Mai mese a falusi életről

Kicsit még fokozom a "de lüke ez a nő" életérzést. Édesapám néhány hónapja felajánlotta, anyagilag megfinanszírozza, hogy három lánya és a legidősebb unokája négyesben menjenek el megnézni Ámerikát, annak is a szebbik részét, úgymint néhány nemzeti park, természeti gyönyörűségek (tehát nem a nyújorkba megyünk elvegyülni a tömegben jellegűt). A két tesóm, valamint az unokaöcsém rettentően örült a lehetőségnek, legfeljebb néhány szervezési aggály merült fel bennük.

Én, mikor meghallottam, két dolog jutott eszembe azonnal. Az egyik az volt, hogy nem és nem akarom megbántani az apukámat, akit nagyon szeretek. A másik viszont az volt, hogy kérem-kérem-kérem, ne kelljen nekem oda elmennem...

Tudom én, hogy a büdös életben soha nem lesz rá még egyszer lehetőségem. Azt is tudom, hogy minden normális ember gondolkodás nélkül igent mondana, és farokfelvágva rohanna csomagolni. És azt is, hogy gyönyörű, megismételhetetlen, feledhetetlen út lenne. Ám olyan ez, mint a vezetés talán. Hihetetlenül erős ellenérzés van bennem, ha ki kell tennem a lábam kicsiny hazánk határai közül. Itt lakunk már nyolc éve (tényleg, szombaton lesz éppen nyolc :-D), de még egyszer sem voltam Ausztriában sem, pedig nagyon közel van. Csikókoromban persze voltam jópárszor külföldön, még Finnországba is eljutottam (na, oda például egyszer még visszamennék, de nem mostanság, hanem húsz év múlva), de már akkor is zavart. Hogy mi zavart, azt nem tudom, pedig azóta sokat törtem rajta a kis fejem. Olyan, mint kölcsönkapott ruhába bújni. Lehet, hogy szép, akár még jól is állhat, de valahogy nem az enyém, idegen.

Szóval tesómék holnap repülnek el. Nagyon drukkolok nekik, hogy minden jól sikerüljön, szép és kellemes utuk legyen, és érjenek haza épen, egészségesen. És nagy örömmel fogom megnézni a képeket, hallgatni a beszámolókat, de azt hiszem, végig az az érzés lesz bennem, hogy de jó, hogy apukám megértett engem (vagy legalábbis elfogadta, hogy sosem leszek már normális :-D), és én itthonról szoríthattam végig az útjukat.

Mi pedig szombaton - már ha ember hazaér időben, mert most épp Románia közepéből igyekszik Szatmárnémeti felé - felpakoljuk a csajokat, hogy a szüleimmel és az itthon maradt unokahúgaimmal eltöltsünk együtt pár napot. Nagyon kíváncsi leszek, hogy együtt mit kezd magával a négy kiscsaj :-). Hosszabb időre most lesznek először összeeresztve :-).

Ahová megyünk, ott nincs internet, de azért ne tessenek hanyagolni a blogot: készítek néhány "konzervet", amik majd beélesednek, ha eljön az idejük :-).

Az egész úgy kezdődött, hogy hétfőn a boltban a kedvenc boltosnénim kérdezte, hogy dobtak-e be nekünk is olyan cetlit, hogy eladó házat keresnek. Nem, nem kaptunk. Nem baj, majd ő szerez nekünk. Szerzett is, csütörtökön megkaptam, szöveg annyi: eladó lakást, házat keresünk, és két mobilszám. Felhívtam, mert hát ki tudhassa, lehet, hogy épp a mi vevőnk (aki valahol vár, tudjuk, de hátha felgyorsíthatnánk a folyamatot :-D).

Nos, egy ingatlanügynöknő volt a telefon másik végén, de ez mondjuk csak a hatodik-hetedik mondat táján derült ki, mire végigkérdezte, hogy milyen is ez a ház. Akkor már erős kétségeim voltak, hogy jó ötlet volt-e telefonálni, mivel elég rossz tapasztalataim vannak eme foglalkozás képviselőivel, de úgy voltam vele, lehet, hogy ez a sors ujja, és pont ez a hölgy fogja rekordidő alatt eladni a házat. Kedves volt, bizalomgerjesztő a hangja, bár feltűnt, hogy az ügynökképzőben szokásos, sablonos meggyőzési taktikákat alkalmazza, de hát mit is alkalmazna mást, ha egyszer ez a munkája? Azt mondta, szombaton úgyis több ingatlant is meg akar nézni a környéken, eljön hozzánk is, de majd előtte telefonál. Oké.

Namármost. Azt tudni kell - mint az előző bejegyzés nappalis képein is jól látszik - hogy nálunk rend, az nincsen. A két lány boldog örömmel rámol reggeltől estig, de főleg csak elő, elfelé szinte sose. Ráadásul mindig akad valami, ami kiborul, kiömlik, lehullik, lecsöppen, azaz tisztaság is csak akkor és addig van, amíg épp a takarítás tart (de ez is csak az adott helyiségre igaz, mert a már kitakarított szobák bámulatos gyorsasággal képesek újra összekoszolni magukat, ha akár csak egy darab csemete is tartózkodik bennük). Ebből következően nálunk a "várunk valakit, hogy megnézze a házat" történet egész offenzívát foglal magában. Miután szombat délelőtt az átrendezkedés utolsó simításaként bekerült az új dohányzóasztal is, ember gyorsan kitakarított, lányok szétpakoltak, majd ebéd - és alvás - előtt gyorsan mindent összeraktunk, a feltűnőbb oda nem illő tárgyakat elpakoltuk, betömködtük, satöbbi. Lányok ebéd után el aludni, én meg szorongatom a kezemben a telefont, nehogy ha hív az ügynöknéni, felébressze a csemetéket. Hívás sehol. Sebaj, ki tudja, kinek hánykor van a délután.

Három után felkeltek a csajok, és kezdték volna a szokásos kipakolok-kiborítok-előszedek dolgot, de hát várjuk az ügynök nénit, nem lehet. Egy darabig még elvoltak a hintázással, meg az én idegeimnek a tépázásával (ez egyébként roppant kedves játékuk :-D), de négy óra felé már meguntam, gondoltam, felhívom a hölgyet, hogy mégis, nagyjából mi a helyzet.

Hölgy felveszi, mondom, hogy ki vagyok, és hogy várjuk-e még, vagy ma már nem jön. Teljesen felháborodva közli, hogy emlékszik rám, de ő olyat aztán nem mondott, hogy ő szombaton jön, hiszen ő ma Pesten van, és nem fog erre a környékre érni. Kicsit kiakadtam, hiszen fel is írtam, hogy szombaton jön, pont, mikor mondta, még csak nem is utána öt perccel. Mondtam neki, hogy nem gond, csak akkor nem várjuk. És még nekem kellett magyarázkodnom, hogy ugyanvajon miért is merek rákérdezni, hogy egy előre - általa! - mondott időpontban számíthatunk-e rá, vagy sem. Végül megértette, hogy nem felelősségre akartam vonni, pusztán csak érdeklődtem, hogy engedélyt adhatok-e a lányoknak a szokásos kupleráj aprólékos elkészítésére.

Nem tudom, fog-e még telefonálni, eljönni, bárakármi. De most már teljesen érzem, hogy nem ez az a kapcsolat, amiből szerződésnek kellene származnia. Valahogy nem bízom az ingatlanügynökökben. És ez most sem változott...

Említettem már, hogy mániákus átrendezők vagyunk. Nos, a hétvégén ismét sikerült felforgatnunk a lakást, bár ezúttal a lomis volt az oka :-).

Régóta szerettünk volna az ember által készített ágyunkba egy új(abb) matracot. Azt az ágyat ő készítette, mégpedig a lomistól hozott alapanyagokból. Volt ott egy szétesett, lecsupaszított ágyrács rugókkal (mármint ágyneműtartóhoz való rugókkal), aztán egy kiselejtezett matrac, épp az ágyrácshoz való, ehhez hozott még el nagyméretű bútorlapokat, és összerakta ággyá. Ám az elmúlt év során kiderült, hogy a matrac bizony anno is megérett a cserére, itt-ott hepehupák díszítették, emiatt nem volt túl kényelmes. Kergettük is eleget a lomisnál az ekkora matracot, de folyton csak ennél nagyobbakat hozott. Mígnem kedden ember is, én is észleltük, hogy hozott egy matracot, de ággyal együtt. Ez az ágy pedig eléggé álomian nézett ki: egy rattan franciaágy, pont olyan színű-anyagú, mint a hálószobában lévő két fotel. Kedden megbeszéltük, hogy nem, nem kell nekünk, nem költünk többet erre a házra, különben is jó a régi ágy, nincs semmi baja, kicsit nyikorog, nyekereg, minden mozdulathoz van hozzáfűznivalója, de az ágyneműtartója elnyel egy csomó dolgot, amit nem tudunk máshová pakolni. Szerdán még csak gondolatban rendezgettem a házat, hogy mit hová tennék, ha mégis megvennénk, majd csütörtökön vettem a bátorságot, és közelebbről is megnéztem őrattanságát. Tényleg álomszép, nem értem, miért dobták ki, hibátlan. Telefon embernek, gyönyörű az az ágy, dehát... Szó ami szó, pénteken megvettük, régi ágyat áttettük a nappaliba, ott lévő "kockás" ágyat kiselejteztük. Igaz, hogy eddig ez volt a legdrágább bútorunk, a szó anyagi értelmében, mivel az nem a lomistól származott, hanem rendesen bútorboltban vettük. És hozzá kell tennem: három év alatt a vadiúj, bútorboltból vett ágy teljesen leamortizálódott, eltört itt-ott-amott, és nagyon-nagyon kényelmetlen is volt.

Szóval most így néz ki a hálószoba:

Na jó, reggelente, ha ember is itthon van, akkor sokkal inkább így:

És a nappali most így fest:

Nekem most épp jobban tetszik, mint amilyen volt, mert ettől a nagy, magas ágytól valahogy sokkal kuckósabb, melegebb hatása van. A régi kihúzhatós kanapéval ("kockás ágy") olyan hagyományosabb kinézete volt, amolyan "itten fogadjuk a vendégeket" jellegű, márpedig hozzánk vendég nem szokott jönni. Így meg a csajokkal óriásit lehet hancúrozni az ágyon, de a hintázás miatt felpakolt játékok is remekül elférnek ott.

Mindez pénteken történt, az átrendezkedés végeztével pedig ember közölte: már csak a dohányzóasztalt kellene lecserélni, mert a - szintén házi készítésű - régit a lányok már eléggé tönkretették, meg egyébként anno is csak ideiglenesnek szántuk, míg nem találunk jobbat a lomisnál. Szombat reggel átsétálunk a lányokkal, hát ott áll egy gyönyörű dohányzóasztal, pont, amilyet szerettünk volna. Megvettük, beraktuk, így:

Úgyhogy idénre, gondolom, végeztünk a rendezkedéssel :-).

Imádom Popper Pétert. Imádom a stílusát, az egyenességét, a gondolatait. De hogy előre ki tudja találni, hogy miről akarok ma írni, és pont arról - is - beszél egy mai nyilatkozatban?!...

"A leggyakoribb telefon, amit mostanában kapok, a következő: „Popper, mondja meg, hogyan neveljem a gyerekem. A probléma az, hogy ha hagyom, hogy ő egy simlis, ügyeskedő, mindig az érdekei szerint orientáló ember legyen, akkor egy sikeres ember lesz, de mi nagyon távol fogunk egymástól kerülni. Ha az én erkölcsi normáimra nevelem, akkor egy balek lesz. Mit tanácsol?” Soha nem tudok ez ügyben tanácsot adni, ezt el kell döntenie mindenkinek. Erre nincs tanács. De hogy ezen vívódnak emberek… Nem volt olyan félév az egyetemen, amikor erkölcsi fejlődést tanítottam, hogy ne állt volna fel egy hallgató azzal, „Professzor úr, azt tetszik tapasztalni, hogy az erkölcsös embernek jobb sora van a társadalomban?” Nem, azt tapasztalom, hogy rosszabb sora van. Nem egy jutalmazott magatartás a tisztesség. „Akkor miért tetszik minket erre tanítani?” Mondom, nyuszi, én nem azt tanítom, hogy jó üzlet tisztességesnek lenni, hanem vannak emberek, akik annak ellenére megpróbálnak tisztességesek maradni, hogy ez társadalmilag hátrányos helyzetet teremt számukra."

Na, hát pont erről akartam írni. Dórával gyakran beszélgetünk, pontosabban ő folyamatosan beszél, csacsog, kérdez, és néha enged szóhoz jutni engem is. És amikor a világ dolgairól kérdezget (főként a miértek érdeklik mostanság, bár mintha kezdenénk előrelépni a számomra jóval könnyebb "miből készült" felé :-D), óhatatlanul is belebonyolódunk olyan témákba, ahol szóba jön igazmondás, hazugság, lopás, tisztesség, becsület, szófogadás, tekintély, miegyéb. Csupa olyan dolog, ami meghatározza, hogy később hogyan fog viselkedni másokkal szemben. Bennem folyton ott a kétely - bár azért igyekszem őszinte maradni, és a saját nézőpontomat közvetíteni felé -, hogy jól teszem-e, amikor tisztességre, becsületre, őszinteségre tanítom. Hiszen ez - és nem csak szerintem, ld. fent - hátrányos helyzetbe hozza. Nehezebben fog boldogulni az életben, és nem is csak anyagi szempontból. Engem sokkal inkább az zavar, hogy a tiszteséges, becsületes, őszinte emberek nagyon ritkán találnak maguknak tisztességes, becsületes, őszinte barátot. Sokkal gyakoribb, hogy hazug, haszonleső, számító emberre lelnek, aki kihasználja őszinteségüket, jóhiszeműségüket, majd ezt megunva lelép, sokszor mindenféle kisebbrendűségi érzést, fájdalmat, bizalmatlanságot hagyva maga után. Ráadásul a tisztességes, becsületes, őszinte emberek nem valami népszerűek. Manapság el vagyunk szokva az igaz szótól, épp ezért ha valaki megmondja őszintén, amit gondol, arra sokkal inkább megharagudnak, legjobb esetben nagyra becsülik, de elkerülik, lehetőleg jó messzire :-).

Nem bánnám, ha lennének esetleg ötletek: van ebben középút?

Nem túl szép szó, igaz? De még nem találtak rá jó magyar kifejezést, vagy legalábbis én nem találkoztam vele. A fogalmat Jung alkotta meg, a Wiki szerinti értelemben, én azonban egy másik aspektusát szeretném körüljárni.

Nekem a szinkronicitás abban nyilvánul meg, amikor egymástól teljesen független események elkezdenek mind egy irányba terelni. Mélyen hiszek abban, hogy vannak dolgok, helyzetek, események, amiket előbb vagy utóbb át kell élnem az életemben (nevezzük sorsnak, ami persze nem zárja ki a szabad akaratot, mert a döntés az enyém, csak épp az élet újra és újra meg fog kínálni a lehetőségekkel, amiket elutasítok). Sok-sok "véletlen" dolog, amik mind egyfajta döntés felé orientálnak.

Ilyen volt például az is, ahogy ideköltöztünk. Éldegéltünk békességben, csak embernek nem volt munkája. Elmentem egy céges fejtágítóra, ahol az ország legtöbb börtönpszichológusa is jelen volt. Beszélgetünk a kőhidai kollégával, meséli, hogy épp most kértek létszámbővítést, mert sok a rab, ő meg egyedül van, nem tudja, hogy megadják-e, és ha igen, akkor lesz-e valaki, aki hajlandó lesz ott dolgozni. Én meg mondom neki, kár, hogy az ország másik végében lakunk, fél kezemet odaadnám, hogy ott dolgozhassak. Megyek haza emberhez, mondja, felhívták, és Sopronban ajánlottak neki munkát, és de jó lenne, ha nem kellene nemet mondania, de nem akar itt hagyni, mint amikor Egerben dolgozott, hogy alig láttuk egymást. Akkor még csak elábrándoztunk, de simán félresöpörtük a gondolatot, hiszen olyan nagyon messze van, és annyi nehézséggel járna elköltözni. Pár nap múlva egy ismerős (akivel ezer éve nem beszéltünk) hívott fel, csak úgy, vagy talán akart valamit, már nem emlékszem, és mesélte, hogy évek óta Sopron mellett él, és jaj, de jól megy a sora. Aztán beszélgettem anyukámmal. A közös kirándulásokra terelődött a szó, és valahogy feljött Sopron neve, meg hogy mennyire szép az a város. És a családi kötődésekről (a nagypapám apukája Brennbergbányán volt a bánya vezetője évekig, a papám nagyrészt ott nőtt fel, Sopronba járt középiskolába is. A családi legendáriumban szerepel, hogy a dédnagymamám ötször ment el különféle keresztlevelekkel a népszavazásra, ami a leghűségesebb városról döntött) is elbeszélgettünk. Arra már nem emlékszem, emberrel milyen dolgok estek meg, de neki is volt vagy két ilyen cseppecske, amik a korábbiakkal együtt lassan patakká, majd folyóvá álltak össze, ami végül ide sodort bennünket.

