Ami igazán fáj, arról ma nem írok, majd holnap. Viszont a facebook és Fűszeres Eszter jóvoltálból gazdagabb lettem egy újdonsággal, amin elállt szemem-szám (bár nem jó értelemben). Erről fogok most kicsit elmélkedni (már csak azért is, mert az egyik legkevésbé jó elhárító mechanizmus az áttolás: ha haragszol valamire/valakire, vidd át egy másik tárgyra, és éld ki azon a dühödet).

Orsolyának a kedvenc plüsse Puha. Puha úgy került hozzánk, hogy mikor még kicsike volt, valami ünnep volt (talán húsvét, vagy mikulás, már nem emlékszem), aminek alkalmából akartam neki venni valami puha állatkát, ami csak az övé (vagyis nem Dóri kimeríthetetlen készletéből származik). Elmentünk egy hipernek nevezett boltba, végigtúrtam a polcokat, de egyik sem volt elég pihe-puha, csak ez az egy állat. Igazából semmihez sem hasonlít, kicsit sündisznó, kicsit majom, kicsit moncsicsi, szóval teljesen ortopéd, de rettenetesen ölelnivaló és puha (ha majd nem apukám gépét bitorlom, teszek fel róla fényképet is, hogy illusztráljam: Puha igazából semmire sem hasonlít). Ezért is lett a neve Cica vagy Kutya vagy Tátorján helyett Puha. Orsi imádja. Puha - a Pepével együtt - mindenhová jön velünk, stresszhelyzetben ott kell lennie, szóval családtag. A gondok ott szoktak kezdődni, ha találkozunk valaki idegennel. Meglátja Puhát, és többnyire megkérdezi Orsit, vagy Dórit, esetleg engem, hogy ez milyen állat. És azon válaszunk, miszerint ez itten Puha, ez a neve, állatfaja, családja, besorolása, mindene, nem szokta kielégíteni a kérdezőt. Mindenki - mint egy jó projektív tesztnél - megpróbál ráerőltetni valami kategóriát, hogy sün, vagy majom, vagy tatu, vagy valami. És Orsolya hiába magyarázza, hogy nem, ez kérem a Puha, az idegen nénik-bácsik nem és nem értik meg, hogy Puha önmagában hordja létezése okát, célját, értelmét, és nincs szüksége arra, hogy kategorizálják, más állathoz hasonlítsák.

Ezen tapasztalatom alapján rettenetesen ledöbbentett ez itt. Tudom, hogy nem kéne nekik ingyenreklámot csinálnom, de nekem ez tényleg annyira idegen, hogy képtelen vagyok nem írni róla. Most komolyan: ha megveszed a gyerekednek, és netalán a puhasága, dédelgethetősége örvén az ragaszkodni kezd hozzá, és viszi magával, mit mondasz másoknak, mit mond a gyereked, mi az ő állatkája? Egy nagy darab szar? Vagy csöppecske pisi? Lehet, én vagyok túlságosan prűd (bár ezt nem hiszem), de valahogy az a gondolat, hogy a gyerekem egy szarnak látszó szarral játsszon, valahogy egészen hihetetlen. Mi aztán tényleg sokat szenvedtünk Dóra szobatisztaságra szoktatásával (nem is a pisi, az teljesen könnyen ment, csak kellő mennyiségű "pisicukor", azaz smarties kellett hozzá, amivel jutalmazzam). Mivel állva kakálós kisgyerek volt, egészen nehezen szokott rá arra, hogy ne pelusba, hanem bilibe végezze a nagydolgát, és a mai napig előfordul, hogy újra pelust kér (bár már nem szokott kapni). A nagylánysággal, az óvodás gyerekekkel, rengeteg mesével, és persze, jól adagolt jutalmazással sikerült csak elérni a vágyva vágyott csodát, hogy hatékonyan, gyorsan, ügyesen használja a bilit erre is. De sikerült. Eszembe nem jutott volna, hogy ehhez egy darab kakát kellene játéknak adni neki. Ráadásul a honlapon az is ott van, hogy a gyerek "produktumát" akkor borogassuk ki, ha a gyerek nem látja. Hát abból nálunk biztos botrány törne ki, bár biztos én neveltem rosszul a lányom. Ő ezt úgy éli meg, hogy ez az ő alkotása, amire büszke, és amire én is büszke vagyok, hogy sikerült neki. Ő viszi ki a wc-be, ő húzza le, hiszen ott a helye, a felnőttek is oda rakják, de ez - mint nagylánynak - neki jár, mint mellékes jutalom. Ha úgy tüntetném el, hogy ne tudjon róla, biztos órákig keresgélné, felelősségre vonna, hogy mit tettem az ő alkotásával. Nem mondom, hogy ez így egészséges, na de kakát adni játszani a gyereknek, ha mégoly aranyosat is, meg pisit?! Vagy csak én vagyok ilyen megdöbbent ezen?

És - mert ez is van - itt egy kis ízelítő a két kis barátból: