Mai mese a falusi életről

Nos, ennyi kedvesség és pozitív megerősítés után hol vagyok én attól, hogy ne folytassam, uram bocsá töröljek? :-)

Köszönöm szépen mindenkinek, aki írt, telefonált, skype-on keresett, nagyon jól esett. Bevallom őszintén, én tényleg azt gondoltam, hogy ha eladjuk a házat, akkor a blog is véget kell érjen. Hiszen miért lenne érdekes egy városi életmód, egy két gyerekes anya, ha ugyanúgy él, dolgozik, gyereket nevel, mint bárki más. Meg voltam róla győződve, hogy ennek a blognak a létjogosultságát a parasztházas körítés adja, épp ezért még csak meg sem fordult a fejemben, hogy bárkit érdekelhet a folytatás. Úgy tűnik, tévedtem :-). És köszönöm.

Lesz folytatás, majd talán blogátnevezés is, ez egyelőre időhiány miatt csak egy kis átöltöztetésben nyilvánul meg, többre most nincs időm.

Amit viszont nagyon szeretnék leírni, és segítséget kérni, meg mindenféle webkettős dolgot bevetni ennek érdekében, az a kutyák problémája (mint azt theodore is kérdezte). Van nekünk két gyönyörű, nagyon szelíd, nagyon aranyos, kedves, család- és gyerekszerető német-juhász kutyánk. Nyolc évesek lehetnek kb., és hét éve együtt élnek, egymással, imádják egymást. Szeretnék nekik gazdát találni, olyat, aki szabadon, nem megkötve, nem kennelben tudná tartani őket, mind a kettőt egyszerre, ráadásul. Tudom, a lehetetlennel határos ilyen embert találni, de van szűk három hónapunk. És persze, sok-sok "barátunk", aki segíthet. Ugye? :-)

Ők azok itt:

Kutyaházat, etetőtálat, fésűt, bárakármit adunk velük, leszállítjuk a kellő helyre, szóval igyekszünk rendes örökbeadók lenni, már ha lesz kinek.

Lesz kinek?

Kedves Mindenki, akik eddig türelemmel kivárták, hogy írjak végre!

Kicsit sűrű volt az elmúlt két hét, de - remélem! - vége jó, minden jó. Eladtuk a házat, így a falusi mese itt és most véget ér.

A történet eléggé jó példázza, hogy a világon minden mindennel összefügg, hogy nincsenek véletlenek, és a többi ilyesmi.

Előre bocsátom: jó alaposan újra kellett mángorolni ahhoz az univerzum szövedékét, hogy vevőre találjon a házunk.

Ezelőtt két héttel csütörtökön csendeskén vacsorához láttunk a családdal, lehetett olyan este hét óra körül. Ember egyszercsak felugrott, hogy jött hozzánk valaki. Ránéztem: ugyan, ki jönne ilyenkor, biztos csak valami kutyát sétáltatnak, azt ugatják a kutyák. Ő azért kiment, és pár pillanat múlva be is szaladt: gyere, szívem, angolul kell beszélni.

Nos, utoljára egyetemi éveim alatt próbálkoztam bármi ilyesmivel, de gondoltam, a látvány magáért beszél, meg amúgy is, öt-tíz mondatot el tudok mondani a házról, aztán úgyis elmennek, nem gond. Egy fiatal, nagyjából velem egyidős házaspár jött két kislánnyal, hogy látták kint a FOR SALE feliratot, megnéznék a házat. (A történethez hozzá tartozik, hogy ez a felirat csak néhány hete került ki a házra. Korábban csak magyarul volt kiírva, hogy eladó, meg a telefonszámaink, de aztán gondoltuk, kiírjuk németül is, sokan járnak erre, hátha valakinek megtetszik. Aztán jött valami sugallatom, kértem embert, hogy csináltasson angol feliratot is, hátha hollandok vagy egyéb náció jön, akik németül nem biztos, hogy tudnak, legyen kint angolul is, az elég nemzetközi nyelv.) Mikor bementünk a házba, csak úgy rutinból megkérdeztem, honnan érkeztek, feltételeztem, hogy németek, osztrákok vagy ilyesmi, csak épp beszélnek angolul. Aztán dobtam egy hátast: a kedves házaspár a két gyerekkel ausztrál. Igen, a Föld másik feléről. Pontosabban, a hölgy és a két gyerek ausztrál-osztrák kettős állampolgár, a hölgy édesapja Bécsben él, de ők bizony a nagy ausztrál földrészen laknak, és itt csak a szüneteket szokták tölteni. Oké, gondoltam, ti se jöttök vissza, de azért igyekeztem mindent szépen, érthetően, meg persze, szegényes nyelvtudásomtól telhetően bemutatni. Mikor mentek el, a hölgy megjegyezte: igazából kint voltak a tónál, aztán jöttek vissza Himodra (az apukájának is van itt háza, bár mi még sosem találkoztunk vele), és meglátták a táblát, hogy angolul van, és gondolták, megnézik, elvégre itt értik őket. Szóval a táblán múlt, hogy bejöttek hozzánk.

Másnap erősen esett a eső, délutánra is beszorultunk a lányokkal a szobába, épp hintáztunk a nappaliban, mikor megláttam a férfi fejét a kapuban. Beinvitáltam, és közölte, hogy meg tudják-e venni a mellettünk lévő üres telket. Némi telefonos segítség és miegyéb után sikerült elmagyarázni neki, hogy elég furcsa tulajdonviszonyai vannak annak a kis földdarabnak, de fel tudjuk kutatni a tulajdonosokat, ha akarják. Akarták, azt mondta, majd küldenek sms-t, hogy a következő héten mikor jönnek újra Magyarországra. Oké.

Sms természetesen nem jött, szerdára én már le is tettem magamban arról, hogy valaha újra látjuk őket (persze, még hétfőn kikértük a szomszéd telek tulajdoni lapját, felhívtam az öt tulajdonosból kettőt, hogy ez van, ha netán jönnének az ausztrálok, majd telefonálok, döntsék el, hogy mennyiért akarják eladni, elvégre mind az öten testvérei/unokatestvérei egymásnak). Nos, csütörtökön délután ismét beállítottak az ausztrálok, kérdezték, hogy mi van a szomszéd telekkel, mondtam, hogy mit intéztem. Aztán - rettentően félve - megkérdeztem, hogy akkor ők most meg akarják venni a házunkat? Mondták, hogy igen, és a szomszéd telket is. Na, itt kezdtem kicsit örülni. Kiderült, hogy a hölgy - ugyanúgy, ahogy annakidején én - első látásra beleszeretett a házunkba, de annyira, hogy mindenképpen meg akarják venni. Sőt, javasolta a férjének - aki persze emiatt teljesen őrültnek nevezte -, hogy költözzenek véglegesen ide, mert ez annyira szép és hangulatos. Az is kiderült, hogy nagyon sok mindenben hasonlít a két család egymásra: nemcsak a lányaink egykorúak, de ember előző házasságából származó két fia majdnem pontosan annyi idős, mint a hölgy előző házasságából származó két fia. A születésnapunk is majdnem egyszerre van (csak nem egy évben persze). Rácsodálkoztam, hogy a mi álomházunk új tulajdonosa egy olyan emberpár, akik nagyon-nagyon sok dologban nagyon hasonlítanak hozzánk. Csak épp a világ másik felén élnek, és ahhoz, hogy idáig eljussanak, elég sok időnek kellett eltelni onnantól, hogy a gondolati hullám, miszerint eladó az álomház, elindult végtelen útjára a föld körül.

Nem részletezem, az ügyletben volt sok félreértés (mármint nem azért, mert nem értettük egymást, hanem azért, mert náluk valahogy teljesen másként megy az adás-vétel, egészen más világban élnek, mint mi. Például ők azt gondolták, hogy mindent, de mindent le lehet játszani interneten keresztül, szóval ők most nyugodtan hazamennek, mi készíttessük el a szerződést, küldjük ki, aztán ők átutalják a pénzt, és kész. De aztán sikerült velük megértetni, hogy Magyarországon ez nem így megy), de aztán mára csak eljutottunk a célig: ügyvéd előtt szerződést írtunk alá, melyben vállalták, hogy december 30-ig kifizetik a ház teljes vételárát.

