Mai mese a falusi életről

Az elmúlt években nem nagyon mozdultunk ki itthonról. Ennek eleinte főként forráshiány és munkamánia volt az oka, aztán terhesség, gyerekszülés egymás után. Mostanság érezzük úgy, hogy már a kölkek is elég nagyok az elmenéshez, pl. kibírnak egy-másfél órás autózást, és érdekli is őket a látnivaló.

Ennek örömére ma elmentünk a veszprémi állatkertbe, hivatalos nevén a Kittenberger Kálmán Növény- és Vadasparkba. Rettentő régen jártam ott utoljára, akkor mindenre a felfordulás nyomta rá a bélyegét, épp megújulni próbáltak, barátságosabb otthont teremteni az állatoknak, nagyobb élményt nyújtani a látogatóknak. Örömmel mondhatom, ez sikerült. Kifejezetten szép az állatkert. Áttekinthető, tágas, és ami számomra a legfontosabb: láthatólag az állatoknak is kényelmes. Nem láttunk kéregető, éhes állatot egyet sem. Ha állatkertbe megyünk, kötelezően szoktunk venni két zacskó zoocsemegét, ami többnyire az első kétszáz méteren elfogy, mert az ehhez szoktatott állatok a rácsoknál állva elkunyerálják. Nos, itt, Veszprémben kifelé menet etette meg ember az antilopokkal, ugyanis a többiek egyszerűen nem kérték, vagy legfeljebb csak egy-egy falatot kóstoltak meg, és kész, vége. Jól táplált, fénylő szőrű, a látogatók iránt már-már közömbös állatokat láttunk. Ha odajöttek is a rácsokhoz (amik főként elektromos kerítések, semmint rácsok), csak kíváncsiságból, merő érdeklődésből. Különösen aranyosak voltak a vörös varik, hosszasan csodáltuk őket. Két dolgot nehezményeztem, az egyik az állatsimogató rekonstrukció miatti lezárása, a másik, hogy a sajátságos elhelyezkedés miatt az állatkert nem körbejárható, azaz az előrehaladás után, ha végigjártuk, vissza kell fordulni. Erről nyilván a hegyes-völgyes domborzat tehet, de hát annyi baj legyen. A csajok amúgy sem bírták végig, nem tudtunk mindent megnézni, de két ilyen kislánnyal az is csoda, hogy közel 70%-ban bejártuk. A lányoknál a varik mellett a baglyok és a nyulak vezették a népszerűségi listát, de bejött nekik az is, hogy az indiai antilopok közül kettő, hosszas félénkség után végül hajlandó volt az apjuk kezéből enni. Nekem az állatok mellett nagyon tetszett az is, hogy milyen családbarát, kulturált az egész hely. Gondoltak a kisgyerekkel érkezőkre az útvonalakban, mert majd mindenhová vezet rámpa is a lépcsők mellett, azaz a babakocsival sem kell mutatványokat végezni. De az állatkert területén lépten-nyomon wc-kbe ütköztünk, amik tiszták, kulturáltak, szépek, ráadásul nagyon igényes pelenkázóval is fel van szerelve a bejáratnál lévő (a többit nem próbáltuk). A szuvenírboltot az állatkert üzemelteti, így a kötelezően megveendő apróságok (esetünkben két hűtőmágnes, egy majom és egy boci) kifizetésekor még az a jóérzése is lehet a pénzkidobáson fogát szívó szülőnek, hogy legalább ezzel is az állatkertet támogatta. Láttunk gondozókat is, ahogy elmennek a kifutók mellett. Az állatok mindenhol örömmel üdvözölték őket, akkor is, ha épp nem volt náluk kaja. Egyikükkel beszéltünk is: hihetetlenül kedves, intelligens és segítőkész volt, látszott rajta, hogy szereti a munkáját és az állatokat is. Aki volt már néhány magyarországi állatkertben, az tudja, hogy ezek így, együtt nem mindig vannak jelen.

Szóval számomra hihetetlenül pozitív volt ez az állatkerti séta, meg is fogadtuk, hogy nyáron, mikor még több látnivaló lesz, visszamegyünk.

Kifelé jövet újabb kellemes élményekkel gazdagodtunk. Mivel elsétáltuk az időt, a lányok már nagyon éhesek voltak, nem akartunk hosszasan keresgélni. A bejárathoz legközelebb viszont a négycsillagos Hotel Villa Medici van, benyomásunk szerint nem az a tipikus családbarát hely (mármint túl elegáns, túl fennkölt két, kissé freestyle stílusban étkező, nem kevéssé hangos lánygyereknek), de láttunk egy feliratot, hogy Nosztalgia Kisvendéglő (a hotel területén belül), gondoltuk, megpróbáljuk. Készséges pincér, azonnal hozott gyerekszék, kedves kiszolgálás, finom étel, megfizethető ár. Nem döbbentek meg, hogy két adag ételt eszünk négyen, hogy kértem külön tányért a nagyobbiknak, hogy szívószállal rendeltünk hűtetlen narancslevet, szóval abszolút pozitív élmény volt. Teljesen le voltam lombozva, hogy megint nem fogok tudni a homárnak írni egy felháborodott levelet sem az egész napról :-).

Ja, és még az állatkert honlapja is igényes és informatív.

Tegnap este arról elmélkedtem, hogy mi számít luxusnak úgy általában, és hogy mi számít luxusnak nekem, az én életemben. Hogy rögtön jó irányba tereljem a gondolatokat (azaz hogy egyértelművé tegyem, nem sírás-rívás jön a gazdasági válságról, szegénységről, nehézségekről), egy idézettel muszáj kezdenem:

   "Penelope hátradőlt a székben, szeme a nyílt tengerre tartó, barna vitorlájú halászhajón akadt meg.
   - Richard, szoktál gondolkodni azon, hogy mi a luxus?
   - Ha az, amire gondolsz, akkor arra én nem vágyom.
  - Szerintem a luxus az, hogy ha mind az öt érzékszervünket egyszerre és teljesen kielégítjük. Most például luxuskörülmények között vagyok. Érzem a meleget, ha akarom, odanyúlok és megérintem a kezedet, érzem a tenger illatát, és azt is, hogy valaki a hotelben hagymát süt. Isteni. Hideg sört iszogatok, hallom a sirályokat, a hullámokat és hallom a halászhajó motorját, mégpedig a lehető legkellemesebb módon. És te mit látsz?
   Penelope ránézett a férfira, ahogy ott ült szélborzolta hajával, régi pulóverben, bőrfoltos tweedzakóban, mely füstszagot árasztott.
   - Én? Téged látlak.  -  A férfi mosolygott.
   - Most te jössz. Neked mi a luxus?
   A férfi először csak hallgatott, hozzá akart szokni a játék szelleméhez, és meg akarta fontolni a válaszát. Végül így szólt:
   - Gondolom, talán a kontraszt. A hegyek és a hó hidegsége, amely a kék égtől és a könyörtelen naptól szikrázik. Vagy fekve napozni egy forró kövön, tudva, hogy ha már egy percig sem bírod tovább a hőséget, a mély és hideg tenger csak egy yardnyira van tőled, és hívogat, hogy beleugorj.
   - És mi a véleményed, hogyha egy fagyos, nedves nap után hazajössz csontig átfagyva, bőrig ázva, és belemerülhetsz egy kád forró fürdőbe.
   - Ez jó. Vagy eltölteni egy napot Silverstone-ban, a versenyautóktól megsüketülve, hazafelé megállni egy hihetetlenül szép, óriási katedrálisnál, bemenni és csak a csendet hallgatni.
   - Milyen rémes lenne például nercbundára, Rolls-Royce-ra és smaragdra vágyakozni. Mert biztos, hogy abban a pillanatban, ahogy megkapod őket, elveszítik a jelentőségüket és értéküket, csupán azért, mert már a tieid. Már nem is akarnád őket, és nem is tudnál mit kezdeni velük."
Rosemunde Pilcher: Kagylókeresők, Magyar Könyvklub, Budapest

Legelőször akkor tetszett meg ez az idézet, amikor még dolgoztam. A munkám során rengetegszer ütköztem abba, hogy a klienseim (na jó, aki még nem tudná: börtönpszichológus vagyok, főleg hosszú idős elítéltekkel foglalkoztam) mind a nyolc általános iskolai végzettségükkel, fél életüket a börtönben töltve közölték: ők aztán nem akarnak nyolc órát dolgozni, főleg nem gyárban, neadjisten szalag mellett, minimálbérért. Nekik ennyi aztán nem elég ahhoz, hogy éljenek, sokkal több jár az élettől. Mikor azt firtattam, hogy mégis, mennyi lenne az a minimális összeg, amivel már beérnék, a legkevesebb kétszázezer körül volt (2001-2004 között). Természetesen a végzendő munka, amit imígyen kellene honorálni, nem lehetett kötött munkaidős, valamint a nehéz fizikai sem szerepelt a listákon. Ja, és ne kelljen folyton dolgozni, leginkább csak néhány napot hetente. És ne kelljen tanulni hozzá, isten ments. De ami igazából számomra rokonszenvessé tette ezt az idézetet, az volt, hogy ezen klienseim kivétel nélkül alapvető dolognak tartották az élethez az autót (és nem valami tízéves roncsot ám), a legalább 70-80 nm-es városi lakást (lehetőleg sajátot, de végső esetben lehet albérlet is), esetleg elővárosi házat, a tévét, számítógépet, mobiltelefont, mikrót, márkás ruhákat, márkás órá(ka)t, márkás barátnőket...

Én valahogy másként vagyok összerakva. Sosem vágytam semmi márkás cuccra. Szegény emberem időnként kétségbeesetten próbálja felvenni a harcot eme igénytelenségem ellen, legtöbbször sikertelenül. Nem szeretem lecserélni semmimet, amíg az még megfelel az elvárásaimnak (azaz kis hibaszázalékkal, de működik :-D). Nem szeretem, ha bármi, amit viselek-használok, akármilyen címkét visel magán a bevarrt használati útmutatót kivéve. Embertől néhány éve kértem, hogy közelgő házassági évfordulónk alkalmából vegyen nekem egy öngyújtót, ha már visszaszoktam, csak olyan egyszerűt. Vett nekem egy zippo-t, gravírozva. Gyönyörű, tényleg, de sosem használtam. Idén karácsonyra kaptam egy márkás órát. Igazán erősen próbálkoztam, de tényleg, mert tudtam, hogy ezt szeretné, és én szeretném, ha az lenne, amit ő szeretne. Majdnem két hétig képes voltam viselni, de aztán rájöttem, hogy többet van szegény óra a konyhapolcon, mint a kezemen, úgyhogy visszatértem a régi jó, márkátlan, ellenben az időt pontosan elolvashatóan mutató tucatórámhoz. Néha a lomisnál márkás ruhaneműkbe botlom, jó állapotúakra. A következő gondolatmenet fut rajtam végig: de jól néz ki! És még a méretem is! Meg kéne venni, Géza bácsiék biztos olcsón adják... Á, nem venném fel. Szegény ott ácsorogna a szekrényben, arra várva, hogy elég méltónak érezzek egy alkalmat a viselésére, de végül egy zsákban végezné a padláson, nem lévén eseménytelen életemnek olyan momentuma, mely megkövetelné a felvételét... Áh, itt hagyom, biztos lesz olyan, aki tényleg hordani is fogja. És veszek helyette valami kötött pulcsit - darabját kétszáz forintért -, hogy aztán lebontsam és a lányoknak kössek belőle ruhácskát, esetleg terítővé vagy függönnyé lényegüljön át.

Nem vágyom igazán anyagi dolgokra. Anyukám például tisztára megörült, mikor elmondtam neki, hogy szeretnék egy joghurtkészítő gépet, mert ritkán lehet engem azon kapni, hogy valamit tényleg akarok. (Lesz is ilyenem, ha minden igaz, hétfőre megjön, anyukám vette nekem :-D)

Számomra a luxus például a szabadidő, amit egyedül, magamban tölthetek. Amikor nem kell vasalni-tanulni-főzni-gyereket pesztrálni-bevásárolni-stb., hanem van időm gondolkozni, olvasni, bármit csinálni. Luxus az is, ha sikerül egy napot úgy eltöltenem a lányokkal, hogy egyszer sem húzom fel magam, ha nyugodt tudok maradni végig, és ettől sokkal szeretettelibb lesz az egész nap. Vagy az is, ha séta közben Dórival jót beszélgetünk, és süt a nap, és bújnak a virágok, és hármasban Orsit középre véve sétálgatunk egyet. Vagy az is nagy luxus, ha elmegyünk valamerre, mint múltkor Fertődre vagy előtte az állatkertbe, és jól is érezzük magunkat. Vagy ha nagy ritkán meglátogat valaki, akivel jót beszélgetünk. akinek főzhetek-süthetek. Lassan luxussá érnek azok az esték is, mikor ember itthon alszik.

Időnként eszembe jut, hogy jó ideje elfogytak a vágyaim. Persze, jó lenne olyan világban élni, ahol az őszinteség és az egymásnak segíteni akarás legyőz minden akadályt, de tudomásul kell vennem, hogy ez nem az a világ, úgyhogy erre - ahogy öregszem - egyre kevésbé vágyom. Nem vágyom olyan dolgokra, amikhez sok pénz kell (na jó, a magánrendelőhöz azért kell indulótőke :-D), sokkal inkább olyanokra, amik meghitt pillanatok az életben, amiket le lehet fényképezni, és néhány év múlva elandalodni, hogy de jó is volt akkor (is).

Teljesen korszerűtlen vagyok, igaz?

Párbeszéd ma Dóra lányom és közöttem:

 - Anya, mit csinálnak ott azok a galambok?

 - Azok gerlék, kincsem.
 - És mit csinálnak?
 - A fiú gerle udvarol a lánynak.
 - Szeretik egymást?

- Igen, kicsim.
 - Barátok?
 - Igen.
 - És most mit csinálnak? Simogatják egymást? Anya, miért simogatják egymást? Barátok? És a barátok mindig simogatják egymást? És most mit csinálnak?...

A válasz helyett inkább elővettem a fényképezőgépet, és onnantól már - a háromévesek logikája szerint - természetesen az volt a téma, hogy fényképezzem le őt is, meg csináljak filmet róla és a tesójáról, ahogy táncolnak, szóval megmenekültem... Mára.

Amikor terhes lettem, tettem egy csomó, teljesen légből kapott, mindenféle előítéleten-félhallomáson alapuló ígéretet magamnak, hogy mit nem fogok tenni a gyerekemmel. Ezek között szerepelt a "nem fog tévét nézni", meg a "sosem fogom megütni", és hasonló, gyermektelen ésszel teljesen racionális, elfogadható dolgok, amik ellentettjét etikai magasságokból lehet elítélni. Persze, ezek nagy része egyáltalán nem állta meg a helyét később, "élesben". Mert igenis egy idő után én is bekapcsoltam neki a tévét, és bizony van, hogy a türelmetlenségem, saját idegességem a határait próbálgató gyereken csapódik le fenekes formájában. Ezekre nem vagyok büszke, aktívan önócsárló hangulataimban kifejezett szégyenfalat szoktam belőlük rakni. Egy dologból viszont nem és nem akarok engedni: nem akarok hazudni a gyerekemnek. Eddig még mindig sikerült a kérdéseire igaz válaszokat adnom, persze, egy miért-korszakban lévő gyereknél ez egyáltalán nem könnyű. Ráadásul az ember nem tett magának hasonló ígéretet, ami simán felveti annak problémáját, hogy mi legyen az ember által mondott, általam "időkímélő füllentésként" kategorizált dolgokkal? Mert hiszen a gyerek legközelebb megkérdezi tőlem is, és bizony szembesít vele, hogy "de apa azt mondta, hogy"... Ilyenkor mi a helyes álláspont? Azt mondani, hogy akkor bizonyára apád tudja jobban? Esetleg kiigazítani, ezzel aláásni az apai szóba vetett hitet? Vagy simán megkérni a gyereket, hogy ha apától már megkérdezted, akkor ne kérdezd meg tőlem is? Fejltett igazságérzetem azt sugallná, hogy el kell mondanom az igazat, összes többi (anya, feleség) szerepem pedig az ellenkezőjét ordítja.

Tanácstalan vagyok. Erősen... Valami ötlet esetleg?

A gyerekek előtti felnőtt életemben 45-48 kiló között mozgott a súlyom, több sosem, csak kevesebb voltam. Mindezt úgy, hogy általában csokit ettem csokival, néha csokis jégkrémmel, sütivel, szóval édességet minden mennyiségben, és igencsak mozgásszegény életmódot folytattam (buszra felszáll, leül, elalszik, buszról leszáll, átszáll, leül, elalszik, leszáll, dógozóba bemegy, leül, óránként-kétóránként egyszer két-három percre feláll, majd hazafelé ugyanez, hétvégén a fel-sem-kel az ágyból-egész-nap motívummal dúsítva). Meg sem fordult a fejemben, hogy valaha lehetek kövér, hiszen akármennyit ettem, nem híztam meg/el, sőt, általában az anorexia határán egyensúlyoztam. Épp ezért a kövér emberekről azt gondoltam, hogy falánkak, szeretethiányosak, és általában jól be is szóltam nekik ezért.

Aztán terhes lettem, és kilenc hónap alatt rögtön fel is szedtem harminc kilót. Szülés után 64 kilósan jöttem haza, nagyon utáltam magam, a hájért, kövérségért, meg főleg azért, mert az étvágyam nem csökkent, életemben először szerettem enni, és sokat is ettem. Ennek ellenére kínkeservesen lefogytam 59 kilóig, majd újra terhes lettem. Itt már vigyázni igyekeztem a súlyomra, így szülés után épp 59 kiló voltam, örültem is nagyon. Nem sokkal később viszont elkezdett fogyni a tejem, és a védőnő azt tanácsolta: kényeztessem magam, csináljak olyan dolgokat, amitől lelkileg jobban érzem magam. Hehe. Hát, elkezdtem csoki zabálni, amitől tényleg jobban éreztem magam, és a tejem is megszaporodott, viszont alig két hónap alatt sikerült 80 kg-ig elmenni. Háj, undor, újabb és újabb ruhák (szerencsére van lomis :-D), rettenet.

Elmúlt a szoptatás, gondoltam, most akkor én lefogyok. Mivel nem tudok hetente többször konditerembe járni, meg amúgy is olyan lusta vagyok, mint az agyag, a mozgásos majd-én-jól-leugrálom-magamról módszer szóba sem jöhetett. Maradt a sok-sok fogyókúrás tanácsból számomra egy használható: délután négy után már ne egyél semmit. És tényleg: elkezdtem nem vacsorázni, és hetek alatt leolvadt rólam egy csomó háj, 64 kg-ig meg sem álltam.

Két probléma volt ezzel: egyfelől iszonyúan gyötört a csokihiány, rettenetes elvonási tüneteim voltam. Ha volt itthon csak egy falatka csokoládé is, rávetettem magam. Nem vettünk csokit, ha kaptunk (ami viszont előfordul), akkor azonnal bezabáltam. A másik probléma, hogy 64 kg-nál megállt a folyamat, főként azért, mert onnantól ha sikerült is acélos elszántsággal megállnom, hogy ne vacsorázzak, akkor este tíz körül elkezdtem nassolni, mivel éhes voltam. Egy kis keksz, egy kis sonka, végső esetben a lányok félretett csokija (amihez igyekeztem nem hozzányúlni), valami mindig akadt. Így pont a lényeg sikkadt el, és igenis volt kalóriabevitel esténként, sőt, éjszakánként is. Fogyás megállt, súly stagnál.

Talán egy hónapja jött egy isteni szikra: egyik este kilenc után, mikor Dórit sikerült ágyba rakni, rettentően fáztam és boldogtalan is voltam, mert az ember megint házon kívül aludt. Csoki nem akadt itthon egy egész picike darab sem, hát gondoltam, csinálok magamnak egy forró csokit, a fene egye meg a fogyókúrát. Kiskanál igazi kakaót összekevertem két kanál cukorral, kicsi tejjel, majd hogy sűrűbb legyen, egy tojással, mindezt két deci forró tejben megfőztem kicsit, és kanalanként, ízlelgetve megeszegettem-iszogattam (na jó, volt rajta egy kevés tejszínhab is, de ez azóta már elmaradt). Isteni volt, ráadásul egészen éjjel kettőig, míg aludni nem tértem, nem is lettem éhes, tehát kimaradt a nassolás végre. A sikeren felbuzdulva elkezdtem nem vacsorázás mellett esténként ezt a kevercset fogyasztani, gondolván, hogy amennyire hízlal, annyival kevesebbet eszem éjszaka, tehát ártani biztos nem árt. Nos, tényleg nem, hét végén egy kilóval kevesebb voltam. És azóta is, tegnap már csak 59 kg-ot mutatott a mérleg. Ennek örömét csak az tudja átélni, aki belül valójában sovány, és közben rémülten látja a tükörben, a mérlegen, hogy valójában mennyire kövér is.

Szóval úgy érzem, feltaláltam - de csak saját magam számára, másnál nem garantálhatok eredményt, úgyhogy ideillik a felirat: otthon ne próbálják ki! - a forrócsoki diétát. Kifejezetten nem ugribugrizó, csokifüggő, lassan fogyni kívánó, falusi középkorúaknak :-).

Hozzátenném: néztem én a neten csokidiétákat, de mind arról szól, hogy egy-két napig szabad csak csokit enni, aztán hónapokig nem, és azt is fene egészséges étrend mellett, úgyhogy én inkább azokból nem kérek :-). A csoki csokival jó, esetleg egy kevés sütivel, netán kis kakaóval :-).

Nem tudom, ez a fajta "diéta" meddig lesz működőképes, de ha netán mégis sikerülne ezzel visszanyerni régi alakomat, és még ez a blog is élni fog, beszámolok róla :-).

Végezetül egy méltatlanul elfeledett kedvenc, akár fogyókúrás receptként is :-):

Ma kétszer is sikerült közvéleménynek lennem. Másokkal ellentétben én nem utálom, sőt! Kifejezetten kedvelem a választási időszakok azon részét, mikor napjában háromszor is felhív egy-egy közvélemény-kutató, hogy valamelyik párt megbízásából kíváncsi legyen az én véleményemre. Ennél is jobban szeretem az adott cégek által megbízott közvélemény-kutatókat, akik szorosan körülhatárolt, számomra általában teljesen érdektelen témákban kívánnak megkérdezgetni, esetleg olyan területen, amiről a leghalványabb sejtésem sincs. Ezek a kedvenceim :-).

Ma először az egyik energiaszolgáltató megbízásából volt szerencsém telefonon csevegni egy hölggyel, aki egyébként nagyon aranyos volt (sajnos, ez nem mindig jellemző). Lehetett érezni, hogy ő is elég nagy kreténségnek gondolja azon kérdéseket, amiket fel kell tennie, de hát ez a munkája, ezt kell tennie :-). Jól elvoltunk. Azt imádom az ilyen céges felmérésekben, hogy gyakorlatilag úgy van megszerkesztve a kérdőív, hogy a kívánt eredményt hozza, és csakis azt. Eleve vannak az első kérdések, ezek azok, amikkel elvileg csoportokra bontják a válaszoló populációt, gyakorlatilag azonban ezekkel szelektálnak, hogy mely csoportok legyenek a releváns, a megrendelővel vagy a közvéleménnyel közlendő adatszolgáltatók. Aztán jönnek a "beetető" kérdések, amik arra szolgálnak, hogy meghozzák a válaszolási hajlandóságot, olyan érzést ültessenek a paciba, hogy fontos, lényeges dolgokat kérdeznek tőle, amikben ő kompetens, és hozzáértésével értékes szempontokat tud felvetni. Majd kibújik a szög a zsákból, azaz következnek azok a kérdések, amiket a megrendelő kért, mégpedig olyan módon feltéve, amik alapvetően sugallják a megrendelő érdekeit és/vagy a kérdőív szerkesztőjének prekoncepcióját az adott tárgyban.

Hogy miért élvezem ezeket a mások számára idegesítő kérdezz-felelek-eket? Főként szakmai indokokból. Anno az egyetemen eléggé beleástam magamat más csoporttársaimhoz képest a statisztikai adatfeldolgozásba, kérdőívszerkesztésbe. Egy valóban jó, kutatási célú (tehát nem sok pénzért megrendelt közvélemény-kutatási!) kérdőív szerkesztésének elég sok kritériuma van, amit most talán nem részleteznék, mivel kilógna erősen innen. Arra próbálok kilyukadni, hogy egy-egy ilyen alkalommal, mikor közvélemény lehetek, élvezettel próbálom a nekem feltett kérdések mögött megtalálni az előzetes várakozásokat, a rejtett vagy nem is annyira rejtett szándékokat, és előre kitalálni az eredményt. A céges közvélemény-kutatásoknál nem szokott túl sok sikerélményem lenni, mert ezeket többnyire nem publikálják, házon belül használják fel ilyen-olyan stratégiák kialakításához, tehát nem tudom meg, hogy jól gondoltam-e vagy sem. De a politikai közvélemény-kutatás! Na, azt aztán imádom, szinte sajnálom, hogy csak négy évenként veszik a fáradságot, hogy megkérdezzenek. Annyira lehet tudni, hogy ki rendelte meg, kinek megy az eredmény, és mit akarnak vele elérni! Volt már olyan, hogy kettő kérdésből átláttam, hogy mi is a cél, és elkezdtem azzal ellentétesen válaszolni. Kb. öt kérdésig jutottunk el, majd a hölgy közölte, hogy köszöni szépen, ennyi lett volna. Még aznap, ugyanattól a cégtől egy másik hölgy is telefonált, neki "nem álltam ellen", és érdekes, volt vagy húsz kérdése :-). És persze, a kérdések egyike sem volt olyan, amit egy más pártpreferenciájú személy ne lett volna kompetens megválaszolni, csak hát sajnos, arra nem voltak kíváncsiak.