A dolog mostani aktualitása az autóvezetés, és néhány más körülmény. Szombaton Orsolya belázasodott, először azt hittük, csak a foga jön, de elég komolyan adta elő, majd negyven fokos lázat is produkált. Hétfő reggelre láztalan lett, de délután megint hirtelen felment 39 fok fölé. Rettentően megrémültem, hiszen még sosem voltak betegek a gyerekek, így most volt az első alkalom, hogy ezzel szembesültem. A faluban lakik egy orvos, de ő nem gyerekorvos, és igazából hozzá nem szívesen vittem volna el. A védőnő nagyon kedves volt, ajánlott gyerekorvost, de az innen 25 km-re rendel. Ráadásul ember ma elment Lengyelországba, csak hét végén ér haza. Meg tudtuk végül oldani, ember tegnap hazasietett (ez azt jelenti, hogy ötre már itthon is volt :-D), hatkor fogadott minket a doktornő (aki rettentően jó fej volt, nagyon megtetszett, és bár remélem, hogy nem lesz rá szükség, de ha kellene, máskor is hozzá szeretném vinni a kölköket), úgyhogy a dolog végül elintéződött, de közben felmerült, hogy ha nem javulna (szerencsére javult), akkor vizeletvizsgálat, újabb orvosi vizsgálat kell a héten, amikor ember elérhetetlen. Eddigi biztonságérzetem egyből szertefoszlott (mármint hogy mindent el lehet intézni így is, csak szervezés kérdése). Közben a blogon kommentben is előkerült, hogy vezetnem kéne, és miközben oda válaszoltam, rájöttem, hogy tényleg, ha vezetnék, akár maradhatnánk is, és bár elég sok dolgot át kellene hozzá értékelnem az életemben, lehet, hogy pont arra lenne szükségem. És még mindig a tegnapi nap volt, hogy a tesóm felhívott, és teljesen másról beszélvén közölte, hogy nekem is csak el kéne kezdenem vezetni, ő is évekig nem vezetett, amíg a férje el nem törte a lábát, és muszáj volt neki rászánnia magát a kormányhoz ülésre...

Cseppek, egymástól függetlenül, mégis mélyedést tudnak vágni a sziklába...

Nagy valószínűséggel szakmai ártalom nálam, hogy az átlagnál érzékenyebb vagyok a bűnözéssel, bűncselekményekkel kapcsolatos témákra. Nem kevésbé a saját lakóhelyem biztonságára. Debrecenben anno minden egyes zárat kulcsoltam folyton, pedig volt belőlük néhány. Adva volt a lépcsőház ajtaja, aztán a szinten a folyosó ajtaja, végül a saját bejárati ajtónkon három zár. Ennek ellenére sokszor nem éreztem biztonságban magam, főként, hogy időről időre, ha épp sportolni volt kedvem, és gyalog mentem fel a tizedikre (na jó, rossz volt a lift, de amúgy jobban hangzik), egy-egy hajléktalanra azért csak rábukkantam az elvileg zárt lépcsőházban (vagyis az jön be, aki akar), meg persze a szomszédság is tett róla. Jó néhány kevésbé törvénytisztelő lakótársunk rendezett nagyjeleneteket, melyek nem feltétlenül korlátozódtak saját lakásuk belterületére, de amúgy is lehetett mindent hallani. Gondolom, aki panelban lakik, az tudja, miről beszélek...

A szabolcsi faluban még mindig tartott a parám, zárva a kertajtó, zárva a ház ajtaja, de már csak egy-egy zárral, és időnként az is előfordult, hogy nyitva maradtak az ajtók, mégsem ébredtem éjjel zihálva, hogy jaj, mi lesz most velem.

Ideköltözve aztán alig fél év alatt minden ilyen félelmem elmúlt. Annyira csendes, békés a falu, hogy ha nem dolgoztam volna a börtönben, ahol nap mint nap szembesültem azzal, mennyit ér egy emberélet, talán az összes közbiztonsággal kapcsolatos félelmem semmibe merült volna. A kertkaput csak akkor kezdtük újra zárni, mikor kiderült, hogy az akkor másfél éves nagylányunknak semmi problémát nem jelent a tolóajtó elhúzása, sem a kilincses bejárat nyitogatása. Az út közelsége miatt inkább a bezárkózás mellett döntöttünk. Amúgy nyugodt lélekkel engedném a gyerekeimet csatangolni a faluban. Dórát gyakorlatilag majd mindenki ismeri, egész felnőttesen eltársalog a nénikkel-bácsikkal (néha pirulásra késztetve édesanyját azzal, hogy ő még nem tud különbséget tenni az idegeneknek nem elmesélhető dolgok és a köznapi csevegés között), szóval biztosan nem veszne el, nem történne vele semmi rossz. Nem kell féltenem, nehogy elcsalják, kirabolják, megerőszakolják, stb. a nyílt utcán, és attól sem kell tartanom, hogy kábítószerező fiatalokat láthat, esetleg verekedést vagy effélét kénytelen végignézni. A két legrosszabb esemény az lehetne, hogy Jani már megint részegen gajdírozva tart haza a kocsmából, vagy hogy Miki bácsi kutyája ismét szabadon engedte magát, és némi ugatással ijesztgeti az arra járókat. (Na jó, ennyire azért nem idillikus, mert például tavaly feltűnt nálunk egy vandál, aki festékszóróval összefirkálta az óvodai játszóteret meg a kultúrház előtti járdát is, ráadásul nem valami szép graffiti rajzolt, hanem csak egy ótvar tag-et írogatott mindenhová. De ez még nem sorolható a veszélyes bűnözés kategóriájába :-).)

Talán épp ezért lehetnek potenciális áldozatok a világéletükben falun élő idősek, főként a nők. Ebben a biztonságérzetben élnek, mióta az eszüket tudják. Két éve is van már, hogy sétálgatás közben felfigyeltem egy emberre, aki láthatólag házalni óhajtott valamivel. Mivel előttünk ment, végignéztem, ahogy becsenget a házakba, de előtte mindegyiket jól szemügyre veszi, és válogat közöttük. Én tudtam, hogy nagyrészt idős, egyedülálló nőkhöz csenget, de persze mivel a falu nagy részén ilyenek élnek, ez nem volt olyan nehéz dolog, hogy ne lehetne a véletlen számlájára írni. Azért harcolt bennem erősen a paranoia (minimum feltérképezni jött, hogy később hova érdemes betörni) és a világ jóságába vetett hit (biztosan csak szegény ember, aki így próbál meg valahogy talpon maradni, hogy házhoz megy olyan termékekkel, amiket néhány forintos haszonnal tud eladni). Eleinte még egész nyugodt voltam, hogy van annyi hirdetmény mindenütt, hogy senkit, de senkit ne engedjenek be az egyedülállók, hogy biztos nem fogják behívni, legfeljebb a kapuban meghallgatják. Hát, nem ez történt. Három-négy helyre is beinvitálták a házba, és bár Dórával nagyon lassan haladtunk (gyerekesek biztos ismerik: minden fánál, bokornál, lehullott levélnél és főleg a kavicsos autóbejáróknál hosszasan kell matatni mindennel), elég hamar elhagytuk magunk mögött. Visszafelé is találkoztam vele, akkor már láttam szemből is, és a parám kiütéssel győzött a hitem felett: telefonáltam embernek, az meg a rendőr ismerősének, így kb. tíz perccel később itt volt a beledi járőr, és megkérdezték a házalót, hogy ugyanvajon mit is csinál itt. Azóta sem érkeztek ilyenek a környékre sem... Viszont azóta próbálom megérteni, hogy egy kevéssé bizalomgerjesztő, sunyi embert miért enged be egy magányos néni magához? Pont abban az időben rettentően tele volt minden azzal, hogy ne engedjenek be magát gázszerelőnek, vízszerelőnek, óraleolvasónak mondó embert, ha az nem céges igazolvánnyal, céges kocsival érkezik. Ennek ellenére az évtizedes megszokás, a biztonságérzet még mindig felülírja a jogos óvatosságot.