Úgyhogy most örülünk. Nagyon. Szeptember végén megyünk a célvárosba, és keresünk egy lakást, amit meg tudunk venni.

A történet - remélem! - véget ért. És a blog is. Néhány hét múlva törlöm.

Köszönöm mindenkinek, hogy megtisztelt eddigi figyelmével.

Annak "örömére", hogy a kettőből mindkét házaspár másik házat vett végül meg, nem a miénket, újra lefényképeztem a házat, mert van néhány újítás-felújítás, ami azóta történt, hogy a legutóbbi képek kikerültek. Így az oldalsó linkeken már az új képek tekinthetők meg, de azért ide is ide teszem őket :-).

Belső képek:

indafoto.hu/meow/haz_belul

Ezek közül a legnagyobb újdonság, hogy Orsi már nem rácsos ágyban alszik:

Külső képek:

indafoto.hu/meow/haz_korul

Itt felhívnám a figyelmet a frissen lomizott lengőtekére, ennek az a története, hogy a nyaralás alatt az egyik  játszótéren a csajok nagyon jót játszottak vele, így amikor megláttuk a lomisnál, muszáj volt megvenni. Hosszas internetes tanulmányok után állapítottuk meg az alap pontos méretét, a golyó helyét, szóval van benne munka rendesen :-). És ami a legjobb benne: akár esőben is játszható, mivel a tornácon van.

A rövid, gyakorilatilag négy napos nyaralás alatt öt különféle vendéglátóipari egységben fogyasztottunk ezt vagy azt. Az élmények igen sokfélék, épp ezért kerekítek is belőle némi leírást, egy részét elrettentésnek, hogy oda senki se tegye be a lábát, más részét kedvcsinálónak, az arrajáróknak, mert visszatérésre érdemesnek ítéltem meg az intézményt. Nem időrendi, hanem minőségi sorrendben haladok, a legrosszabbtól a legjobb felé.

Szerdán a keszthelyi kastélyozós-babamúzeumozós délelőtt után - mivel nem akartunk Keszthely belvárosában enni - útban a szállás felé, Alsópáhokon álltunk meg a Becsali csárdánál (lehet, hogy nagyon kocka vagyok, de nekem valahol az is jelzi egy hely igényességét, hogy van-e saját honlapja. Nos, ennek, meg a következőnek nincs, a link az iranymagyarorszag.hu-ra mutat, csak a tájékozódás kedvéért). Mivel akkor már hétfőn és kedden is húsételeket ettünk, az étlap tanulmányozása után (értsd: nem volt rajta semmilyen főzelék, és a vegetáriánus ételek kimerültek a rántott sajt, rántott gomba, görögsaláta hármasnál) úgy döntöttünk, hogy levest és desszertet fogunk kérni. A pincér egyébként udvarias volt, sőt, az italrendelésnél olyan figyelmes volt, hogy mikor szívószállal kértem a lányok narancslevét, akkor nem a mások számára egyértelmű megoldás (azaz, hogy poharat nem, csak az üveget hozza szívószállal) mellett döntött, hanem a poharak méretéhez igazodóan levágott a szívószálakból, és így töltötte ki a lányoknak a löttyöt, tehát az első benyomás még kellemetes volt. Az étel megrendelésénél elmondtam, hogy a lányokkal húslevest kérünk, ember meg vadragulevest enne. Itt beszúrt egy számomra értelmezhetetlen kérdést: ez előétel lesz? Néztem rá nagy bociszemekkel, hogy nem, ez leves lesz, nem előétel. Tényleg nem értettem, mit akar ezzel, az én szótáramban az előételt a leves előtt eszik, mert a leves az leves, vagy első fogás, de semmiképpen sem előétel. Talán itt kellett volna kicsit jobban elmélyednem eme szemantikai problémában, de tényleg fogalmam sem volt, mit akart ezzel kérdezni. Így nagy lendülettel rákanyarodtam, hogy utána kérünk gundel palacsintát és somlói galuskát. Bólogatott, majd távozott. Nem sokat, kb. 15 percet kellett várnunk, mire ismét megjelent az asztalunknál, kezében a két levessel és a két desszerttel, egyszerre. És közölte, hogy ő kérdezte, hogy előétel lesz-e a leves, mert szerinte(!) ezt nem egyszerre kellene kihozni, hanem egymás után. Nos, itt már erősen gondokodóba estem, hogy talán mégis hallgatnom kellett volna a megérzésemre, miszerint amit becsalinak neveznek el, az csak azért lehet, mert valami nincs rendben az üzletmenetben. Sebaj, neki akartunk látni az evésnek, gondolván, hogy gyorsan belapátoljuk a levest, és addig talán nem hűl teljesen ehetetlenre a szerintem csak melegen jó palacsinta. De a leves olyan, de olyan forró volt, hogy annak ellenére, hogy percekig fújogattam egyetlen kiskanálra valót belőle, Orsolya simán visszaköpte, mondván, hogy meleg, és én sem tudtam két kanálnál többet enni belőle. Tényleg annyira forró volt, hogy hiába volt minden fújás-várás, a benne lévő tartalom nem és nem akart meghűlni, égetett, mint a tűz. A negyedik kanálnál feladtam, mert akkor már kb. tíz perce csak fújogattam. Gondoltam, sebaj, majd a palacsinta feledteti e fiaskót, de nem. Szerintem - tessenek kijavítani, nem vagyok szakértő - a gundel palacsinta alapvetően egy diós töltelék, leöntve csokiöntettel, legalábbis leggyakrabban ez szokott lenni, sőt, néhány helyen még akár flambírozzák is. Nos, a négyrét hajtott palacsintában kizárólag a legbelső csücsökben sikerült némi tölteléket felfedezni, és az is dejó és porcukor egy a kettőhöz arányú keverékének tűnt izlelés alapján, (vagyis pocsékul édes volt, más íz nem volt felfedezhető) semmiképpen sem tejszínnel (de legalább tejjel), ezzel-azzal készült diótölteléknek, a csokiöntet meg egyszerűen semmilyen sem volt, még csak édes sem nagyon. A két palacsintából nagy nehezen egyet megettünk a lányokkal, de azt is inkább csak azért, mert éhesek voltunk, ha előtte tudunk enni a húslevesből, szerintem egy az egyben otthagyjuk. Ember sem volt elragadtatva, bár neki legalább a levese ehető hőmérsékletű volt, viszont a somlóinak nevezett valami (fagylaltoskehelyben hozták ki!) mindenre emlékeztette, csak édességre nem. Fizettünk, távozni készültünk, mikor a pincér megkérdezte, hogy nem ízlett a leves? Mosolyogva mondtam, hogy ízlett volna, csak ehetetlenül forró volt. Erre - kissé felháborodva - közölte: talán várni kellett volna vele még egy kicsit. Itt azért magamban gondoltam egy hosszút, de inkább gyorsan leléptem a szituációból. Lehet, hogy rosszul gondolom, de egy vendéglő (ráadásul második kategóriás, ezt az étlapra, de még a falakra több helyen is kiírták) nem igazán engedheti meg magának, hogy így reagálja le, ha egy vendég valamivel elégedetlen. Na mindegy.