A másik véglet, amit ilyen témában művelek, internetes közvélemény-kutatás. Én magam jelentkeztem, még csak nem is a beígért mesés ajándékokért (a karmámban nincs benne, hogy bármit is nyerhetnék), hanem kíváncsiságból, hogy egy nagynevű multi mennyivel csinálja jobban. Tény, hogy ebben a formában nem annyira átláthatóak a kérdések, és az is tény, hogy ezek a fogyasztási szokásokkal kapcsolatosak, amire én nem vagyok jó alany. Az erre kiválasztott alanyok magas igényűek, márkás termékeket használnak, hiper-szuper-diszkont-marketek helyett nívós márkaboltokban vásárolnak (pl. kutyájukat nem az elérhető legolcsóbb tömegtakarmánnyal etetik, hanem a húszezer forintos tenyésztői eledellel), naponta többször kenekednek hipermárkás dolgokkal, és tíznél többször esznek étteremben egy hónapban. Szóval, ott eléggé kívül rekedek a kérdések fő áramán, de azért élvezem, hogy a kérdőív szerkesztője mennyire nincs tisztában azzal, hogy a fent részletezett típustól eltérő fajta ember is többféle lehet. Ezek főként abban tetten érhetők, hogy a feldolgozás könnyítése végett nem használnak "egyéb" címszót, hanem saját kútfőből próbálnak minden választási lehetőséget lefedni. Namost ez egy világvárosban/fővárosban élő, kifejezetten felső osztályba tartozó, magas jövedelmű személy esetében azt jelenti, hogy fogalma sincs róla, milyen az élet falun, kevés pénzből. Mivel ő követi a divatot, állandó pörgésben és az anyagi értékek imádatában él, el sem tudja képzelni, hogy van másfajta életszemlélet, ahol a divat nem számít, a nyugalom elsődleges, az anyagi dolgok pedig a szükséges rossz kategóriába tartoznak. Hiába, aki kérdőívet szerkeszt, majdnem olyan, mintha személyiségtesztet töltene ki önmagáról :-).

Egy, csak egy fájdalmam van a közvélemény-kutatókkal kapcsolatban: az esetek felében nem válaszolhatok. A falusi telefonszám ugyanis predesztinálja, hogy a mintából épp hiányzó, legfeljebb nyolc általánost végzett férfit keresnek rajtunk. Mert hát ez a jellemzőbb. Nőként, felsőfokú végzettséggel már nem is érdekli őket a véleményem :-(.

Most ide be akartam szúrni egy videót, de a nyelvezete annyira durva, trágár, hogy inkább nem teszem, de aki mégis vállalja a kockázatot, az alábbi linkre kattintva, saját felelősségre meghallgathatja:

www.youtube.com/watch

Visszavonhatatlanul itt a tavasz, még ha az időjárás ennek tökéletesen ellent is mond. Vasárnap kibújt az első krókuszunk a földből, sőt, tegnap, míg tíz percig sütött a nap, ki is nyitott, csak akkor épp nem tudtam kimenni lefotózni, mire meg kijutottam, már elment a nap, és összecsukódott. De attól még szép:

Ezen kívül persze már rég virágzik a mogyoró, de hát az mindig nagyon hamar elkezdi, és nem is túl fotogén, úgyhogy arról nincs fotó :-). Van viszont arról, hogy mekkora rügyeket fakasztott gyakorlatilag két nap alatt az orgona:

A virágok kivirulásával új probléma ütötte fel fejét kicsiny háztartásunkban. Illetve, a probléma régi, a megoldás volt új és innovatív. Emberrel mióta kutyánk van, folyton haragban vagyunk. Szerintem a kutya szériafelszerelése, hogy ásson, ha kedve van. Mert hogy természetes ösztöne szegénynek, legalább ennyit hagyjunk meg neki. Én sem vagyok boldog, ha folyton seperni kell utána, vagy félméteres gödröket egyengetni, de nem érzem világvégének, ha egy-egy virágot kiás, ráfekszik vagy ilyesmi. Működjék csak az evolúció, tanuljon az a virág túlélni :-). Jelzem, ennek igen szép példája egy korábbi posztban már látható volt lilaakác is. Azt még az előző lakóhelyünkön szereztük, ahol állandóan rágcsálta az akkori kiskutyánk. Aztán velünk költözött, itt előbb többször kiásta a nagykutya, majd a föld színéig lerágta egy akkor nálunk állomásozó kölyökkutya. Ezek után - mert akartam még egy esélyt adni neki - átültettem, és tessék csak megnézni, milyen gyönyörű. A gyökeréről új hajtást eresztett, és azóta is virágzik, tavaly éppen háromszor. Ember szerint viszont a kutya kutya kötelessége, hogy felismerje, hol áshat és hol nem, sőt, a legjobb, ha nem is ás egyáltalán. Ha pedig mégis áldozatul esik neki valami, az egyenlő a világvégével.

Szerencsére eme felfogását az évek során sikerült finomítani, és rájött, hogy ha az akarja, hogy valamit ne bántsanak a kuttyok, akkor azt el kell tőlük különíteni. Sokféle kerítés volt már nálunk, az egyszerű körbedrótozástól a hivatalos ágyásszegélyen keresztül a boltban vehető fél méter magas kiskerítésig, de természetesen a drágák évről-évre mindet összedíbolják, ráfekszenek, átmennek rajta, szétszedik stb. Ennek okán ember úgy döntött, idén aztán nem invesztál erre a célra többezer jó magyar forintokat, sőt, a lehető legolcsóbban oldja meg. Átment tehát a lomishoz, és összeszedett tőle kölcsönbe 20 db síbotot (ez esetben a kölcsön azt jelenti, hogy a lomis egyébként ezeket méhtelepre vinné, ezzel most vár kb. két hónapot, míg a hagymás növényeink elvirágoznak), leszúrta őket, és körbevette csirkehálóval. Se nem tartós, se nem szép, viszont olcsó :-).

Esztétikai érzékem ugyan veszettül tiltakozik ellene, morális érzékem viszont teljesen helyesel: embernek sem teljesen jó így, mert ezt a kutyák kb. egy hónap alatt szétszedik, azaz a liliomokat még nyugodtan kiáshatják viráguk teljében, nekem sem teljesen jó, mert előre rettegek, hogy egy esetleges háznéző mit fog vajon hozzá szólni, de legalább egészséges kompromisszum köttetett :-).

Vasárnap kultúrprogram volt nálunk :-). Elmentünk a csajokkal a fertődi Esterházy-kastélyba. Régóta tervezgettem, itt van nem messze, a nagyobbik amúgy is rajong a királylányos-hercegnős mesékért, és nem lehet elég korán kezdeni a művelődést, jobb, ha kicsiként hozzászoknak az ilyen elmenetelekhez, mint hogy kamaszként húzkodják a szájukat, hogy mi ez a hülyeség.

(Csak zárójelben egy kamaszkori visszaemlékezés: gimisek voltunk, a suli énekkarával valami fellépős túrára mentünk a Zemplénbe, ide-oda. Odafelé útba ejtettük Széphalmon a Kazinczy Mauzóleumot. Mikor kiszálltunk a buszból, az egyik kedves kórustagunk igen nagy hangon megszólalt, mikor egy másik kedves tag érdeklődött, hogy ugyanvajon minek is álltunk meg itt, miért nem megyünk már a szállásra tovább: valami múzeum van itt, vagy micsoda, de én már voltam ott, oszt nem jaú. Nos, ők ketten nem is tették meg azt a néhány lépésnyi sétát... A gyermekeim ide-oda cipelésével épp az ilyen és hasonló megnyilvánulásaikat szándékozom megelőzni.)