Valahová még be akartam szőni, de nem találtam rá apropót, úgyhogy külön mondom el: a munkám során fel kellett számolnom a bűnözőkről, bűnözésről szóló jó néhány előítéletemet. Normál középosztálybeli neveltetéssel hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy a bűnözés az alsóbb, iskolázatlan társadalmi osztályok sajátja, akik a nyomorból kívánnak törvénytelen eszközökkel felemelkedni (de szépen mondtam, igaz? :-D). Nos, régen, az átkosban még az is lehet, hogy így volt. Manapság egyre jellemzőbb, hogy igencsak felső-középosztálybeli családok fiatal, iskolázott (legalább érettségizett) fiai gondolják úgy, hogy nem kérnek a szüleik gürcölős, bérből-fizetésből (na jó, legfeljebb adócsalásból) lassacskán gazdagodó életmódjából, nekik azonnal, most kell az az élet, amit a tévében látnak, a luxuskocsikkal, könnyen megszerezhető és eldobható ezer nővel, aranyórával, bármivel, amit megkívánnak. Vagy épp a szülőknek lesz elegük abból, hogy a drogfüggő aranyifjút tovább kitartsák, és kemény ultimátumot szabva késztetik döntésre fiacskájukat. És bizony ezek a nem cigány, nem szegény, nem tanulatlan fiúcskák nekiindulnak, és vérmérsékletüktől függően támadnak meg taxist, bankfiókot, pénzváltót vagy idős néniket. És bizony van a kezükben fegyver, kinek milyen. És nem ijednek meg, ha használniuk kell. A "zsákmány" pedig sokszor csak néhány száz, esetleg egy-két ezer forint...

Na, ez az a világ, amelyikben én talán inkább nem szeretnék élni. Hozzám inkább ez áll közel:

Már a blog indításakor is tervben volt, hogy írok magáról a faluról, néhány fotóval, csak folyton közbejött valami. Vagy folyton rossz idő van, amikor nem megyünk sétálni a lányokkal, sőt, az orrunkat sem dugjuk ki, tehát nem fotózok. Vagy elmegyünk, de épp nincs itthon ceruzaelem, tehát nem fotózok. Aztán lesz itthon ceruzaelem, de beáldozom,  mert Orsi zenélős macijából kifogyott, ami sorstragédiával egyenértékű hisztit von maga után.

Ma végre minden összejött (idő elfogadható, elem, fényképezőgép rendben, lányok kilencre az ajtó előtt kabátban-cipőben, ami önmagában is felér egy csodával), úgyhogy nem volt akadály előttünk :-).

A faluban a fogyó magyar lakosság mellett fokozatosan megjelentek a külföldiek, egy időben sikk volt osztrákok, németek részéről a magyarországi nyaraló, ráadásul ebből a faluból több család is Ausztriában telepedett le, akik később, talán nosztalgiából itt vettek házat. Legtöbben régi parasztházat, amit aztán saját ízlésük szerint felújíttattak. Első pillantásra szokott látszani, hogy melyik ház magyar, melyik külföldi tulajdon. Néhány példa:

Ezek az itteni "típus" parasztházak, ezzel a homlokzattal, két ablakkal, és persze átláthatatlan kerítéssel. A sárga és a kék osztrák, a közöttük lévő fehér magyar... Látszik? :-)

Aztán persze van olyan is, akinek nem tetszik, hogy az itteni stílusban legyen felújítva a háza, ő (pontosabban, mint az látható, ők, mert a kéket később pont ugyanúgy csinálták meg) az ittenitől teljesen eltérő homlokzatot csináltattak. A sorrend itt is osztrák-magyar-osztrák, elég látványosan... Érdekes egyébként, hogy az alig néhány napot-hetet itt töltő osztrákoknak mennyivel szebb, zöldebb, gondozottabb az udvaruk, mint az állandóan itt lakóknak. És persze, majd mindegyiknél van tó, szökőkút, miegyéb.

Ez itt - még a gólya ellenére is - az egyik kedvenc házam (persze, ezt is egy oda-vissza illetőségű újította fel, azóta, mivel neki van másik háza is itt, kiadja egy kedves idős osztrák párnak). Kicsi, aranyos, gyönyörű kerttel, fatüzeléssel, hagyományos berendezéssel.

Ez meg itt a másik véglet. Ez a szörny eredetileg egy pusztuló tízszer tízes kockaház volt. Megvették, ráépítették ezt a böhöm tetőteret (reped is a fala rendesen azóta) ezekkel a ferdén betett ablakokkal, mögé egy monstrum toldás, nagyobb, mint az eredeti ház, mellé nem tudom, mit szimbolizáló diadalív, elé tavacska szökőkúttal (ez van körbeültetve bokrokkal), a kertjében rengeteg gipsz-cucc (törpék, libák, mindenféle más állatok), a festményen  a magyar rónaságon lovagoló betyár... szóval minden földi jó. A tetejébe ráadásul évente egyszer egy hétvégét szoktak itt lenni.