Szerda este - mivel az ebéd igen gyalázatosra sikeredett - ismét étterembe mentünk, ezúttal a balatonszentgyörgyi Gulya Csárdába (nem, ennek sincs saját honlapja). Egyébként az összes többi vacsorát a szálláson, saját két kezecskémmel oldottam meg, de aznap tényleg annyira éhesek maradtunk ebédkor, és amúgy is csavarogtunk a Csillagvárhoz, hogy muszáj volt valami komolyabbat magunkhoz venni. Itt alapvetően roppant kedvesek voltak, szolgálatkész, gyors pincérek, megfelelő kiszolgálás, gyerekszék (ez egyébként minden felkeresett étteremben volt), szívószál, nem hűtött ital, és maga az épület is, a maga furcsa formájával, nem volt rossz. Itt az ütött szíven, hogy mennyire nem fordítanak gondot az állagmegóvásra: ezelőtt pár évvel csináltak egy fajátszóteret az étterem mellé. (Ez egyébként roppant jó húzás, magunkból kiindulva, mivel ahol van ilyen, ott az ételre várakozást nem végeérhetetlen kínszenvedésként éljük meg, ne piszkáld-nerohangálj-hagyd békén a nénit-ülj már meg egy kicsit-bocsánat, véletlenül összetört-kiborult, stb., hanem a játékkal gyorsan, kellemesen telik el az idő, nekünk is úgy tűnik, hogy gyorsan dolgoznak, még ha igazából pont annyi idő telt is el, mint a játszótér nélküli étteremben.) Volt egy mászókás csúszda, egy érdekes, láncra függesztett hinta, de az ülőkéje inkább hintalovat formázott, meg egy libikóka. A csúszdán közvetlenül a lecsúszós rész előtt hiányzott három vagy négy deszka, és ott bizony már másfél méter magasról esik le a gyerek, amelyik nem tudja átlépni ezt a hézaghiányt. A hintán épp az a fogódzkodó nem volt rendesen rögzítve, amibe a ráülő gyerek kapaszkodni tud (mert egyébként semmilyen más biztonsági eszköz nem volt rajta, ami fenntartsa). A libikókának letört a fogódzkodója, és a középső rögzítés sem tűnt igazán százasnak, szóval a háromból három játék nem ment át a saját "elég biztonságos, hogy ráengedjem a gyerekemet" tesztemen. Emiatt inkább csak nagy rohangászás lett a kerthelyiségben, meg ember felmászott Orsival az étterem kilátó-tornyába. Dórát viszont teljesen frusztrálta, hogy két másik család - sokkal nagyobb gyerekekkel, tehát olyan nyolc-kilenc évesek, akik azért jobban tudnak vigyázni magukra - vígan játszott, ő meg nem mehetett. Az étel finom volt, ehető hőmérsékletű :-), jóllaktunk, bőségesen. A desszertet utólag kértük, de azt is elég gyorsan kihozták. Összességében magára az étteremre itt nem lehet panaszunk, de nem látogatnék el még egyszer oda, pont a nem kellően karbantartott játszótér miatt. Ha nincs pénzük-igényük-lehetőségük megjavítani, biztonságosabb lenne inkább lebontani, mert így stresszforrás a szülőknek, veszélyforrás a gyerekeknek. Szerintem.

Csütörtökön nemes egyszerűséggel a keszthelyi kikötő bazársorának egyik pecsenyesütőjében ebédeltünk. Bevallom, míg ott ültünk, próbáltam memorizálni a nevét, hogy majd jól megírom, de nem sikerült, annyira tucatnév volt. Emberrel sült kolbászt kértünk kenyérrel és uborkával, meg kértünk külön egy adag sültkrumplit. Villámgyorsan megkaptuk (egyedül a krumplira kellett kicsit várni, de tényleg nem sokat), finom volt, sok volt, jó volt. A teljes nyaralás alatt itt ettek a legtöbbet a csajok, Dóra bevágta az egész adag krumplit, Orsolya meg kenyeret és uborkát evett, de rengeteget, alig győztem vagdalni neki. Nem mondom, hogy a gasztronómia csúcsa, de egyrészt simán elandalodtam gyerekkori emlékeimen (anyukám szombatonként mindig elment a piacra, és gyakran hozott onnan hurka-kolbászt reggelire, imádtam nagyon), másrészt a célt, miszerint jóllakjunk, teljesen sikerült elérnünk. A dolog mókás része, hogy míg más éttermekben mi adtunk borravalót, itt mi "kaptunk": a végösszeg 3010 Ft-ra sikeredett, és mikor ember átadván a három darab ezrest, elkezdett a pénztárcájában kutakodni párszáz forintnyi apróért, a hölgy nagylelkűen intett: hagyja csak, ennyi is elég. Én nem is fogadta el utána a fellelt aprót :-).

Kedden a bivalyrezervátumban láttunk egy kiírást, hogy bivalyból készült ételeket szolgálnak fel a közeli Balatonmagyaródon, a Seehof Maximilián Étteremben. Ember fantáziáját rögtön megindította, mert olyant még sosem evett, úgyhogy oda vettük az irányt. Itt is - mint mindenhol máshol - a kerthelyiségben ültünk le, gyönyörű, fából faragott etetőszéket kaptunk, és a felszolgáló hölgy hihetetlenül kedves és figyelmes volt, nemcsak szólt arról, hogy mellettük lehet kecskéket simogatni (egyébként tényleg, és édesek is voltak), hanem mikor ember evés közben leejtette a földre a villáját (istenem, hát lyukas a keze szegénynek :-D), mire lehajolt érte, és felvette, a hölgy már ott termett egy új villával, ízlésesen szalvétába csomagolva. Mint a villám, de tényleg. Itt csak egy csúszda volt, az is vizes, úgyhogy nem játszottunk, de a hely annyira jó volt, hogy ez nem is számított. Simán kaptunk plusz kistányért, kiskanalat, szívószálat, mindent, ami a csajoknak kell. Az étel fenséges volt, finom és bőséges is, ember pedig - aki tényleg képes volt megkóstolni szegény bivalyt - el volt ragadtatva a szalonnával tűzdelt bivalysülttől vörösboros aszaltszilvás barnamártásban, burgonyakrokettel. Én pedig a szárnyasmájjal, sajttal bélelt pulykamell mellé az egyik legfinomabb krumplipürét kaptam, amit valaha ettem. Ha arra járunk, ide biztosan el fogunk még menni.

A csúcs pedig egy véletlen, illetve a tájékozatlanságom terméke, de nagyon örülök, hogy így történt, és eljutottunk oda. Az úgy volt, hogy mikor hétfőn elindultunk, szerény ismereteim birtokában azt gondoltam, hogy a 84-es főúton fogunk menni, ahol egymást érik a különféle éttermek, vendéglők, miegyebek. Közöltem is emberrel induláskor, hogy dél körül ahol leszünk, ott álljunk meg ebédelni. Igenám, de nem én voltam a mithfárer, hanem ember céges Andreája (gps), aki még Sümeg előtt úgy döntött, hogy ismer egy rövidebb utat, és valami teljesen kihalt, icipici falvak között keringő mellékútra térített bennünket. Mivel már igencsak elmúlt fél tizenkettő, azon kétségemnek adtam hangot, hogy na most aztán éhen fogunk halni, itt biztos nem találunk út menti éttermet. Ember fölényesen közölte: kérdezd meg Andreát. És tényleg, ez az általam már eddig is csodált gép (most komolyan: nemcsak ismeri a térképeket, de még azt is képes tévesztés nélkül megmondani, hogy most aztán merre kell fordulni. Nekem ez mindig nagy nehézséget okozott, mert a térkép nem és nem állt úgy, ahogy a valóság elém tárult, és mire megfelelő szögbe forgattam, általában már ungon-berken túl voltunk...) kettő kattintásra előállt egy hosszas listával a környék éttermeiről. Ránézésre úgy döntöttem, hogy a hat km-re levő Szent Antal fogadóban fogunk enni, és meg is kértem Andreát, vinne minket oda. Hihetetlenül jó döntés volt, szerintem - mivel azért nincs túl messze tőlünk - nyaralás nélkül is vissza fogunk oda látogatni, ha csavarogni támad kedvünk. Tessenek elképzelni egy  csodás parasztházat, gyönyörűen felújítva és berendezve - már ezzel megnyertek nálam mindent, de a java még csak ezután jön. A hatalmas udvaron nemcsak homokozó, mászóka, de legalább hat motor várta a gyerekeket (tetszenek ismerni ezeket a kis műanyag gyerekmotorokat, ugye? Nálunk mindkét lánynál itthon is első számú kedvenc, folyton körbe-körbe motoroznak a tornácon). Volt nagyon aranyos éttermi kutya, sok gyerek, akikkel a lányok együtt játszhattak, de még itt sem volt vége a pozitívumoknak. Olyan apróságokra is gondot fordítanak, mint a női wc-ben van wc-szűkítő a gyerekekre gondolva, vagy amikor kiskanalat is kértem a csajoknak, nem a sima teáskanál került elő, mint máshol, hanem formatervezett, műanyag gyerek-etetőkanál. Ennyire gyerek- és családbarát, szuper helyen én még nem voltam. A kiszolgálás gyors és figyelmes, az étel finom, bőséges, az árak teljesen a megfizethető sávban mozognak (itt desszerttel-kávéval együtt fizettünk annyit, mint a Maximiliánban desszert-kávé nélkül), van saját főzött fagyijuk, tekepálya, miegyéb... ragozzam még? Elbűvölt a hely, de a lányokat is: úgy kellett elrángatni őket, miután már jócskán befejeztük az ebédet, de egyébként is: alig láttuk őket, mert a többi gyerekkel játszottak, ebédelni is csak futtában voltak hajlandóak, és egész héten azt reklamálták, mikor megyünk oda vissza, arra a szép helyre. Illusztráció:

Hát, ilyen élményeink voltak vendéglátóipari egységek terén :-). Ja, és híztam két kilót egy hét alatt :-D.