Szóval a fertődi kastély. Hat-hét éve voltunk ott utoljára az emberrel, és akkor nagy csalódás volt. Kicsiny gyermekkoromból valami csodakastélyként maradt meg az emlékezetemben, hogy milyen gyönyörű, nagy, szépen berendezett, igazi királylány-kastély. A kétezeregynéhányas látogatás elég szörnyűre sikerült: mivel csak vezetett túrákra lehet menni, az egyedüli barangolás nem megengedett, kénytelenek voltunk csoporttal menni. Ez túl nagy létszámúra sikeredett, egy-egy terembe be sem fértünk egyszerre. Egy roppant unott idegenvezetőnő kalauzolt minket, látszott rajta, alig várja, hogy véget érjen az egész. A sablonszöveget darálta halk, monoton hangon, nem igazán lehetett hallani semmit belőle, főleg nem egy teremmel arrébb, az ajtóban ácsorogva. A kastély kívülről lepusztult volt, hámlott a randa sárga festék, és belülről sem volt sokkal jobb állapotban. Mindenütt az enyészet és a pénztelenség sütött.

A tervezésnél csak remélni mertem, hogy azóta talán haladtak valamit a felújítással, de mindenképpen el akartam vinni a csajokat, hogy kimozduljunk itthonról kicsit. Természetesen, bár tudtam, hogy óránként indulnak a csoportok, sikerült egész óra öt perckor érkezni, így majd egy órát kellett várni a következő csoport indulására. Sebaj, sétálgattunk a kastély udvarán, cicát simogattunk, emlékérmét sajtoltunk ötforintosból, beültünk a kávézóba. Ez utóbbi kissé alulméretezett, még így, szezonon kívül is erősen kerülgetni kellett a vendégeket, valamint a sütemények voltak kissé régiek, de a felszolgáló nagyon kedves volt, a kávé pedig kifejezetten finom, és azon sem akadtak ki, hogy szívószálat kértünk a narancslébe a nagylánynak. Szóval összességében végül pozitív volt, beleszámolva, hogy szezonon kívül vagyunk.

És akkor a kastély belülről: egy fiatal idegenvezető urat sikerült kifognunk, aki valóban nagy fogás volt. Az egész viselkedéséből, a mondataiból sütött, hogy imádja ezt a kastélyt, rajong érte, és nagyon sokat tud róla, nem csak a szokásos sablondumát. Igyekezett mindenféle háttérinformációkkal szolgálni az akkori életstílusról, a családról, a termekről, mindenről. Élvezetes, hallható, hallgatható, tanulságos, időnként mulatságos előadásban volt részünk. Családosként hatalmas pozitívum, hogy amikor Orsolya elindította a száját, és nem volt hajlandó csöndben maradni, még ránk is mosolygott, amitől kevésbé éreztem magam zavarban. Szóval remek élmény volt, még a két lánynak is tetszett, majdnem végig bírták türelemmel is az egy órás látogatást. A kastély sokat újult, szépült, mióta nem láttam, újrafaragott szobrokkal és az elülső homlokzat teljes felújításával kívülről, belülről meg több tárggyal, mint volt, restaurált kápolnával, és jól látható tervekkel a későbbiekre. Az idegenvezető nem mulasztotta el felhívni a figyelmünket, hogy két-három év múlva lesz érdemes újra visszalátogatni, addigra elkészül a hátsó park is, és a belső térben is jó néhány nagy munka befejeződik. El is határoztuk, hogy három év múlva ismét felkeressük őket. Remélem, a fiatal idegenvezető még ott lesz :-).

 Érzékeltetésre itt egy videó, örök hálám a készítőjének, hogy megkímélt a saját gyártású képek belinkelésétől :-).

Volt az életemnek egy folyton emlegetett, amolyan "paradicsomi" időszaka, amikor emberrel nagyon boldogok voltunk. Aki most valami olyasmit képzel el, hogy bizonyára valami tengerparti kiküldetés, esetleg hosszú nászút, annak teljesen igaza van abban, hogy a normális ember mit tekint álominak, mindig visszasírtnak.

De hát - mint az eddig is kiderülhetett - én aztán tényleg nem vagyok normális. Ez a bizonyos időszak 1996. augusztusa és októbere között történt meg velünk. Én még egyetemre jártam, ember meg épp júniusban lett munkanélküli, egy talán három hónapos munkaviszony után. Nagyon kellett, hogy dolgozzon, én nem kerestem, valamiből célszerű lett volna megélni. Így jött az ötlet, valószínűleg a kétségbeesés szülhette, hogy egy olyan hirdetésre is telefonáljon, miszerint "tanyára keresek megbízható embert állatgondozásra". Nagyon keveset fizettek, de az is több, mint a semmi, ráadásul szép kis tanya volt, erdőben, fák között, hét tehénnel, öt bocival. Megbeszéltük, elvállalta.

Egy városi lánynak, mint én is, gyakorlatilag fogalma sincs róla, mivel jár az állattartás. Aranyos bocika, messziről szép, közelről, ha barátságos, meg lehet simogatni, kész. Na igen. Az állat minden nap korán kel, szombat-vasárnap is. Minden nap el kell takarítani alóla a trágyát, ünnepnap is. Minden nap fejni kell, ráadásul kétszer. Etetni kell, de legalábbis kihajtani a legelőre. Itatni kell, a vályúban magától nem terem víz. Mire egyik melót befejezed (dehogyis fejezed be, csak egy kicsit abbahagyod), kezdheted a másikat.

A tulaj ráadásul kitalálta, hogy ne a csarnokba adjuk már le a tejet, az olyan egyszerű lenne, kitenni a kannát a kocsinak, dehogy! Csináljunk belőle túrót, azt majd ő jól eladja, mennyire klassz lesz. Tényleg, napi 70-80 liter tejből túrót csinálni, teljesen házi körülmények között, valóban nagyszerű volt. Este, fejés után még álltunk neki a meglevő, kettő darab fazekamban (egyik három, a másik három és fél literes) túrót csinálni, pelenkába kötözni, akasztgatni. A már lecsöpögött túrót zacskókba csomagolni, lezárni. A lefejt tejet a kiürült, kimosott műanyagedényekbe töltögetni, hogy aludjon kicsit. A használt pelenkákat kimosni, a szárazakat vasalni. Ja, és még időnként az egyetemre is illett bemenni, mondjuk szeptember első két hetében, beiratkozás, tülekedés a szemináriumi helyekért, miegyéb :-). És persze, a vasútállomás három kilométerre volt tőlünk...