És persze, itt van a falu másik arca:

Ebből a házból tavaly halt ki a tulajdonosa. A néni volt a falu bolondja, szó szerint, gyakran kezelték két faluval arrébb. A ház minden komfortot nélkülöz, se víz, se villany, és szegénynek tüzelőre se nagyon volt pénze. Az önkormányzattól ingyen ebédet kapott, meg valami kis segélyt. Álló nap állt a ház előtt, és beszélgetett a világgal. Meg haragudott rá sokszor. Nem tudom, vannak-e egyáltalán örökösök, valakik biztos kell legyenek, mert láttuk, ahogy hátul elégetik a ruháit. De a ház, egy másik, még rosszabb állapotú házával együtt, biztosan így fog összedőlni.

Ez is egy teljesen lakatlan ház, nem is tudom, mióta. Sosem láttunk ott senkit sem. Tavasztól őszig nem is lehet látni, mert az előtte levő cserjék-bokrok csak levéltelenül átláthatóak. Jó kis patkányfészek-hely ez is.

Ez meg egy félbemaradt próbálkozás. A ház egy lerobbant alkoholistáé volt valaha, aki, mikor épp leszokóban volt, igyekezett valamit karbantartani rajta, de aztán mindig jött a visszaesés, és egyre jobban leromlott ő is, a ház is. A végét az jelentette, hogy egy szép napon leégett az egész (az alkoholista megmaradt). Egy télen át ázott isten szabad ege alatt, mert a tetőszerkezetből semmi sem maradt, csak a csupasz, kiégett falak meredeztek. Aztán valaki megvette vagy megörökölte, már nem tudom, de fantáziát látott benne. Erdélyi ácsok jöttek, gyönyörű tetőt ácsoltak rá. Még örültem is, hogy ez a ház is megmenekedik. De aztán kiderült, hogy aki megvette, arra számolt, hogy mennek tovább felfelé az ingatlanárak, és majd de jó üzletet köt ő, ha felújítja. Árak megálltak, majd csökkenésnek indultak, úgyhogy a munkálatok befejeződtek. Itt áll egy rom, gyönyörű tetővel.

Az egész falura ez a kettősség jellemző. Egymás mellett állnak a full extrás külföldi, a normális színvonalú magyar és a lepukkant lakatlan házak. Sokszor vérzik a szívem, hisz régi-ház imádó vagyok, ha látok egy-egy gyönyörű parasztházat, jó szerkezettel, de ebek harmincadján.

Hétvégén, ha normális idő lesz, egy-két kedvencemet még lefényképezem. Sokszor érzem azt, hogy kár ezért a faluért. És az országban erre-arra járva azt is, hogy kár a falvakért. Ami valami nagyobb város agglomerációjában van, azért hal meg, mert az újonnan odaköltözők eldózeroltatják a régi házakat, helyükre modern, rikító színű valamik kerülnek, falu helyett kertvárossá válik. Ami meg mindentől túl távol van, az szép lassan elhal, a gondozatlan öreg házak összeomlanak, vagy kényszerbontásra ítéltetnek. Akik meg maradnak, általában nem a szülői házat újítják fel, inkább újat építenek. A régi házak lakói meg vagy túl öregek, vagy túl szegények ahhoz, hogy ne menjen tönkre az épület.

Tanulság? Az ma nincs. Jó lenne néhány év múlva úgy visszatekinteni, hogy de jó, ilyen és ilyen kezdeményezésekkel megmentették a magyar falut, de sajnos, ez nagyon-nagyon valószínűtlen.

Fenyegetőztem, hogy leírom, mi minden változott meg bennem a terhesség-gyerekszülés után.

Nos, a testi dolgokról nem ejtenék szót, kötetnyi irodalmat lehet róla elolvasni. Engem sokkal inkább meglepett, hogy mennyi lelki változás esik meg az ember lányával, ha gyerekszülésre adja a kis fejét. Mint már önlelepleztem magam, börtönpszichológus voltam (reményeim szerint leszek is még). Ebből következően nem vagyok egy hamvas lelkű, érzékeny nebáncsvirág. Remekül bírtam a munkámmal együtt járó dolgokat, például ha a klienseim a bűncselekményükről meséltek. Ebben benne van az is, hogy elég sokat hallottam gyilkosságról, gyerekekkel való erőszakról és társairól. Azt gondolom magamról, hogy jól tűrtem mindezeket, különösebb lelki felindulás és túlzott érzelmek nélkül voltam képes végighallgatni az erőszakosabb részleteket is. Ritkán hatódtam meg, és talán csak egy olyan ember volt, akit átpasszoltam a kollégámnak, mert az még számomra is túl ment azon a határon, amit el tudtam viselni.

Aztán terhes lettem, amivel persze egy csomó zűr is járt. Lépten-nyomon elbőgtem magam, hihetetlenül érzékeny lettem, komplett hisztérika, nem is tudom, ember hogy tudott elviselni. A gyerekek megszületése után reméltem, hogy sikerülni fog visszazökkenni régebbi önmagammá.

Már Orsolya is lassan másfél éves, de néhány dolog azóta is megmaradt. Például leszoktam a tévézésről. Ennek nem az időhiány az oka, hanem hogy az érzékenység továbbra is megmaradt. Nem tudom úgy megnézni egy esti híradót, hogy legalább egyszer el ne könnyesedjen a szemem. Képtelen vagyok végignézni valami véresebb krimit, akciófilmekről nem is beszélve. A régebben minden érzelmi bevonódás nélkül megnézett filmek végét rendszeresen végigbőgöm. Hovatovább ott tartok, hogy nézzük a gyerekekkel a Thomas, a gőzmozdonyt, és amikor Thomas nem tud megállni, és beleszalad az egyik épületbe, elbőgöm magam, hatodszori megnézéskor is. És képtelen vagyok ezen uralkodni, ez a legrosszabb az egészben! A múltkor megpróbáltam elolvasni Dórinak a Pöttyös Panni sorozat Harkány anyó című könyvét. Már előre örültem, mikor nekikezdtem, hogy de jó, ebben olyan kedvesen-finoman fogalmazza meg Szepes Mária az elmúlást, ahogy azt a gyerekek számára meg kell, Dórit ugyanis - mint minden más is - ez is érdekli, és elég nehéz a sok miértre olyan választ adni, ami három és fél évesen is érthető, emészthető. Nos, a harmadik oldalnál, ahol meghal a harkály (még nem Ila néni, az imádott szomszéd!), kudarcot vallottam. A torkom elszorult, folytak a könnyeim, és képtelen voltam tovább olvasni. Szegény gyerekem csak nézett, hogy mi baja anyának...