Hazaértünk :-). Elnézést a kimaradásért, én próbáltam a nyaralás alatt is onlány maradni, de a mobilinternet, bár elvileg széles sávúnak becézik, nem nagyon akarta ezt. Pontosabban túl sok éve van már gyors netünk, és egyszerűen nem bírtam cérnával a két-három perceket kivárni, míg betöltött egy-egy oldalt. Aztán egyszer mégis nekiveselkedtem, és írtam egy csomót az első két napról, de az meg elszállt a szélben, nyoma sem maradt. Akkor döntöttem úgy, hogy majd inkább itthonról, egyben készül el a beszámoló.

Naszóval, a nyaralás alapötlete az volt, hogy szeretnék valahol a Kis-Balaton mellett nyaralni, mert onnan könnyedén elérhető a Balaton is, ugyanakkor nincs zsúfoltság, csend van és béke, és persze, a szívemnek oly kedves zalai dombságban is lehet gyönyörködni közben, meg a páratlan Kis-Balaton is megtekinthető (már amennyi persze látogatható belőle). Szerintem nincs olyan, aki a Tüskevárt ne olvasta volna, és akkor, gyerekkorában ne szeretett volna bele abba a tájba. Azóta újra rendben van, élőben is gyönyörű, ezért akartam oda menni. Célzott keresés vezetett Sármellékre, ahol számos vendégház áll rendelkezésre, ezek közül választottam ki ezt, ahol végül az elmúlt öt napot töltöttük.

A hétfő eltelt az utazással és a berendezkedéssel, és mivel a lányok a délutáni alvást kihagyták, ezért csak egy rövid séta fért a napba ezen kívül, csak a szállás közvetlen környékén mentünk egy kört, a két kis tartalékgenerátoron levő pislogónak ez is épp elégnek bizonyult.

Kedden reggeli után elmentünk a Kis-Balaton Bemutatóházhoz, ami nekem azért is emlékezetes, mert nem sokkal a 2000-ben történt megnyitása után a nagypapámmal mentem oda először. Akik ismerték őt, tudják, hogy az mekkora élmény lehetett. Sikerült a kilenc órás nyitás előtt odaérnünk, így a lányok nagy örömmel ismerkedtek meg az ott épült játszótérrel. Később olvastam el, hogy ők tulajdonképpen oda be sem mehettek volna, mert csak 6 éven felüli gyerekeknek ajánlják, de ez őket nem zavarta abban, hogy az ember által működtetett vízi játékokat csodálattal nézzék, és nagyot pancsoljanak benne.

A bemutatóházban nagyon tetszettek nekik a kitömött állatok, a csónak, amibe be lehet ülni, aztán az az elsötétített folyosórész, ahol az éjszakai nádast mutatják be, és persze az a terem is, ahol rajzolhattak a kikészített eszközökkel.
Ezután átmentünk a Kányavári-szigetre is, hogy lássanak szép madarakat. Nagyon élvezték a csodás fahidat, meg persze az egészen közelről látható kacsákat, hattyúkat, szárcsákat, békákat, mindenfélét. Még az egyik kilátóba is felkapaszkodtunk, körbenéztünk, gyönyörű volt (csak persze oda pont nem vittem gépet :-D).
Következett a Bivalyrezervátum Kápolnapusztán, ami a gyerekeknek inkább csak az ottani játszótér miatt volt élvezetes (ekkor más vészesen közeledett az ebédidő, és az éhes, álmosodó kölök nem igazán fogékony a sárban dagonyázó bivalyok látványára), nekünk felnőtteknek viszont a hőség ellenére nagyon tetszett az egész. Szépen van megcsinálva, látványosan, ugyanakkor látszik, hogy az állatok is jól és kényelmesen vannak elhelyezve, e kettő nem szokott minden esetben egybe esni - sajnos.

Szerdán a nagylány által vágyott-várt Festetics kastély következett (erről is az Anna és Peti tehet :-D). Mikor bementünk, kiderült, hogy épp valami holland filmet forgatnak, ezért a kastély amúgy látogatható részéből jó darab le van zárva. Nem kis fejetlenség uralkodott, mert bár minden teremben állt egy-egy munkatárs, egyszerűen nem tudták megmondani, merre is kell folytatnunk az utat, hová-merre menjünk. Elég furcsa volt, de aztán végül csak sikerült megtalálni mindent, és a Dóra által reklamált márványkutyát is felleltük. Szép a kastély nagyon, és ha a filmforgatás nem jön közbe, teljesen hibátlan élmény lett volna, még a lányok is élvezték:

Utána elsétáltunk a Babamúzeumba (belinkelném, de a saját honlapja a vírusirtóm szerint trójaival fertőzött, úgyhogy inkább kihagyom, mint ahogy a kastélyra is azért nem a saját honlapján hivatkoztam, mert a google és a böngészőm egy emberként állították, hogy kártékony szoftvert tartalmaz. Nem tudom, ki haragudott meg ennyire Keszthelyre, vagy erre a két helyre :-D.), ami a sétálóutcáról nyílik. A babamúzeum nagyon kedves kis hely, de a lányok addigra már eléggé elfáradtak, úgyhogy nem volt lehetőség hosszas nézelődésre, egyedül a felső emeleten lévő makettekre volt szabad hosszasabban rácsodálkozni, az tetszett a csajoknak, mintha babaházakat láttak volna, úgy bámulták. Ebéd és alvás után elmentünk a Csillagvárba Balatonszentgyörgyön, itt a vár maga nem annyira, az állatsimogató viszont nagyon tetszett mindenkinek. Illusztráció:

Még egy itt készült képet muszáj beraknom, némi szöveggel körítve. Az állatsimogatóban volt egy ketrec, amiben két mosómaci éldegél. A mosómedve közismerten éjszakai állat, ennek ellenére az egyik épp két pofára zabált, nagyon édes volt, a másik viszont így, ebben a pozícióban aludt:

Szerintem tündéri :-).

Csütörtökön beautóztunk újra Keszthelyre, majd egy kisvonattal kimentünk a belvárosból a kikötőbe, ahol sétálgattunk kicsit, majd felszálltunk egy gyönyörűségesen szép vitorlásra, a Judittára:

Nagyon élveztük a sétahajókázást, pedig semmi extra nem történt, kicsit eltávolodtunk a parttól, majd visszahajóztunk ugyanoda. A legjobb rész számomra az volt, amikor kikapcsolták a motorokat, és csak vitorlával haladtunk, sajnos nem volt elég a szél ereje ahhoz, hogy az egész utat így tegyük meg. A kapitány hihetetlenül aranyos volt, sok érdekességet megtudtunk tőle (például azt is, hogy ezt a hajót direkt úgy építették, hogy kerekesszékkel is használható legyen). Szép út volt, a lányok rögtön szerettek volna újrázni is egyet, de persze, evés után visszavonatoztunk, és már mentünk is a szállásra, aludni. Péntek reggel pedig egyenesen haza jöttünk.

A nyaralás abban összegezhető, hogy legnagyobb meglepetésemre a lányokkal gond nélkül lehet menni akár hosszabb utakra is. Kevés hisztivel, minimális kiabálással lehetett velük ellenni, élvezték a programokat (ha azok nem nyúltak túl hosszúra), barátkoztak, beszélgettek, nyitottak és érdeklődők voltak, szóval minden rendben volt. Még mi is tudtunk pihenni-kikapcsolódni, és élvezni, hogy kicsit máshol és másként vagyunk. Persze azért nagyon-nagyon jó volt végre hazaérni, a mi kis házacskánkba is.

Holnap az éttermekről, holnapután a melegről lesz még külön bejegyzés.