Mintha panaszkodnék, ugye? Pedig egészen 2005-ig soha nem voltam olyan boldog, mint akkor és ott. Ott voltunk egymásnak emberrel, ketten az egész világ ellen, soha annyira mély lelki-fizikai kapcsolatban, mint akkor. Volt rengeteg munka, ami megkímélt a luxusnyűglődésektől. Volt jó levegő, erdő, rengeteg gomba (én még annyi gombapörköltet életemben nem ettem, mint ott, és mennyivel finomabbakat, mint az addigi konzervest!), tej, túró, vaj, tejföl minden mennyiségben, és persze sok-sok állat. Eleinte - természetesen, hisz nem én lennék - rettenetesen féltem a tehenektől, de aztán egyenként megismertem őket, a jámbor természetüket, és nagyon megszerettem mindegyiket. Rigó csökönyös, engedetlen jószág volt, de ha egyszer sikerült vele megértetni, hogy mit is akarunk, imádni valóan tudott bújni, törleszkedni, mint egy kiskutya. Rózsi volt a nagyasszony közöttük, méltóságteljes, kimért, de az embert imádta, szinte dorombolt, ha ő beszélt hozzá. Kati volt a legöregebb, szegényke már a fél szemére vak is volt. Úgy ment be az istállóba (ahol minden tehénnek a maga helyére kell beállnia, hogy elférjenek a fejéshez), hogy lép-lép-koppan (a nem látó szeme miatt), és ha koppant a feje az oszlopon, tudta, hogy akkor kell balra fordulnia :-). Fánitól féltem a legtovább, de főként előítéletből: a szeme elé meredő, görbe szarvai voltak, amitől én gonosznak láttam. Persze, kiderült róla, hogy nagyon kedves tehénke, imádta, ha vakaróval kapargattam. Volt még két magyartarka (az előbbiek holstein frízek voltak), Piros és Tangó. Őket az első pillanattól kedveltem, Tangót különösen. A legelőn szerette elengedni magát (mármint addig rángatta a kötelet, amíg az engedett), és aztán táncolni kellett vele, hogy újra meg lehessen fogni.

Életemben nem voltam olyan fáradt, mint ott és akkor. De életemben nem nevettem annyit. Nem volt pénzünk, hullák voltunk állandóan, ezerféle túrós ételt főztem folyton, meg persze tojásost, mert tyúkokat is szereztünk. A szüleim arcát rossz volt látni, ahogy folyton aggódtak, meg igyekeztek legalább pénzzel, étellel tömni, hogy kicsit jobb legyen. De tényleg hihetetlenül jó volt. Nagyon sok éven keresztül emlegettük, hogy úgy kéne élni, ha ebből meg lehetne élni (nem lehet). Vagy hogy olyan melót kellene szerezni, amit otthonról el lehet végezni, és akkor vehetnénk egy tanyát, sajátot, egy-két állattal, kis földdel. Persze, a gyerekvállalás óta szóba sem került, sőt, maga a tanya sem, de ettől függetlenül számomra még mindig egyik legszebb korszaka az életünknek.

A barátunk, aki költöztetett minket a tanyára, odaérve ember kezébe nyomott egy kazettát, nesze, bameg, hallgassad akkor! felkiáltással. És - bár iszonyú távol áll tőlem a műfaj, az előadó, minden - mi hallgattuk is, folyton és újra meg újra. Sokszor az egyetemről hazaérve már jó messziről hallottam, hogy na, ember megint istállót ganéz, mert ezt a számot szinte csak ahhoz hallgatta, de akkor teljes hangerőn:

Ültünk az emberrel a minap a rattanfotelben, konkrétan mert arra vártunk, hogy a leányunk elintézze a nagydolgát (ami némi színházi-cirkuszi elemektől sem mentes előadás nálunk, egyre csak reméljük, hogy egy nap csak úgy, egyszerűen ráül a bilire és elintézi, de ez a nap még késik). Közben beszélgettünk. Arról, hogy már nyolc éve itt lakunk. Nosztalgiáztunk, egy csomó "emlékszel, amikor még.." kezdetű mondattal. Hogy milyen volt, mikor ideköltöztünk, mikor ezt megcsináltuk, azt megcsináltuk, egymás szájából kapkodtuk ki a szavakat, nevettünk.

Egyszer csak azon vettem észre magunkat, hogy ember épp azt tervezgeti, megcsinálja a tetőteret, csak egy kis padlószőnyeg, szigetelés, miegymás kell, és majdnem összeveszünk, hogy csigalépcső vagy két ponton tört lépcső vezessen fel. És hogy hol legyen a dolgozószoba, hol meg a gyerekek hálószobája. Eltelt majd tíz perc, mire észbe kaptunk. Mire rájöttünk, hogy nem lesz tetőtér, legalábbis nem mi csináljuk meg. Hogy nem kell dolgozószoba, vagy másik hálószoba, vagy külön étkező. Városi lakás kell, hogy legyen bölcsőde, óvoda, iskola, lehetőség...

Szörnyű volt, de tényleg. Néhány percig olyan izgalom vett erőt rajtunk, mint nagyon régen már. A szépítés, építés, átalakítás izgalma. Az az érzés, hogy újabb lépést teszünk a tökéletes otthon felé. És szörnyű volt ebből "felébredni". Nem tudom, mikorra sikerül végre eladnunk (szerdán is hozott valakit az ingatlanügynök, de azóta se kép, se hang, nyilván nem a mi házunk tetszett legjobban az osztrák úrnak), de azt biztosan tudom, hogy addig még lélekben meghalunk párszor. Számtalanszor próbálom érzelmileg eltávolítani magam a háztól, a helytől, és néha úgy érzem: sikerült. El akarok menni innen, mert el kell mennünk innen. És elsorolom a hátrányokat, hogy érezzem: tényleg muszáj. Azért írom ezt a blogot is, hogy el tudjak búcsúzni, el tudjak szakadni tőle. És gyakran tényleg azt hiszem, már nem fáj.

De amikor ilyenek történnek, hogy észre sem vesszük, és már megint berendezünk-átrendezünk-átépítünk-beépítünk gondolatban, mint tavalyig minden évben, akkor a fájdalom visszatér, ha lehet, még erősebben.

Ha kint vagyok az udvaron, és a két kis fát nézem, amit a férjem a lányok születésekor ültetett (Dóra hársfát, Orsi platánt kapott), az jut eszembe: arról álmodoztunk, hogy húsz év múlva, mikor a lányok már csak hazajárnak hozzánk, ott ülünk majd az akkor már szép nagy fák árnyékában, és ott kapunk szívszélhűdést, hogy milyen semmirekellő fickókat hoznak ezek a szép lányok haza :-).

Nézem, ahogy tavaszodik. Virágzik a mogyoró, bújik a nárcisz, a tulipán. Rügyeznek a gyümölcsfák. Ma a szellőztetéskor bepofátlankodott egy légy, mert télen levette az ember a szúnyoghálót, és még nem tette vissza. És nem az jut eszembe, aminek kellene, hogy de jó, szép kerttel, zölden könnyebb eladni, sok virággal másnak is jobban fog tetszeni, gyorsabban megveszik, dehogy. Az jut eszembe, hogy törni kéne a diót, mert mindjárt gyümölcsszezon, addig kell diósat sütni, amíg meg nem érik a meggy. Hogy kéne már a joghurtkészítő gép, mert maholnap lesz friss málna a folytontermő bokron, mennyire szeretnék a lányok a házi készítésű gyümölcsjoghurtot. Hogy lassan már visszajönnek a gólyák esténként kelepelni. Hogy milyen jó lesz Dórival virágot szedni, pláne, hogy már Orsi is fog tudni csatlakozni.

