Mai mese a falusi életről

Ültünk az emberrel a minap a rattanfotelben, konkrétan mert arra vártunk, hogy a leányunk elintézze a nagydolgát (ami némi színházi-cirkuszi elemektől sem mentes előadás nálunk, egyre csak reméljük, hogy egy nap csak úgy, egyszerűen ráül a bilire és elintézi, de ez a nap még késik). Közben beszélgettünk. Arról, hogy már nyolc éve itt lakunk. Nosztalgiáztunk, egy csomó "emlékszel, amikor még.." kezdetű mondattal. Hogy milyen volt, mikor ideköltöztünk, mikor ezt megcsináltuk, azt megcsináltuk, egymás szájából kapkodtuk ki a szavakat, nevettünk.

Egyszer csak azon vettem észre magunkat, hogy ember épp azt tervezgeti, megcsinálja a tetőteret, csak egy kis padlószőnyeg, szigetelés, miegymás kell, és majdnem összeveszünk, hogy csigalépcső vagy két ponton tört lépcső vezessen fel. És hogy hol legyen a dolgozószoba, hol meg a gyerekek hálószobája. Eltelt majd tíz perc, mire észbe kaptunk. Mire rájöttünk, hogy nem lesz tetőtér, legalábbis nem mi csináljuk meg. Hogy nem kell dolgozószoba, vagy másik hálószoba, vagy külön étkező. Városi lakás kell, hogy legyen bölcsőde, óvoda, iskola, lehetőség...

Szörnyű volt, de tényleg. Néhány percig olyan izgalom vett erőt rajtunk, mint nagyon régen már. A szépítés, építés, átalakítás izgalma. Az az érzés, hogy újabb lépést teszünk a tökéletes otthon felé. És szörnyű volt ebből "felébredni". Nem tudom, mikorra sikerül végre eladnunk (szerdán is hozott valakit az ingatlanügynök, de azóta se kép, se hang, nyilván nem a mi házunk tetszett legjobban az osztrák úrnak), de azt biztosan tudom, hogy addig még lélekben meghalunk párszor. Számtalanszor próbálom érzelmileg eltávolítani magam a háztól, a helytől, és néha úgy érzem: sikerült. El akarok menni innen, mert el kell mennünk innen. És elsorolom a hátrányokat, hogy érezzem: tényleg muszáj. Azért írom ezt a blogot is, hogy el tudjak búcsúzni, el tudjak szakadni tőle. És gyakran tényleg azt hiszem, már nem fáj.

De amikor ilyenek történnek, hogy észre sem vesszük, és már megint berendezünk-átrendezünk-átépítünk-beépítünk gondolatban, mint tavalyig minden évben, akkor a fájdalom visszatér, ha lehet, még erősebben.

Ha kint vagyok az udvaron, és a két kis fát nézem, amit a férjem a lányok születésekor ültetett (Dóra hársfát, Orsi platánt kapott), az jut eszembe: arról álmodoztunk, hogy húsz év múlva, mikor a lányok már csak hazajárnak hozzánk, ott ülünk majd az akkor már szép nagy fák árnyékában, és ott kapunk szívszélhűdést, hogy milyen semmirekellő fickókat hoznak ezek a szép lányok haza :-).

Nézem, ahogy tavaszodik. Virágzik a mogyoró, bújik a nárcisz, a tulipán. Rügyeznek a gyümölcsfák. Ma a szellőztetéskor bepofátlankodott egy légy, mert télen levette az ember a szúnyoghálót, és még nem tette vissza. És nem az jut eszembe, aminek kellene, hogy de jó, szép kerttel, zölden könnyebb eladni, sok virággal másnak is jobban fog tetszeni, gyorsabban megveszik, dehogy. Az jut eszembe, hogy törni kéne a diót, mert mindjárt gyümölcsszezon, addig kell diósat sütni, amíg meg nem érik a meggy. Hogy kéne már a joghurtkészítő gép, mert maholnap lesz friss málna a folytontermő bokron, mennyire szeretnék a lányok a házi készítésű gyümölcsjoghurtot. Hogy lassan már visszajönnek a gólyák esténként kelepelni. Hogy milyen jó lesz Dórival virágot szedni, pláne, hogy már Orsi is fog tudni csatlakozni.

Nem tud valaki valami jó módszert? Nincs valami recept, hogy lehet egy ekkora szerelmet, mint ez a ház, elfelejteni?