És a végére, mintegy zárszóként muszáj egy, a Festetics-kastély parkjában lőtt képet ideraknom. Annyira szép és számomra sokmindent jelentően allegorikus, ahogy a kis magonc kinő a valahavolt nagy fa tönkjéből...

Tegnap este úgy feküdtem le, hogy ma muszáj elmennünk valamerre, csak úgy, mert három hete nem léptem át a falu határát. Ma reggel ezt meg is osztottam családtagjaimmal, addigra már megfelelő számú csalit is dobva a zavarosba: mozgólépcsőzés (a lányoknak), éttermi ebéd (embernek), Sopron belváros (nekem). Így össze is jött a szükséges száz százalékos többség a szavazáskor, miszerint menjünk csavarogni Sopronba, kicsit mozgólépcsőzzünk, majd hazafelé ebédeljünk meg a kedvenc éttermünkben. A szót tett követte.

Először is szépen felöltöztünk, ahogy az illik:

Ezután - na meg a szokásos reggeli rutin végrehajtása után, ami kb. két órát vesz el az életünkből minden nap - sikerült majdnem tíz órakor már el is indulnunk (fél nyolckor keltünk, szóval jó időt futottunk :-D). A csajok szerencsére szeretnek autókázni, ha nem túl hosszú a táv, úgyhogy odafelé eseménytelenül telt az út. Sikeredett a Mária-szobornál parkolni, így nagyon keveset kellett gyalogolni, hogy beérjünk az általam rajongott Fő térre, a Tűztorony tövébe.

Mondjuk, szokás szerint Dóra hisztijével is meg kellett küzdenünk. Az úgy van, hogy a torony tövében mindig ott áll egy bácsi, aki ugyan nem tud hegedülni, de elég jó megélhetést talál abban, hogy az emberek fizetnek neki, hogy abbahagyja :-). Nagyon szörnyen csinálja, ráadásul elhanyagolt külsejű, amolyan "csúnya bácsi", emiatt Dóra már két évvel ezelőtt sem akart az istennek sem átmenni a torony alatti alagúton, ami mellett a bácsi nyenyerészik. Szerencsére ember határozottan felkapta, és átvitte, a másik oldalon meg már kisimult a kisasszony. Érdekes, hogy a kisebb egyáltalán nem érzékeny az ilyesmikre, vagy csak sokkal bátrabb :-). Bementünk először a Kecske-templomba, ami nem gyakorolt a lányokra különösebb hatást, majd átmentünk a lutheránus templomba, ahol viszont az orgonista gyakorolt. A bejáratnál mondta is az egyik helyi úr, hogy a gyerekeknek ez nem lesz túl kellemes, de éppen ellenkezőleg történt: Dóra leült az egyik padba, és elragadtatottan hallgatta a zenét, csodálta a hatalmas orgonát, Orsi pedig a templom kellős közepén táncra perdült, annyira tetszett neki. Nem kicsit dagadt anyai keblem, hogy ilyen muzikális gyermekeim vannak :-).

Kicsit még sétálgattunk a belvárosban, mert imádom Sopronnak ezt a részét, a kis, kanyargós utcákat, a vénségesen vén, de gyönyörű állapotban lévő házakat, a zegzugokat, a macskakövet a talpam alatt, mindent. Még azt is, hogy sokadszor is képes vagyok teljesen elveszíteni a tájékozódó képességemet rövid séta után is. Megálltunk egy utcasarkon, tanakodni. Pontosan tudtam, hogy a Hátsó kapun óhajtjuk elhagyni a történelmi belvárost, mert nem éreztem elég erőt magamban Dóra ismételt átcipeléséhez az Előkapun (ahol a bácsi hegedál). De arról aztán fogalmam sem volt, hogy most egyenesen vagy balra kell-e eme áhított, egyébként a sarkán egy elefántos szoborról megismerhető hely felé. Némi tétovázás után elindultunk balra (ember, hiába, férfiból van, neki rémlett, hogy az a helyes irány), és döntésünket egy helybéli kedves fiatalember is megerősítette, aki erőst röhögött a kocsija felnyitott csomagterében, és kedvesen utánunk szólt, hogy igen, erre kell menni az elefánt felé, még az újabb forduló pontos helyét is elmondta nekünk. Hiába, kedvesek a soproniak :-). Főleg, ha olyan szórakoztató perceket szereznek nekik a gyüttmentek, mint mi a tétovázásunkkal.

A kedvesség abban is megnyilvánult, hogy az egyik várkerületi étteremben, mikor megosztottam szorultságunkat az alkalmazottal, simán megengedték, hogy fogyasztás nélkül igénybe vegyük a mellékhelyiséget. Ez igen nagy ritkaság, főleg ilyen helyeken, mint Sopron, eléggé ki szokták nézni a betévedő, és csak magukon könnyíteni akaró turistákat. Persze, ebben lehet, hogy inkább a két kisasszonynak van érdeme, megfigyeléseim szerint mindenféle marcona, zord helyen (hivatal, posta, étterem, stb.) sokat nyom a latban a két hölgyemény természetes bája.

Ezután következett a lányok által áhított program, kimentünk az egyik bevásárló-centerbe, és mozgólépcsőztek emberrel. Jóvanna, falusi kislányok, nekik még nem egekig emelkedett az ingerküszöbük, mint a folyton metrózó pesti gyerekeknek. Nekik igazi élmény, ha öt-tíz fordulót mehetnek a mozgólépcsővel. Illusztráció:

Ezután már csak a nagyon finom, és kifejezetten jó hangulatú ebéd következett a kedvenc éttermünkben. Mivel majd minden hétvégén legalább egyszer előfordulunk ott, ráadásul ha vendég jön hozzánk, azt is el szoktuk oda cipelni, már-már törzsvendégnek számítunk. Nagyon kedves kiszolgálással, finom étellel, és teljesen családbarát módon látnak vendégül minket, nem gond a szívószál, a nem hűtött ital, a plusz tányér, kiskanál, etetőszék, sőt, a kerthelyiség mellett saját játszóteret is csináltak, így az ebédre várakozás rövid ideje is kellemesen telik. Élvezi is az családom rendesen:

Szeretem én az ilyen csavargós családi együttléteket. Már alig várom, hogy a csajok kicsit nagyobbak legyenek, hogy ennél komolyabb kultúrprogramokat is lehessen szervezni nekik.

Hétfőtől nyaralunk, a Kis-Balatonnál. Keszthelyi kastély, hajókázás, bivalyrezervátum, Zalavár van programban, meg még ami eszünkbe jut. Majd igyekszem beszámolni, ha találok egy kis internetet az közelünkben :-).

Tegnap este azt tervezgettem, hogy ma milyen jókedvű, boldog bejegyzést fogok írni, de legkésőbb holnap. Ehhez képest most nagyon szomorú vagyok. Túlálmodoztam magam, és jól pofára estem.

Az történt, hogy szombaton volt itt két lány, akiket az életmódtáborban ismertem meg. Eljöttek kicsit beszélgetni, aranyosak voltak, jól eltöltöttük az időt. Mindketten elég kutyaimádók, és elszomorodtak, hogy a gyönyörű két kutyánknak nem tudunk új gazdát keríteni, és ha költöznünk kell, kénytelenek leszünk elaltattatni őket, mivel menhelyre nem akarjuk beadni, és nyolc évesen - ráadásul úgy, hogy párban szeretnénk őket tartani, mert imádják egymást - senkinek sem kellenek. Az egyik lány azzal ment el, hogy van egy ismerőse, aki épp most költözik el a szüleitől, vesz egy telket, és már gyártja a kutyaházat, mert be akar fogadni egy menhelyi németjuhászt, megkérdezi tőle, hogy nem akar-e kettőt.

Aztán épp, mikor mentek el, és nyitottuk a kaput, megállt előttünk egy osztrák autó, és egy olyan pár szállt ki belőle, akik korábban már az ingatlanügynökkel voltak itt nálunk. Szerencsére volt velük egy jó barátjuk, akinek van háza itt, Himodon, ráadásul osztrák-magyar, tehát beszéli a mi nyelvünket is. Kiderült, hogy néztek már egy csomó más házat is, ám most kettő között ingadoznak: a miénk, vagy a szomszéd faluban egy kockaház, szintén felújított, szép, nagyobb és jobb elrendezésű, viszont a miénk meg hangulatosabb.  Újra végigjártak mindent, teljesen el voltak olvadva, ráadásul a velük lévő, barátnői státuszú, helyi házzal is rendelkező hölgy igen győzködte őket, hogy inkább itt vegyenek, mert közelebb lesznek egymáshoz, nem kell autóba ülni, hogy meglátogassák egymást, ilyesmik. Ja, meg nagyon megtetszett neki egy régi taliga, ami az udvarunkon áll, és ember azt mondta neki, hogy megkapja, ha rábeszéli a barátait a vásárlásra :-).