Nem tud valaki valami jó módszert? Nincs valami recept, hogy lehet egy ekkora szerelmet, mint ez a ház, elfelejteni?

Most épp természetgyógyászatot tanulok, ott olvastam ökoépítészet címszó alatt a következőket:

"(...)milyen szép lenne, ha a házépítés az élet kiteljesítésévé válhatna! Ahogy a gyermek játék közben önfeledten megvalósítja fantáziavilágát, úgy minden fiatalember legalább egyszer életében megtapasztalhatná a kétkezi teremtés örömét.

A föld, a nád, a fa és a kő alázatosan engedelmeskedik a formáló akaratnak. Ezek az anyagot megengedik, sőt megkövetelik, hogy az épület fizikai megalkotása közben, a formálás lendületében született új ötleteket és tapasztalatokat beépítsük az elképzelés egészébe. Módosíthatók a már elkészült részek, visszabonthatók nagyobb károk nélkül. Acélból, betonból, műanyagból épülő házat minden részletében a rajzasztal mellett kell kitalálni.(...)

(...) A bank és adórendszer játékszabályai közepette a vállalkozó igyekszik az idő- és élőmunka-igényes technológiákat vegyi anyaggal és gépi berendezéssel kiszorítani. Az építmény használóinak testi egészsége és jó közérzete az építtető értékrendjében a legutolsó szempont. Nem csoda, hogy az építőipar a súlyosan egészségkárosító vegyi anyagok és műszaki eljárások hatalmas arzenálját veti be a vállalkozás piaci fennmaradása érdekében.(...)

A helyi természetes építőanyagok minden tekintetben jobbak az építőipar által előállított, világgazdasági folyamatok eredményeként létrejött termékeknél (kuwaiti energia, osztrák munkás, német kereskedő, magyar vásárló). Csakhogy nem biztos, hogy olcsóbbak. A bioépítészet egyik legjellegzetesebb építőanyaga a fa. Ha egészséges társadalomban élnénk, csak olyan fát használhatnék, amit a dédapám ültette erdőből még az apám vágott ki, ezért elég száraz, így beépíthető. Csak akkor lenne jogom felhasználni, ha a dédunokám részére kitermelném az épület- és bútorfát."

Nagy Gábor: Bio/ökoépítészet In: Természetgyógyászati alapismeretek (szerk: Dr. Tamasi József), Magyar Természetgyógyászok Uniója, Budapest, 2000.

Ültünk a fotelban az emberrel, és nézegettük a mennyezetet, a gerendákat, deszkákat, és a házzal egyidős mestergerendát. 130 éves, mégsincs rajta egyetlen repedés, hasadás, semmi. Tölgyfa, ősöreg. Mindent kibírt már.

A házunk nagyrészt tégla, kisebbrészt vályog. Lélegzik. Él. Erős szélben sóhajt, mint  nehéz nap után székre ülő öregember. Hosszú tél után a viruló tavaszi napsugárban tudatküszöb-közeli dorombolást hallatva örvendezik az újjászületésnek. Nyáron hűvös, árnyas, enyhet adó. Az őszi esők alatt ezernyi vízcsepp-hanggal készülődik alváshoz. Télen szunnyadó, meleg takaró.

Elnézegetem, mekkora divat a '60-as évek végén épült téglaházak hungarocell-lel való beborítása, aztán rikító színre vakolása. Adva van egy vékony falú, rosszul szigetelő ház, öregecske, annak idején rohamtempóban húzták fel. Most, engedve a kor szavának, műanyagba csomagolják, ami onnantól nem engedi lélegezni a falakat, az épület szellőzését, párakeringését alapjaiban megváltoztatja. Tény, hogy a cúg nem fog többet átmenni rajta, mint korábban, de vajon a pára, a nedvesség hogyan távozik a falakból? Márpedig aki főz, mos, ruhát tereget, fürdik, mosogat, egyáltalán: lélegzik, az termel párát, nem is keveset.

Elnézegetem az új lakásokban-házakban lévő szobákat. Többségük mindenféle adalékanyaggal készült, amitől gyorsabban köt a beton, vagy télen, fagyban is köt, hamarabb szárad a vakolat (vagy száraznak látszik), a festék a falon, a csemperagasztó jobban köt, stb. Amitől rövidebb idő alatt kész a ház, mert akkor kevesebb ideig áll benne a pénz. És persze gombásodik a rengeteg víztől, ami a falakban maradt, de a kivitelező ráfogja a lakóra, hogy a büdös állatja nem szellőztet eleget, nem szégyell mosni és teregetni, netán főz a konyhában, vízzel!. És persze reped a gyorsított kiviteltől, de egy kis habarcs csodákat művel, végső esetben üvegszál és két réteg festék mindent eltüntet. Méregdrága pénzért sokszor csalódás, futkosás, idegeskedés, nyűg, gond az egész.

És itt ez az öreg ház. Nem azt akarom mondani, ezzel is van néhány gond. Nincs például (vagy legalábbis nekem még nem tűnt fel :-D) benne derékszög, azt valahogy kihagyták belőle. Szegény asztalos vért izzadt, mire az L alakú konyhabútort berakta a helyére, az enyhén tompa szögű sarokba. A kőműves is imádta lerakni a járólapot úgy, hogy a falak egymással nem párhuzamosak. Súlyosabb tárgy (pl. az ingaóra) helyét alaposan meg kell tervezni, mert a vályogfalon csak speciális tiplivel marad fenn (ezért most téglafalra van rakva). Legalább kétévente ki kell meszelni. A faablakokra oda kell figyelni, néhány évente fakonzerválóval kezelni.

Nade! Itt áll 130 éve. Egyben, egészben. Nem dől, nem inog, nem reped, nem hasad, nem vizesedik, nem rohad, nem szuvasodik. Szilárd, megbízható. Az építési hibáit, ha voltak, rég kijavították. Természetes anyagokból készült, egészséges lakhely. Csak egy példa: az ember és én is elkaptuk az influenzát a városi szervezetünkkel. A két lányunk - holott napi 24 órában velünk vannak - egészséges, Dóri egy egész kicsit köhögött, Orsi azt sem. Láz, fájdalom, levertség sehol.

Ha az egészségünkre, lelkünk harmóniájára gondolok, nem akarok innen elköltözni. Ha az infrastruktúrára, oktatásra, munkahelyre, megélhetésre, akkor tudom, hogy muszáj.

Miért kell, hogy ez így legyen, ma, Magyarországon?