A világot is másként látom, mióta gyerekeim vannak. Régebben azok a tragédiák, amik máshol, másokkal történtek, hírek voltak nekem, érdekeltek vagy nem, de érzelmileg nem volt hozzájuk közöm. Most meg? Ha balesetről hallok, azonnal az jut eszembe, hogy volt-e családja, vagy hogy nehogy ember is balesetezzen (nem szokott egyébként). Ha katasztrófáról, háborúról szól a hír, mindegy, a világ melyik részén, azonnal vetítés kezdődik az agyamban, hogy mi lenne, ha velünk történne. Ha bűncselekményeket ismertetnek, az első gondolatom, hogy jaj, velünk is megtörténhet. A rasszizmust, megkülönböztetést is sokkal érzékenyebben fogom fel, képtelen vagyok elfogadni, hogy bármilyen faji jelleg okot szolgáltathat másoknak erőszakra. Sokszor gondolok arra, hogy ha nem ilyen férfi-központú világban élnénk, hanem nők irányítanának (olyan nők, akik nem kénytelenek belülről férfiassá válni, hogy érvényesülni tudjanak), akkor sokkal kevesebb lenne az erőszak talán.

Azonkívül valahogy függőbb, gyámoltalanabb lettem. Régebben, ha valami rossz történt velem, az események átgondolásakor először azt mértem fel, mások mit csináltak rosszul, és csak végül, ha már minden más lehetőséget kilőttem, gondoltam át, én mit tettem az események bekövetkezéséért. Vagyis önmagamat szinte sosem hibáztattam, vagy csak kis részben. Most meg? Folyton bocsánatot kérek, bűntudatot érzek, mindenért önmagamat tartom felelősnek. A bennem lakó pszichológus persze élvezettel kommentál, és rámutat, hogy mekkora ökörség bocsánatot kérni, amiért rálépnek a lábamra, de ez nem segít abban, hogy ne érezzem magam hibásnak. Lehet, hogy ez nem közvetlenül a szülés eredménye, hanem az itthonlétnek, az izolációnak, viszont a visszailleszkedésben egészen biztosan gátolni fog.

Aztán az emlékezet. Régebben kivételesen jó emlékezőképességem volt. Például a munkám során - főként a munkahelyi általános ellenőrzési mánia miatti paranoiából - sosem készítettem jegyzeteket, mindent fejben tartottam. Évente körülbelül két-háromszáz emberrel beszélgettem, és képes voltam visszaemlékezni mindenféle adatra, névre, történésre, még ha hónapokkal korábban történt is az előző beszélgetés. A családom körében gyakran voltam "döntőbíró", hogy egyes események mikor is történtek, mert én emlékeztem rájuk. Versekre évtized múltával is pontosan visszaemlékeztem, régen játszott zeneműveket is gond nélkül felidéztem.
Most meg? Még arra sem emlékszem, az előző öt percben mi történt. Képtelen vagyok fejben tartani, megjegyezni a legegyszerűbb dolgokat. Szegény ember ennek is szenvedője: tudom, hogy elmondta már, hogy ekkor vagy akkor hol lesz, mit fog csinálni, csak épp nem emlékszem rá, úgyhogy meg kell kérdeznem újból. Folyton listát kell írnom a beszerzendő dolgokról, mert a boltban - még ha csak ide megyünk tíz percnyire is - nem jut eszembe semmi, és veszek egy csomó dolgot, csak pont azt a kettőt nem, amiért elindultunk. Múltkor "ellenőriztem" magam. Még a szakképzésen is képes voltam hét tagú listát két olvasásra hibátlanul megjegyezni, és másnap visszamondani. Most a természetgyógyászattal próbálkoztam, nem is hét, csak öttagú listával. Négy olvasás után még mindig nem tudtam visszamondani, kb. tíz ismétlésre ragadt a fejemben, és másnap természetesen híre-hamva sem volt. Lehet, hogy ez már az aggkori szenilitás? :-)

Nem tudom, persze, hogy ezek közül melyek fordulnak elő másokkal is szülés után, ezek csak az én tapasztalataim. Alább egy olyan videó van, amin minden egyes hallgatáskor elbőgöm magam. Tessenek meghallgatni, aztán beszámolni, hogy más is így érez-e, vagy csak az én túlérzékenységem okozza.

Szemérmetlen dicsekvés következik. A mai reggelim így nézett ki:

Ebben az a különleges, amiért dicsekszem vele, mert a következő összetevőket tartalmazza:

• házi készítésű joghurt
• saját termésű meggyből anyukám által készített meggybefőttel gyümölcsösítve
• saját sütésű kenyér (azért is olyan szerencsétlen a formája, mert annyira friss és puha, hogy vajazás közben "összegyűrődött" a kezemben)
• paprika (na jó, ehhez nincs semmi közöm a megvásárlásán kívül :-D)

Anno az egyetemen tanegység-szerzés mián hallgattam a fenntartható fejlődésről előadásokat, ami minden várakozásom ellenére roppant érdekes volt. A mindenféle indoklás és magyarázat után a végkövetkeztetése az volt az előadónak, hogy aki jót akar magának, az valamiféle önellátására igyekszik berendezkedni.

Nos, ettől mi nagyon messze vagyunk, nem is cél, hogy megvalósítsuk, de számomra hihetetlenül jó érzés, hogy sok mindent képes vagyok már önállóan is létrehozni, mindenféle multi segítsége nélkül.

Ja, és a joghurt nagyon finom lett, kis győzködés után a csajok is megették (ez nagy szó nálunk!), úgyhogy a premier sikere teljes.