Vasárnap felhívott a fent említett, kutya-akaró fickó, hogy eljönne a barátnőjével megnézni a két kutyát. Eljöttek, aranyosak voltak, nagyon tetszettek nekik Rikiék. Mondták, hogy csütörtökön jönnek értük, de addig még beszélünk. Oké.

Hétfőn az ügynök hozott egy másik párt, akik szintén beleszeretni látszottak a házunkba. Mindent megnéztek, megkérdeztek, látszott, hogy nagyon tetszik nekik (na jó, csak a történeti hűség kedvéért: vasárnap is hozott egy családot az ügynök, akiknek viszont annyira nem tetszett, hogy gyakorlatilag fújolva mentek ki az udvarról, szóval nem jön ez be mindenkinek, de a hétfőieknek láthatólag nagyon fekszik a stílus). Hétfő este ember felhívta az ügynököt, hogy akkor mi van, az meg mondta, hogy kettő tetszett nekik igazán, a miénk, meg egy másik, Szombathely mellett, majd talán szerdára kiderül, mit akarnak.

Kedden felhívott megint a kutyás fickó, hogy megint eljönnének, kicsit játszani a dögökkel. Jöttek, hoztak nekik ajándékot, itt voltak egész délután, elbeszélgettünk, jót játszottak, kifárasztották az állatkákat, és mondták, csütörtökön vagy pénteken jönnek értük. Én  meg egyre inkább azt éreztem, hogy sínen vagyunk, rendben lesz itt minden.

Este csak úgy megérzésből megnéztem az ingatlan.com-ot (nem szoktam egyébként, csak két-három havonta egyszer), és láttam egy lakást, amit pár napja tettek fel, és rettenetesen megtetszett, gondolatban már simán berendeztem, mi hol lesz és hogyan, mit kell még venni oda, hogyan fogunk ott élni, ilyenek. Álmodoztam.

Talán mondtam már: rettentő fatalista vagyok. Azt éreztem, hogy most aztán minden összejött: van gazdája az imádott kutyusainknak, nem kell őket megöletnünk, csak mert költözni akarunk. Van két osztrák pár is, akik beleszerettek a házunkba, és pillanatnyilag két ház között ingadoznak, de mindkettőnél van néhány érv, ami inkább a miénk mellett szól (az elsőnél a barátnő közelsége, a másodiknál az, hogy Himod közelebb van hozzájuk km-ben, mint a Szombathely melletti község). És van egy gyönyörű lakás, ami ránk vár, amiben kényelmesen, tágasan, jó elrendezéssel el tudnám képzelni az életünket. Tegnap egész este vissza-visszatérő álmodozás-rohamaim voltak a költözésről, lakásvásárlásról, festésről, apróságok beszerzéséről, munkába állásról (már azt is elképzeltem, hogy októbertől csak négy vagy hat órában dolgozom a gyes mellett, hogy legyen időm-energiám visszazökkenni a munkába, ne rögtön mélyvíz legyen, és hogy legyen lehetőségem elkezdeni valami magánrendelés-félét is tavasztól), gyerekek intézménybe adásáról, szóval az elkövetkezendő egy év komplett lezajlott a fejemben.

Reggel úgy ébredtem: ma lesz az a nap, amikor szól az ügynök, hogy van vevő. Rettentő jókedvű voltam, már tervezgettem a mai blogbejegyzést, ami arról szól, hogy hurrá-hurrá. Ehhez képest csörgött a telefon, és a srác azt mondta, hogy a szülei megtiltották, hogy két nyolc éves kutyát befogadjon, mert nekik csak egyetlen, fiatal kutya kell. A srác egyébként huszonéves, és épp most költözik el otthonról, tehát nekem ez a magyarázat elég hiteltelen, de gondolom, nem akarta azt mondani, hogy meggondolták magukat, úgyhogy inkább a szülők háta mögé bújt. Teljesen elkeseredtem, hogy kész, ha a domino első eleme nem dől le, akkor a többiből sem lesz semmi. Azért még volt bennem valamennyi remény, de nem, az ügynök sem telefonált, hogy hahó, megvan a vevő. Úgyhogy most sírok, nagyon. Van a fejemben egy teljesen elképzelt akcióterv, és van a valóság: még mindig maradunk, ahol és ahogy vagyunk. Brühühü.

Kissé elszabadultak az indulatok a kmk-n, a szívem csücske blogon, erről ez a bejegyzés is tanúskodik. Igyekszem nem a szívemre venni, de muszáj némi személyes kommentárt hozzáfűznöm, amivel viszont nem szeretném azt a blogot terhelni, így itt kap helyet.

Mint már többször áradoztam róla, nagy rajongója vagyok annak az oldalnak, és rettentő nagy kihívásnak-megtiszteltetésnek érzem, hogy én is írhatok időnként oda posztokat. Úgy érzem, az eltelt idő alatt valamennyit sikerült fejlődnöm, talán már nem írok annyira csapnivaló posztokat, mint eleinte, és reményeim szerint -sg-nek is kicsit kevesebb munkát jelentek, mint a kezdetekkor, amikor igen sokat kellett javítania a zsengéimen. Persze, most is sokat muszáj szegénynek átírni-rendezgetni a kesze-kuszaságaimban, de remélem, lesz ez még jobb is.

Amit a kedves kommentelők nem látnak-tudnak: mire egy-egy játék posztja megszületik, általában öt-hat másik játékot kipróbálok, amit pedig megírok, azt végigjátszom, vagy legalábbis képességeimhez mérten a legtöbbet kihozom magamból. Teszem ezt egyfelől azért, hogy amit leírok, az valóban hiteles legyen, másrészt azért, hogy tényleg csak olyan játékot ajánljak, amivel én is jól és szórakoztatóan eltöltöttem az időmet. Tény, hogy az általam válogatott játékok nem tetszenek, nem is tetszhetnek mindenkinek, de ezt azért már sikerült megemésztenem. Az is tény, hogy nagyon kevés fajta játék iránt érdeklődöm, a lövegtorony, az agyatlan lövöldözős és a túlzottan ügyességi alapokra épülő nem az én műfajom. Szóval gyarló ember vagyok, de igyekszem a saját képességeimhez mérten a maximumot nyújtani.

Eddig is sokszor megkaptuk kommentekben, hogy mióta többen írjuk a blogot, romlott a színvonal, rosszabb lett az oldal, elveszett belőle az egyediség varázsa. Ezzel nem is kívánok vitatkozni, ha valaki így gondolja, az személy szerint belőlem annyit vált ki, hogy próbálok még többet, még jobbat nyújtani, megtalálni a legújabb-legjobb játékokat, és azokat gyorsan, jól megírni.

Most viszont az történt, hogy -sg- kitalálta: legyenek facebook-os játékok is. Anyukám kedvéért leírom: ez egy közösségi oldal, hasonlít az iwiw-hez, csak annál sokkal többet nyújt. Például van jó néhány olyan flashjáték, ami csak ott játszható, más oldalakon nem elérhető. Ráadásul ad egy olyan pluszt, hogy az ember az adott játékban, ha azzal más ismerősei is játszanak, össze tudja mérni magát velük, mert az ő eredményeiket is láthatja. Korábban többször előjött a kmk-n, hogy kellene valami házibajnokság-szerű, valami olyan lehetőség, ahol egymással is megmérkőzhetünk, ki mennyit tud, milyen eredményeket ér el az egyes játékokban. Adódott a lehetőség, hogy a facebook oldalain ezt könnyedén meg lehet tenni: ha a versengeni akarók ismerősnek jelölik a közveszélyes munkakerülőt, akkor eredményeik láthatóvá, összehasonlíthatókká válnak. Emiatt indult el a facebook rovat.

