venni a mellettünk lévő üres telket. Némi telefonos segítség és miegyéb után sikerült elmagyarázni neki, hogy elég furcsa tulajdonviszonyai vannak annak a kis földdarabnak, de fel tudjuk kutatni a tulajdonosokat, ha akarják. Akarták, azt mondta, majd küldenek sms-t, hogy a következő héten mikor jönnek újra Magyarországra. Oké.

Sms természetesen nem jött, szerdára én már le is tettem magamban arról, hogy valaha újra látjuk őket (persze, még hétfőn kikértük a szomszéd telek tulajdoni lapját, felhívtam az öt tulajdonosból kettőt, hogy ez van, ha netán jönnének az ausztrálok, majd telefonálok, döntsék el, hogy mennyiért akarják eladni, elvégre mind az öten testvérei/unokatestvérei egymásnak). Nos, csütörtökön délután ismét beállítottak az ausztrálok, kérdezték, hogy mi van a szomszéd telekkel, mondtam, hogy mit intéztem. Aztán - rettentően félve - megkérdeztem, hogy akkor ők most meg akarják venni a házunkat? Mondták, hogy igen, és a szomszéd telket is. Na, itt kezdtem kicsit örülni. Kiderült, hogy a hölgy - ugyanúgy, ahogy annakidején én - első látásra beleszeretett a házunkba, de annyira, hogy mindenképpen meg akarják venni. Sőt, javasolta a férjének - aki persze emiatt teljesen őrültnek nevezte -, hogy költözzenek véglegesen ide, mert ez annyira szép és hangulatos. Az is kiderült, hogy nagyon sok mindenben hasonlít a két család egymásra: nemcsak a lányaink egykorúak, de ember előző házasságából származó két fia majdnem pontosan annyi idős, mint a hölgy előző házasságából származó két fia. A születésnapunk is majdnem egyszerre van (csak nem egy évben persze). Rácsodálkoztam, hogy a mi álomházunk új tulajdonosa egy olyan emberpár, akik nagyon-nagyon sok dologban nagyon hasonlítanak hozzánk. Csak épp a világ másik felén élnek, és ahhoz, hogy idáig eljussanak, elég sok időnek kellett eltelni onnantól, hogy a gondolati hullám, miszerint eladó az álomház, elindult végtelen útjára a föld körül.

Nem részletezem, az ügyletben volt sok félreértés (mármint nem azért, mert nem értettük egymást, hanem azért, mert náluk valahogy teljesen másként megy az adás-vétel, egészen más világban élnek, mint mi. Például ők azt gondolták, hogy mindent, de mindent le lehet játszani interneten keresztül, szóval ők most nyugodtan hazamennek, mi készíttessük el a szerződést, küldjük ki, aztán ők átutalják a pénzt, és kész. De aztán sikerült velük megértetni, hogy Magyarországon ez nem így megy), de aztán mára csak eljutottunk a célig: ügyvéd előtt szerződést írtunk alá, melyben vállalták, hogy december 30-ig kifizetik a ház teljes vételárát.

Úgyhogy most örülünk. Nagyon. Szeptember végén megyünk a célvárosba, és keresünk egy lakást, amit meg tudunk venni.

A történet - remélem! - véget ért. És a blog is. Néhány hét múlva törlöm.

Köszönöm mindenkinek, hogy megtisztelt eddigi figyelmével.