Elöljáróban el kell mondanom, hogy harmadik lány szindrómám van, emiatt gondolkodásomra elég kevéssé jellemzőek a "női logika" elemei. Ez konkrétan azt jelenti, hogy nem utalgatok, nem elvárok, nem sejtetek és megsértődöm, hanem szabatos mondatokban megfogalmazom, ha akarok valamit. Tehát ha valamire vágyom, azt közlöm, ha segítséget szeretnék, akkor megkérem rá, hogy ezt vagy azt tegyen meg nekem. Van összehasonlítási alapom, mivel a terhességek ideje alatt a megnövekedett hormonszint miatt igenis előfordult velem, hogy nem mondtam meg, mi is az óhajtásom, hanem elvártam, hogy találja ki, és elkeseredetten tudtam bőgni, ha a semmiből mégsem jött rá, hogy nekem most épp egy kis tejfölre szottyant volna kedvem, vagy épp némi szeretgetésre lett volna szükségem. Mivel már nincs hormontúltengésem (na jó, maradványtünetek vannak, de más jellegűek, majd legközelebb leírom őket), ezért tényleg semmi szőkenős nincs bennem, amit gondolok, azt mondom, amit akarok, azt kérem.

Ehhez képest tegnap este a lányok elalvása után épp vasalgattam (mint mindig), mikor ember már lezuhanyozva ellejtett mellettem, és közölte, hogy ő most leül a számítógépéhez, mert van ihlete. Mondtam neki, hogy üljön csak, én is mennék, mert lenne írnivalóm, de még vasalnom kell. Erre azonnal felajánlotta, hogy vasal helyettem ő, menjek csak én gépezni. Elképedtem, mégpedig az alábbi okok miatt:

1. utál vasalni, anno összeköltözésünkkor, mikor erőltettem, hogy állapodjunk meg a házimunkák elosztásában, nekem a takarítás, neki a vasalás volt a kivétel, amit sosem csinálna (vagyis az az egy munka, ami nem mehet semmiképpen sem a közösbe, hogy az csinálja, aki éppen ráér)
2. dolgozni ment a gépéhez, valami beszámolót körmölget szegénykém a maga kétujjas stílusában, szóval nem szórakozni akart volna
3. nem kértem, hogy vasaljon ő, egy szóval sem
4. ha nagyon boncolgatni akarom a motivációimat, hogy miért is tettem bármiféle megjegyzést, sokkal inkább arra lyukadok ki, hogy némi megértést-megbecsülést szerettem volna, amiért még éji órán is a háztartással vagyok elfoglalva, semmint gyakorlati segítséget.

Eme félreértés miatt kénytelen vagyok némi szövegmagyarázatot fűzni a gyermekével otthon maradó anya lélektanához.

Kedves Férfi!

Képzeld el, hogy olyan munkahelyen dolgozol, ahol:

1. a munkád napról napra ismétlődő, nulla szellemi kihívást jelentő, fizikailag viszont megterhelő munkafolyamatokból áll, melyeket leginkább az jellemez, hogy befejezni nem, csak abbahagyni lehet őket, reggelente nem is tudod, hol kezdj hozzá a folyamatosan feltorlódott feladatoknak
2. a munkádat nem kíséri sikerélmény, nemcsak a fenti okok miatt, hanem mert a főnökeid teljesen természetesnek veszik, hogy ellátod a feladataidat, ha nagy ritkán megdicsérnek, azt is inkább csak számításból teszik, esetleg elesett fizikai állapotod miatti szánalomból
3. a béred nevetségesen kevés
4. a munkahelyi stressz szintje rendkívül magas: a két vezető-helyettes folyamatos hisztériával szerez érvényt akaratának, és az általuk követelt dolgokat azonnal, haladéktalanul el kell végezned, függetlenül attól, hogy egyéb határidős munkáiddal is el vagy maradva
5. a stressz mértékét növeli, hogy a ritkán látható vezető viszont más elfoglaltságaiból származó dühét, frusztrációját igyekszik ezen munkahelyén levezetni, legalábbis meg kell hallgatnod, hogy mennyi gondja-baja van, de előfordul, hogy rosszkedve miatt téged talál meg céltáblaként, azt rajtad éli ki, bármit is próbálj ez ellen tenni
6. a munkaidőd naponta legalább 15 óra, a vezető-helyettesek betanítási időszakaiban ennél jóval több is lehet, hetente hét napot dolgozol, fizetett vagy fizetés nélküli szabadság nincs, szabadnap nincs, vagy legfeljebb évente egy-kettő, viszont az így elmaradt munkádat később pótolni kell, sztrájkjogod nincs, kollektív szerződés nincs, béren kívüli juttatás csak elvétve, főként évfordulókhoz kapcsolódóan esik le neked
7. rendkívül kis létszámú kollektívával érintkezel nap mint nap, a két vezető-helyettesen és a vezetőn kívül más a munkahelyen nincs, sem mellérendelt, sem alárendelt kollégáid nincsenek
8. semmi reményed előléptetésre, fizetés-emelésre, de még csak felmondásra sincs lehetőséged: az egyetlen, ami egész biztosan rád vár, hogy  ugyanezen feladatokat anyagi okok miatt másik főállás mellett kell majd ellátnod, még magasabb hatásfokkal, még több elvárással, még kevesebb bérért, bár a későbbiek folyamán elvileg a vezető-helyettesek hisztije enyhülni fog

Most komolyan: ha ilyen munkád lenne, te meddig bírnád? És meddig bírnád mosolyogva, minden főnöködnek napról napra erőt adva, pozitív kisugárzást teremtve?

Tényleg olyan nagy elvárás lenne részedről, hogy legalább időnként szeretnél spontán, tehát nem játszmával elérve, nem kierőszakolva olyan mondatot hallani a főnökeid szájából, hogy de jó, hogy megcsináltad ezt vagy azt a feladatot? Vagy hogy milyen jó minőségben készültél el vele? Vagy hogy milyen önfeláldozó, önzetlen dolog részedről, hogy még éjjel is a munkáddal foglalkozol pihenés helyett? Vagy hogy mekkora erőről árulkodik, hogy mindezen munkáid mellett még tanulni is hajlandó vagy? Netán némi empátiát tapasztalni irányukból?

Nem lenne pedig nagy dolog. Csak ennyi:
"De jó illata van a frissen mosott-vasalt ruhának!"
"Finom volt az ebéd."
"Szegénykém, nem elég a sok házimunka, még éjjel is a könyv mellett ülsz."

Persze, tudom én, hogy irreálisan sokat várok el. Pedig ettől még messze vagyok :-) :