Namármost. Ha az ember, mint olyan, logikus módon gondolkozó állatfaj lenne, a következőt gondolná végig:

     Regisztrálva vagyok-e a facebook-on?
       → Igen → akarok-e játszani a többiek ellen? → igen → játszom, örülök
                                                                             → nem → mást játszom
       → Nem → akarok-e játszani a többiek ellen? → igen → regisztrálok, játszom
                                                                             → nem → nem regisztrálok

Ennyi. Ebben nincs túl nagy dráma, igaz? De az ember nem logikus módon gondolkozó állatfaj, tehát mindig lesznek, akik a következő típusokba tartoznak:

1. A gyanakvó
   Nem regisztrál soha, semmit, sehová. Csak ahová nagyon muszáj, de ott is a lehető legkevesebb adatot adja meg, azok sem valódiak. Ha bárki megemlít neki bármilyen közösségi oldalt, azonnal elfogja a félsz, hogy fel kell adnia a névtelenségét, kénytelen lesz kibújni a rejtőzködésből, valaki megtudja róla, hogy a hangzatos nick mögött épp Gipsz Jakab áll, aki ennyi éves, ennyi kiló, ezt csinálja, ilyen alsónadrágot hord, és persze, ha regisztrálna oda, rögtön rájönnének, hogy öt évesen még bepisilt, és mindenki azonnal kicsúfolná miatta (na jó, ez sarkítva van, korrekten úgy hangozna: fél az intimitástól, attól, hogy ha megtudják, ki is valójában, azzal felfed egy csomó gyenge pontot is magából, megmutat olyan hiányosságokat is, amiket egyébként görcsösen titkolni igyekszik). A gyanakvó emiatt valami rettenetes összeesküvést gyanít az olyan egyszerű mondatok mögött, hogy ha akarsz, gyere, és játssz velünk. Szerinte ez nem ezt jelenti, hanem hogy azonnal mondd meg, ki vagy, honnan jöttél, mivel lehet téged támadni, hogyan tudunk ártani neked, családodnak, bárkidnek. És persze, mivel ezt látja a kérdés mögött, rettenetesen felháborodik rajta, kikéri magának, és minden felgyülemlett negatív indulatát arra a személyre zúdítja, aki azt merte kérdezni: jössz játszani? Ilyenkor valamennyi kisebbrendűségi érzése, elfojtott dühe, napi frusztrációja kanalizálódik az adott személyre és tárgyra, megnyilvánulásai éppen ezért az adott helyzetben inadekvátak, eltúlzottak, a nyuszikás "cseszd meg medve a fűnyíródat" szindrómában csúcsosodnak ki.
2. A nem kellően tájékozott
   Sosem regisztrált még közösségi oldalon, nem tudja, hogyan kell, és amikor első nekibuzdulásában megpróbálja, valami triviális akadály kerül elé, amit nem tud - információ-hiány miatt - leküzdeni. Mivel szereti azt gondolni, hogy ő jobb másoknál, de legalább ugyanolyan jó, ezért nem kér segítséget senkitől, nem próbálja a problémát logikusan megoldani, nem. A frusztrációja azonnal dühvé és agresszióvá válik. Azt érzi, hogy adva van egy lehetőség, amiből őt kizárták, kirekesztették. Azt éli meg, hogy a többi gyerek remekül játszik az udvaron, jól szórakoznak, míg őt a tanár bezárta az osztályterembe, és nem engedi a többiek közé. Egy darabig orrát az ablaküveghez nyomva figyeli a többieket, majd iszonyú dühösen leül, és utálni kezd mindenkit: nem csak a tanárt, aki bezárta, hanem a többi gyereket, akik játszhatnak, a játszóteret, ahová ő nem mehet ki, az életet, ami így kitolt vele, és persze, önmagát, amiért nem mehetett ki. Ezt az utálatot pedig csak úgy tudja legyőzni-feldolgozni, ha ordít, tehetetlenségében hisztizik, toporzékol, és ha van, összetöri a keze ügyébe eső tárgyakat. Ez leginkább a róka "savanyú a szőlő" szindrómájához hasonlítható.
3. A különc
   A különc abban éli ki magát, hogy ő különbözik. Életcélja, hogy ne legyen olyan, mint mások, mert nem akar beleolvadni a masszába. Elsőként regisztrál a közösségi oldalakra, ahogy azok létrejönnek, majd amikor már ötnél több ismerőse van (pontosabban ahogy megjelenik az első olyan, akit nem egyéniségnek, hanem masszának tart), azonnal törli magát, és új közösségi oldalt vadászik magának. A mások által emlegetett játékok, közösségi oldalak neki uncsik, leszólja, megveti őket, elvégre ő egy egyéniség, saját, önálló, a többiekétől különböző véleménnyel. Ő az, aki mindent kritizál, hiszen ő már mindent előbb kipróbált, megunt, otthagyott, mint mások. Egy jó különc egyébként rengeteg energiát fektet abba, hogy mindenhol ott legyen az első pár kipróbáló között, folyamatosan edzi-képzi magát, tehát alapvetően okos és tájékozott (pont ezért lehet minta mások számára, vezéregyéniség, amit ő elfogad, és persze, szörnyen un), de az állandó fikázás miatt mégsem igazán szimpatikus, bár őt ez nem is érdekli :-).

Nem menőzök most azzal, hogy a fent idézett típusokat tudományosan korrekt diagnosztikus címkékkel illessem, de persze, aki kíváncsi rá, annak kommentben elárulom :-). És csak remélem, hogy van olyan, akinek ismerősek lesznek máshonnan, más szituációkból.

Az van, hogy nem tudok mit írni. Foglalkoztat egy csomó minden, kezdve a roma-gyilkosságok feltételezett elkövetőinek profiljával, az azzal kapcsolatos, egyre-másra hangoztatott előítéletekkel, aztán folytatva azzal, hogy az egyik kedvenc "gyerekes" blogom, a Kicsi Malac anyukája immár egyedül neveli gyerekét, ami engem személy szerint erősen megrázott, végül pedig a ház nézegetőinek fogadása-viselkedése-elmenése, ami azóta is tartja bennem a reményt, hogy talán szeptemberben mégis csak költözünk, ahogy beprogramoztam, de ez a remény azért az idő előrehaladtával egyre jobban fogy.

Gondolkodtam, hogy miről is írjak új bejegyzést, de rájöttem, hogy egyikről sem tudnék oldalakat megtölteni, mert bennem is katyvaszként kavarog, értelmes mondatokká, tanulságokká nem áll össze. Olyan lelkiállapotban vagyok, hogy minden és mindenki megérint, elgondolkoztat, érzelmeket-gondolatokat ébreszt bennem, ugyanakkor semmivel sem tudok hosszasabban foglalkozni. Nagy-nagy várakozás, már-már csodavárás van bennem, hogy na most, most fog a semmiből előteremni egy vevő, és végre mehetünk, intézkedhetünk-költözködhetünk, keresgélem a hírekben, a történésekben a pozitív jeleket (és persze mindenben találok is, mert úgy vagyok összerakva), ugyanakkor a sötétebbik énem folyton azt duruzsolja bennem: menj már, még jövő szeptemberben is itt fogtok lakni, nem kell a kutyának sem a házad, elvégre ez a te álmod, még egy ilyen hülye nincs a földön, aki itt akarna házat venni, különben is te választottad, éld végig a sorsod, ne akarj változtatni rajta... Próbálom őt elhallgattatni, de elég nehéz, főleg ilyenkor, éjszaka.

Nem tud valaki valami biztos módszert a pozitív gondolkodásra? :-)

Az előzmény itt található.

A könnyebbség kedvéért nevezzük az okos fiút Jánosnak, a szépet Gábornak.

A cég, amihez kerültek, nagy hangsúlyt fektetett a team-munkára, a projekteket három-négy munkatárs kapta, és elsősorban munkaértekezletekkel, brain-stormingok során haladtak előre a megvalósításban. János ebben kevéssé érezte otthon magát, és bár a feladatokat egyedül is könnyedén meg tudta oldani, az értekezletek során képtelen volt a saját megoldásait (melyek költséghatékonyak, gyorsan megvalósíthatók és kevés befektetést igénylőek voltak) úgy elmondani, megértetni a többiekkel, hogy azok egyet is értsenek vele. Nem tudta sem az elgondolásait, sem az érdekeit megfelelően képviselni, emiatt nagyon hamar kudarcok sorozataként élte meg munkáját. A könyveihez menekült, egyre többet és többet olvasott, új technológiákat tanulmányozott, külföldi tudósokkal levelezett egyenrangú partnerként, ugyanakkor a negyedévente esedékes vezetői meetingeken rendre rossz értékeléseket kapott, kiemelték, hogy képtelen a team-munkára, nincsenek önálló ötletei, a megvalósításhoz nem járul hozzá (bár szakértelmét, hozzáértését elismerték). Magányosan élt egy szerény garzonlakásban, melyet még szülei vettek neki az egyetemi évek alatt.

Gábor ezzel szemben szárnyalt. A rá osztott projektek megbeszélésein vele született képességeivel egyből sikerült az irányítást magához ragadni, így nagyon hatékony vezetővé vált. Az általa vezetett brain-stormingokat minden munkatárs nagyra értékelte, mert humorával, kötetlen modorával mindig sikerült a legjobb gondolatokat előhívnia másokból, vezetői stílusa pedig segített mederben tartani, célra irányítani a többiek kreativitását. Magánéletében folytatta az egyetemen elkezdetteket, azzal a különbséggel, hogy az egyetemi csoporttársak helyett a saját cége, és a tárgyalópartnerek női alkalmazottait hódította meg. Tartós kapcsolata nem volt, de nem is vágyott rá. Karrierje meredeken ívelt felfelé: előbb csoport-, majd osztályvezetővé léptették elő, kicsit később ő lett a cég legfiatalabb igazgató-helyettese. Mind beosztottai, mind főnökei kedvelték, a céges bulikon pedig ő volt a társaság központja. Fényűző házában egymást érték a partik, kapcsolatai révén a legfelső körökben mozgott.

Hamarosan a vállalat, ahol dolgoztak, kénytelen volt új technológiák felé fordulni. Gábornak elintéztek egy angliai ösztöndíjat, hogy élőben tanulmányozhassa az új kutatási irányokat, így fél évre eltűnt a cég életéből. Egy hónappal távozása után került elő egy általa vezetett, korábbi projektben egy hatalmas hiba: a cég óriási összegeket költhetett volna a helyrehozatalára. Ekkor lépett színre János, aki főnöke asztalára kész tervet tett le a veszteségek minimalizálására és a probléma gyors megoldására. A szorult helyzetben nem volt sem idő, sem lehetőség egy team összehívására, emiatt a terv azonnal eljutott a megfelelő kezekbe, ahol igent mondtak rá. Jánost megbízták a lebonyolítással, aki azt rendkívül gyorsan és hatékonyan intézte, ráadásul a vélt óriási veszteségből kis mértékű nyereséget, és nagy hírnevet is szerzett a vállalatnak. Az egyik igazgató-helyettes felfigyelt a képességeire, hosszasan elbeszélgetett vele, nemcsak a céges ügyekről, hanem az általános érdeklődéséről is, és rájött, hogy az eddig háttérbe szorított ember valójában csiszolatlan gyémánt, akit nem szabad csoportban dolgoztatni, hiszen képességei legjobban az egyedüli munkában mutatkoznak meg. Ettől fogva János egyedül dolgozott, és egyre-másra elképesztően jó megoldásokat, kreatív ötleteket, remek terveket készített. Előléptetést, fizetésemelést ugyan nem kapott, de immár a többiek is elismerték, sőt, meg is szerették a furabogár, magánakvaló figurát. Felfigyelt rá Ágnes is, egy nem feltűnően szép, de csinos és kedves lány is. Lassú, szívós munkával sikerült közel kerülnie a különc zsenihez, aki hamarosan azon vette észre magát: életében először szerelmes. Ettől a ponttól kezdve felgyorsultak az események: összeköltöztek, majd két hónappal később össze is házasodtak. A kicsi garzonlakást hitelből nagyobbra cserélték, és tervezgetni kezdték a jövőt: két gyereket szeretnének, esetleg egy autót is, hogy könnyebb legyen az életük.

Eközben Gábor hazaérkezett, sok-sok új kapcsolattal és kevésnyi tudással gazdagodva. A technológiai újítás bevezetését bízták rá, és kapott egy tíz fős team-et, melyben kiemelt szerepet szántak Jánosnak is. Gábor hamarosan rájött, hogy János sokkal, de sokkal többet tud mindarról, amit őneki kellene tudnia, így óvatosan úgy irányította a feladatok elvégzését, hogy János írja meg, csinálja meg a terveket, amiket aztán ő prezentált a vezetőség előtt. Ha dicséretet kapott, rögtön megjegyezte, hogy azt nem ő, hanem az egész team érdemli meg, de azt elhallgatta, hogy a team legnagyobb részt János munkájából él, és munkaidőben főként játékkal, szellemes e-mailekkel szórakoztatják magukat, esetleg egy-egy kisebb részproblémát oldanak csak meg. Viszonzásként megemeltette János fizetését, még némi előrelépést is biztosított neki egy főreferensi cím kiosztásával.

Hamarosan elérkeztek egy olyan problémához, mely az addigi eszközökkel megoldhatatlannak látszott. János éjt nappallá téve dolgozott, levelezett, információt gyűjtött, és három hét alatt elkészült egy fantasztikus műszaki újdonság terveivel, melyek csak a kipróbálásra vártak, ez azonban nagy anyagi erőforrásokat igényelt. Tervével Gáborhoz ment, mint főnökéhez. Gábor rájött az újításban rejlő óriási lehetőségekre, de Jánosnak azt hangsúlyozta, hogy mennyire kétséges ennek a jövője, túl nagy ráfordítást jelentene, melyet a jelenlegi helyzetben nem engedhetnek meg maguknak. Azonban kérte, hogy hagyja nála az anyagot, igyekszik a főnökökkel elintéztetni, legalább a kipróbálás első fázisát. János jóhiszeműen otthagyott mindent, leírást, feljegyzéseket, hogy tanulmányozható legyen az anyag. Gábor már másnap a vezérigazgatónál volt, ahol mint sajátját tálalta az ötletet. A vezér igazolva látta négy évvel korábbi megérzéseit Gábor képességeit illetően, hiszen a terv zsenialitásához nem fért kétség. Új projektcéget hozott létre teljes titokban, nehogy a konkurencia megsejtsen valamit, melynek élére Gábort nevezte ki. Gábor az előző posztjáról való távozásakor azt mondta Jánosnak, hogy sajnos nem sikerült a vezetőséggel dűlőre jutnia, így egyelőre pihentessék az elgondolást. János elkeseredett, mert rengeteget dolgozott a terven, de ismét csak a munkába menekült: egy új feladat megoldásában keresett vigaszt.

Az új cégnél megkezdődött János újításának kipróbálása, és Gábor szerencséjére a terv olyannyira tökéletes volt, hogy minden simán ment. Fél évvel később műszaki szenzációként jelentették be - Gábor újítását. Sikert, elismerést, és rengeteg pénzt hozott neki a konyhára.

János is értesült a dologról, és nagyon felháborodott volt iskolatársa/főnöke aljasságán. Mivel Gábor telefonon letagadtatta magát előle, egy nap megvárta az új cég székháza előtt, és a nyílt utcán vonta kérdőre Gábort. Az nagyképűen az arcába nevetett, és közölte vele: bizonyítsa be, hogy az övé volt a terv, hogy ő dolgozta ki. János csak habogni tudott, nem tudott ekkora pofátlansággal mit kezdeni, és természetesen rögtön átlátta, hogy Gáborral szemben nem tudná megfelelően képviselni az érdekeit. Csalódottságában felmondott a vállalatnál, és visszament az egyetemre tanítani és kutatni. Feleségével szerény anyagi körülmények között, de kiegyensúlyozottan és harmóniában éltek tovább.

Gábor harminc éves korára szakmai karrierje csúcsára érkezett. Mindent megkapott az élettől, amit csak akart. Elismerés, pénz, siker, és persze nők, nők és nők. Egy céges buliról kapatosan hazafelé tartva túl gyorsan ment a legújabb sportkocsijával, nem tudott bevenni egy kanyart. Azonnal meghalt, holttestét csak többórai munka után tudták kiszabadítani a felismerhetetlenségig összetört autóból.